Azt már jól tudjuk, hogy Eric Wolfgang Korngold milyen zenét szerzett a Robin Hood kalandjai című filmnek, a Zempléni Fesztivál Shakespeare: Sok hűhó semmiért című előadásából viszont az is kiderül, hogy a zeneszerző zenei motívumaival milyen kifinomultan tud jellemek mélyére hatolni. Az előadásban igencsak hangsúlyos, hogy életünk megkeserítője a pszichopata Don Juan, viszont azzal is szembesülnünk kell, hogy a rossz legyőzhető, de ahhoz mindig számba kell venni az alapvető értékeinket, és a közösségnek össze kell fognia. Egyedül ugyanis évszázadok óta soha nem ment semmi.
A kétszeres Oscar-díjas osztrák zeneszerző, karmester, zongoraművész, Eric Wolfgang Korngold zenéjét az is jól ismeri, aki konkrétan nem hallotta még egyetlen művét sem:
ő az úgynevezett hollywoodi hangzás EGYIK ATYJA.
A Zempléni Fesztiválon mindebből nem kevés ízelítőt kaphatott a közönség, ugyanis Shakespeare Sok hűhó semmiért című művét Korngold a vígjátékhoz írt zenéjével adták elő Gabor Sylvie rendezésében.
Hollerung Gábor dirigálásában a Budafoki Dohnányi Zenekar, hogy a drámai hatást fokozza, Korngold más műveiből is előad részleteket (esetünkben helyhiány miatt felvételről), a néző pedig úgy érezheti, hogy egy újfajta szimfonikus színházi műfaj megszületésénél lehet jelen.
Arról van ugyanis szó, hogy az előadáson a zene a színészek egyenrangú partnereként jelenik meg. Temérdek alkalommal érezhetjük, hogy alátámaszt, erősít egy-egy gondolatot, amely a színészek játéka közben megfogalmazódik bennünk, de van olyan alkalom is, amikor a zenei kíséret kritikus éllel viseltetik – például Don Juan személye iránt.
Gabor Sylvie és Hollerung Gábor remekül kihasználja Korngold leitmotiv kompozíciós technikáját a jellemábrázolás terén, így a Shakespeare-nél amúgy kissé felszínes jellemek sokkal nagyobb drámai erő birtokába jutnak. Az előadás középpontjába most nem kifejezetten a párválasztás kerül, sokkal inkább érezzük azt, hogy eluralkodik az ármány, amely éppen a párválasztás amúgy sem könnyű pillanatit nehezíti meg.
Gabor Sylvie rendezésében erősen érezhető korunk kritikája is, amelyben mintha Don Juan cinikus és igazán erkölcstelen világa venné át az uralmat a valódi szerelem felett, de az elkeserítő felvetésre az alkotók mind a szavak, mind a zene erejével megnyugtató válasszal szolgálnak: nincs olyan ármány, amely a valódi szeretetet le tudná győzni.
Az előadás arra is rávilágít, hogy létezik valódi gonoszság a földön, ahogy Don Juan esetében is kiderül, hogy neki az szerez örömet, az ad energiát, ha másoknak lelki gyötrelmet okoz. Az már csak leginkább égi igazságszolgáltatásnak tekinthető, hogy az ilyen ember se a testi, se a lelki örömökben soha nem leli meg a harmóniáját, vagy egyszerűbben megfogalmazva:
soha nem lesz boldog.
Árva Nóra díszlet- és jelmeztervező a színészek ruháiban megidézi Shakespeare korát, ám például a cipők maiak, így egyértelműen az az érzésünk, hogy éppen úgy aktuális minden szerelmi ármány évszázadok óta.
A Zempléni Fesztiválon a darabot a sárospataki Rákóczi-vár udvarán adták elő, ami igencsak hiteles környezet. A néző úgy érezhette, mintha egy időutazáson venne részt, és egyszer csak betekintést nyerhet a vár valódi hétköznapjaiba. Mindez a rendezést dicséri, mert az adottságokat, például az oszlopokat berendezte az előadásba.
Az is szellemes megoldás, hogy mindennek a középpontja egy kút, amelybe bele lehet esni, amely szomjat olt, amely épp annyira közösségi tér, mint magányos ember búsongásának hiteles helyszíne. Kifejezetten örömteli, hogy nemcsak a kissé abszurd, ezáltal a nevetőizmokat még jobban megmozgató színészi játék dicséretes, hanem a színészek artikulálása is. Le kellett ugyanis győzniük a vár furcsa akusztikáját, és ne felejtsük el, hogy a legtöbb alkalommal zenei aláfestés mellett kell beszélniük. Pazar módon megoldják.
Shakespeare esetében mindig beszélhetünk konkrét tanulságról is. Ebben az előadásban azt tanulták meg a nézők a pszichopata Don Juan figurája történetében, hogy egy pillanatig ne sajnáljuk meg azokat az embereket, akik rosszat tesznek nekünk,
mert ők képtelenek arra, hogy szeretni tudjanak, viszont a másik ember könnyei és lelki szenvedése ad nekik erőt és energiát.
Ők soha nem hozzák fel senkinek a szerelem gyöngyét a mélyből, hanem sötétség, vér és gyász az éltető közegük. Míg Shakespeare drámáiban tombol a pesszimizmus, tudjuk jól, hogy senki nem lesz túlélő, addig vígjátékai inkább optimisták. Itt most azzal szembesülünk, hogy minden pszichopata ármányt le lehet győzni, de csak egyféleképpen: úgy, ha összefog a közösség.
(Borítókép: Sok hűhó semmiért / Zempléni Fesztivál / Ottlik Ádám és Bach Zsófia / Fotó: Bódi László)