Csak egy szokásos bulinak indult, de a nap végére egy új szubkultúra született, amelyből persze az évtizedek alatt masszív iparág nőtte ki magát. Ötven évvel ezelőtt Bronxban először szólalt meg a hangfalakból az, amit hiphopnak lehet nevezni. Sokkolóan újszerűnek hatott, de komoly előzményei voltak, amelyek mind összeértek a megfelelő pillanatban.
Ritka, hogy egy szubkultúra, zenei mozgalom születésének időpontja és helyszíne megmarad a köztudatban, már csak azért is, mert legtöbbször lehetetlen egyetlen lemezzel vagy bulival megragadni ezeket a pillanatokat. A hiphop esetében sem egyszerű a helyzet, ennek ellenére közmegegyezés van arról, hogy a születési anyakönyvbe az 1973. augusztus 11-i dátum, helyszínként pedig a bronxi kerülne. Még akkor is, ha maga a szó, ami leírta azt a valamit, ami ott és akkor létrejött, csak évekkel később vált névadóvá.
A hiphop szülőszobájától a steril jelző állt a legmesszebb, a hetvenes évekre a csőd szélén billegő New York vad és kaotikus tereppé változott. Bronx még ebben a környezetben is igazi pusztulat volt, a legészakibb kerület sorsa már 1959-ben, az autópálya építésekor megpecsételődött. Az ott élő középosztálybeli német, ír, olasz és zsidó közösségek az üzleteikkel együtt elvándoroltak, helyükre pedig afroamerikai és latino lakók érkeztek a semmibe. A kerület a hetvenes évekre minden volt, csak élhető hely nem.
A lepusztult lakótömbök folyamatosan lángoltak, az utcákat félig eltakarított romok határolták. Az éveken át pusztító tűzvész oka ma is rejtély, az egyik feltételezés szerint a tömbházak tulajdonosai fogtak össze a bandákkal, hogy felnyalják a biztosítási pénzeket. A romokat pedig olyan csapatok vették birtokba, mint a Savage Skulls vagy a Ghetto Brothers. Az évtizedben az épületek 80 százaléka nem úszta meg a tüzeket, negyedmillió ember vált otthontalanná, miközben 12 tűzoltóságot zártak be a város csődje miatt. Ez megadta a kegyelemdöfést a környéknek, amely már alig mutatott életjeleket.
Ebben az apokaliptikus környezetben már csak az volt a kérdés, Bronx végleg eltűnik egy tökéletes viharban, vagy valami új kezdete lesz.
A hetvenes évek elején felerősödtek a hangok, amelyek el akarták szakítani a feketéket hagyományos zenei stílusaiktól, így a jazztől és a bluestól. Louis Farrakhan, a Nation of Islam vezetője egyik 1971-es beszédében arra szólította fel követőit, hogy tagadják meg azokat a zenei formákat, amelyek egykori rabszolgaságukra emlékeztetik őket, és hozzanak létre új irányzatokat, amelyek már egy szabad ember érzéseit közvetítik. Ezzel párhuzamosan erősödött fel az az igény is, amelyet korábban még Malcolm X fogalmazott meg, miszerint a feketék művészete ne váljon a fehérek üzletének részévé.
A rap, mint ritmikus szövegelés már jóval a hiphop előtt felütötte a fejét, és az elsőségért komoly verseny zajlott. 1965-ben Muhammad Ali egy komplett diss songot rappelt el a Sonny Liston elleni, hat menetig tartó meccse előtt, nagyjából felvázolva, hogyan fogja lezúzni ellenfelét. James Brownnakis feltűnően monotonná vált néha az éneke, nem beszélve a dobosa, Clayton Fillyau által megalkotott alapokról. 1974-ben Gil Scott-Heron lemezre mondta politikai töltetű költeményeit, köztük az 1971-es The Revolution Will Not Be Televised című számot, és ekkor már a zenei és a technikai háttér is adott volt ahhoz, hogy új műfaj szülessen.
Az új zenei forma létrehozásában – mint sok más stílusnál is – a jamaikai kultúra játszotta a főszerepet. Egy kingstoni DJ, Clive Campbell hozta át New Yorkba a sound systemek két lemezjátszós, platóra szerelt hangfalakkal operáló technikáját, hangzásvilágát, és Kool Herc néven kezdett bulikat tartani Bronxban.
Kool Herc minden lemezből két példányt szerzett, és a két lemezjátszóján oda-vissza játszotta ugyanannak a dalnak a dobkiállását, azaz a breaket, új számokat létrehozva. Így mindenki kedvére pöröghetett, csiszolgathatta az egyre őrültebbé váló mozgását, szép lassan felépítve a hiphop újabb pillérét, a breaktáncot (ami szintén nem mai csirke, egészen a húszas évekig visszavezethetőek a gyökerei).
A bakelitfüggő Kool Herc 18 éves volt, amikor a húga megkérte, hogy 1973. augusztus 11-én tartson egy „back to school” bulit a bronxi 1520 Sedgwick Avenue alatti tömbház közösségi termében, mert így akart ruhapénzt gyűjteni a közelgő iskolakezdésre. Herc pedig olyan partit dobott össze, amit soha nem felejtenek el.
