A Sziget Fesztivál számos színpada közül a Nagyszínpadhoz presztízs tekintetében egyértelműen a FreeDome van a legközelebb. A hatalmas vörös sátor feledhetetlen eleme lett az évek alatt Magyarország legismertebb könnyűzenei eseményének. Ennek a helyszínnek – talán helyénvaló így hivatkozni rájuk – egyik vasárnapi főfellépője a Nothing But Thieves volt. A banda a koncertjét megelőzően interjút adott az Indexnek, a csapat énekesével, Conor Masonnel beszélgettünk.
A Szigeten nem csupán a nagyszínpad vonzza a centrumba a közönséget. Akik nem találnak kedvükre valót a main stage felhozatalában, azok általában azért lecsekkolják a rangsorban másodikként következő FreeDome sátrat. A színpad többnyire azokat az előadókat gyűjti be, akik elég nevesek ahhoz, hogy a központba kerüljenek, de nem elég nagyok még, hogy a fő színpadon fellépjenek. Itt megfér egymás mellett az elektronikus és hangszeres zene, ráadásul egyikből sem az apróbb nevek.
Tavaly többek közt a Palaye Royalt néztük meg a sátorban, akikkel akkor interjút is készítettünk. Most a Nothing But Thievesszel csináltuk meg ugyanazt a kört. A banda, amelynek nemrég jelent meg a legújabb, Dead Club City című lemeze, a friss anyaggal eddigi népszerűségét is sikerült felülmúlnia. Az album az Egyesült Királyságban elérte az első helyet a slágerlistákon, és számos más országban, például Hollandiában és Németországban is jól teljesített.
A szigetes koncertjükön erről a lemezről is hoztak több dalt. Az estét stílszerűen az új album húzó dalával, a Welcome to the DCC-vel kezdték, és régi nagy slágerükkel, az Amsterdammal zárták. Bár a fényshow kivételével szinte semmilyen speciális látványelemmel nem dolgoztak, nem is volt rá szükség, tekintve, hogy a banda színpadi energiája már önmagában lehengerlő.
Lehet, túlzásnak tűnik, de az együttes énekese, Conor Mason valószínűleg az idei Sziget egyik legkiemelkedőbb rockénekese – főleg, ha a nagyszínpadokat nézzük. A zenekari összhang, a hangszerelés, a dinamika hibátlan volt. Az egyetlen, ami zavaró lehetett, az mindössze hangosítási gond volt, amikor a koncert elején a háttérvokálok teljesen elsikkadtak, és Mason főéneke is túl vékonynak tűnt. Ez a probléma a második, illetve harmadik dal közben helyreállt.
A fellépésen többször is szóba hozta az énekes, hogy mennyire szereti a Sziget Fesztivált, és hogy egész évben ezt a koncertet várták. Nem meglepő, mivel tényleg hatalmas tömeg gyűlt rájuk össze. A FreeDome sátor szinte teljesen megtelt, a nézősereg pedig az átlagosnál is sokkal hálásabb és együttműködőbb volt. Ugráltak, táncoltak, tapsoltak, külön hergelni sem kellett őket. Masonnek csupán kérnie kellett és a sátor teteje is majd leszakadt, akkorát üvöltött a tömeg – amihez valószínűleg azért hozzátett az akusztika.
Sokan Nothing But Thieves-es pólóban voltak, szinte mindenki kívülről fújta a szövegeket, a közönség egyik fele sírt és mosolygott, a másik fele üvöltött és táncolt. Az angol zenekar olyan energiát hozott a fesztiválra, ami magáért beszélt. Még a fellépés előtt esélyünk volt interjút készíteni velük. Bár sokáig nem tudtuk, hogy pontosan miről nyilatkozik majd, a helyszínre érve Mason nyitott ajtót, és egy rövid beszélgetés erejéig mesélt nekünk
A Dead Club City című friss lemezük az eddigi albumokkal szemben jóval erősebben merített a klasszikus dance és synthwave stílusokból. Miért ebbe az irányba mentek el?