Ő volt az első, aki rappelni kezdett a DJ-pult mögött, hogy táncra biztassa a közönségét, olyan klasszikussá vált beszólásokkal gazdagítva a repertoárt, mint az azóta rongyosra használt „To the beat y'all, you don't stop”. Később ezt a melót kiszervezte a haverjainak, MC Coke La Rocknak és Theodore Pucciónak, és ezzel létre is jött a klasszikus rapfelállás. DJ Kool Herc és csapata Herculoids néven kiadott, amatőr körülmények között felvett kazettái ezerszám terjedtek New Yorkban.
A dolgok újabb szerencsés együttállása révén ekkor már a boltokba került a Technics SL–1200-as lemezjátszó, amely képes volt kiszolgálni a megváltozott fogyasztói szokásokat. Az eredetileg audiofileknek szánt darab MK2-es szériája a megszülető DJ-kultúra Szent Gráljává vált, évtizedekig elpusztíthatatlanul pörgette a lemezeket. Ez talán az egyetlen lejátszóeszköz, amely gyakorlatilag hangszerré vált, és amelynek zenei stílusok megszületését köszönhetjük.
Ehhez persze véletlenek sorozata is kellett. Ilyen volt, amikor 1975-ben, még egy Vestax PDX–2000-esen DJ Grand Wizzard megpróbálta leállítani a lemezt, amikor az anyja ráordított, de ijedtében megcsúszott a keze a bakeliten, és véletlenül feltalálta a scratchelést.
A hiphop megszületésének pillanatában azonnal a kreatív versengés terepévé vált. Ha másokat utánzol és nincs benned semmi eredeti, akkor béna vagy, vagy ami még rosszabb: egy senki. Különösen igaz ez a szubkultúra vizuális pillérére, a graffitire, amelyre – ellentétben a mainstream által semmibe vett zenei vonallal – azonnal felfigyelt a nyilvánosság.
A falfirkálás alapjait még az ötvenes évek bandái teremtették meg, amelyek így jelölték ki működési területüket a rivális csapatok figyelmeztetéséül. A graffiti első sztárja egy manhattani firkász a 183. utcából, Taki 183 volt, aki a létező összes felületre feltagelte a nevét, amiről senki sem tudta, hogy mit jelent. Takiról végül 1971-ben cikket közölt a The New York Times, és innentől nem volt megállás.
Az első graffitisnek addig is több száz követője volt, de a cikk megjelenése után többezresre duzzadt a csoport, és a falak, metrókocsik takarítására elköltött évi 300 ezer dollár hamarosan 10 millióra ugrott fel. Létrejöttek az első graffiticsapatok, mint például a Prisoners of Graffiti és a Bad Yard Boys, majd később, a kompetitív hullám csúcsán a Crazy Inside Artists (1977). Mindenki igyekezett saját stílust kialakítani, és lenézték azokat, akik csak másolták a többieket.
A nyolcvanas évek első felében forgatott Style Wars és a Wild Style című filmek szemléletesen mutatták be, miként válhattak a graffitisek valóságos népi hősökké. De a filmekből az is kiderült, hogy a növekvő szigor miatt ekkorra szinte lehetetlenné vált a graffitizés a metrószerelvényeken és a vasúti kocsikon. Addigra azonban a legtehetségesebbek már a Nemzeti Galéria kiállítótermeiben találták magukat.
A hiphop a nyolcvanas évekre már igencsak megizmosodott. A graffiti mellett a break is meghódította a világot, és lassan a divatot is átformálták. A rappelő, breakelő, graffitiző B-boyok és B-girlök már külsőségeikben is igyekeztek kifejezni mindazt, amit képviseltek, plusz itt is működött a funkcionalitás: a sportcuccok a tánc, az óriási zsebekkel ellátott baggynadrágok pedig a festékek miatt voltak elengedhetetlenek.
A rapzenére elsőként egy független cégecske, a Sugar Hill Records figyelt fel. Tulajdonosa, Sylvia Robinson rokonaiból és a baráti körből toborozta össze a Sugar Hill Gang nevű formációt, amelynek albuma 1979-ben került a boltokba. A rap hivatalos bemutatására egy tizennégy perces számban, a Rappers Delightban került sor, amelyhez egy Queen-alap adta az ütemet. A szokatlan valami felkeltette az emberek érdeklődését, a lemezből több mint 2,5 millió példány kelt el. A sikert követően olyan fehér előadók is kísérletezni kezdtek a rappel, mint például a Blondie, a Clash vagy a Sex Pistols agytrösztje, Malcolm McLaren.
Ekkoriban még a legtöbb rapszöveg a bulizásokról szólt, de az alapító atyák gyorsan pályára állították a dolgot. Grandmaster Flash és a hozzá csapódott The Furious Five gettóeposza, a The Message 1982-ben kijelölte azt az utat, amit a hiphop kisebb-nagyobb kitérőkkel a mai napig is követ a maga kaotikus módján, többtucatnyi ágra szakadva, nemegyszer megtagadva az elődöket, hogy aztán szélsebesen visszatérjen az ősforráshoz.
A hiphop ma ötvenéves lett, kezdődik számára a B oldal, de ebben a műfajban az igazi meglepetések mindig ott találhatóak.
(Borítókép: TIMOTHY A. CLARY / AFP)