Van benne a hetvenes évek rockzenéjétől a motownon át egészen a diszkóig minden. Nem igazán gondolkodtunk műfajokban. Dom elkezdett különböző szintihangzásokat gyűjteni. A soulénekstílus iránti érdeklődésem újból feléledt, az előadók, akiket gyerekként hallgattam, visszatértek, úgy, mint Marvin Gaye, Sam Cooke, Aratha Franklin, Al Green. Csupán szerettem volna úgy énekelni, mint fiatalabb koromban, élvezni azt a nyerseséget, miközben óriási rockdallamokat küldök. Joe összegyűjtötte azokat a fantasztikus hatvanas-hetvenes évekbeli gitárhangzásokat, mint amilyenek a City Hauntsban is hallhatók. Voltaképp csak az aktuális dolgaink összeolvadásáról van szó. Az egész azon múlik, hogy egyes dalokban éppen mit használunk fel. Jelen van a társadalmi hatásokból átcsepegtetett érzés is. Kimondottan eklektikus, jóval eklektikusabb, mintha kimondottan egy synthwave felvételt akartunk volna.
Mostanában számtalan előadó visszanyúl a 60-as, 70-es, 80-as évek zenéjéhez, elég csak Harry Styles tavalyi topslágereit említeni. Mit gondol, mi ennek az oka?
Személy szerint úgy gondolom, hogy minden zenei trend egy kicsit a tudatalatti játéka. Úgy vélem, van egyfajta benső ösztön, hogy valami némileg természetesebbre vágyunk a popzenében. És pont ahogy Harry esetében, ő a tökéletes példa, hisz ő jelenleg a popzene legnagyobb frontja, és mégis a hatvanas, hetvenes évek hangzása által inspirált számokat ír. Úgy érzem, hogy
elképesztően felszabadító végre valami kevésbé szintetikus, a számítógéptől távolabb eső dolgot tapasztalni.
Az ő zenéjében ezek a hatások, mint az akusztikus gitárok, a különféle hegedűk vagy a tipikus, korai hetvenes évekbeli dobhangzás, mind megvannak. Valószínűleg ez egy tudatalatti dolog, amely mindnyájunkban dolgozik, hogy el akarunk távolodni a technológiától és a gépi zenétől egy kicsit.
Idén a Nothing But Thieves egyfajta főfellépőként funkcionál a FreeDome sátorban. Lehet-e még ebből továbbnőni? Van-e arra kilátás, hogy akár egy későbbi Sziget Fesztiválon a banda a Nagyszínpadon lépjen fel főelőadóként?
Én úgy gondolom, hogy az ember semmit sem ér az álmai nélkül, úgyhogy igen. Gyerekkorom óta mindig is szerettem nagyot álmodni. Elmentem az O2-be Londonban, elhittem, hogy főfellépők leszünk ott. Tudtam, hogy képes vagyok elérni énektechnikailag azt a szintet, amit mások is el tudtak. Nagyjából kilenc lehettem, és éreztem, hogy meg tudom csinálni, és hogy megy ez még jobban is.
És ebben nem volt arrogancia. Ez egyedül egy nagyon erős, önmagamba vetett hit volt.
Továbbra is úgy hiszem, hogy rengeteg minden van bennünk, amit nem mutattunk meg. Minden kiadvánnyal egyre jobbak és jobbak leszünk, és ennek nagyon örülök. Nagyon keményen is dolgozunk ezért. Igazán remélem, hogy eljutunk a nagyszínpadig. Eddig is minden fesztivállal egyre feljebb léptünk, és sosem ragadtunk meg egy helyben. Ezért nagyon hálás vagyok.
Ha azt mondom, hogy Nothing But Thieves, mi az első emlék, gondolat, az első kép, ami eszébe jut?
Először Southend és a szülővárosom. Aztán eszembe jutnak a srácok, ahogy találkozunk az iskolában. Arra gondolok, ahogy elkezdjük piciben. Helyi klubokban toljuk, semmink sincs, csupán a helyiek néznek minket, és élvezik a zenénket. Aztán olyan, mintha semmi sem változott volna, ami furcsa, hisz rengeteg minden változott. Jobb szeretem, hogy megmarad ez a gondolkodásmód, amitől két lábbal a földön vagyunk, és otthont ad nekünk.
Most mégis a Nothing But Thieves az Egyesült Királyság egyik legsikeresebb bandája. Ott az új lemezük az első helyig jutott, ezzel szemben az USA-ban a közelébe sem ért a top 10-nek. Mit gondol, miért?
Mi is egyfolytában ezen gondolkodunk, hisz ez a dolgunk, a munkánk. Nehéz megválaszolni anélkül, hogy lekicsinylően beszéljek az USA piacáról, de úgy érzem, hogy ott most a rockzene küszködik, hogy meglelje a helyét. De meg fogja találni, és akkor az előadók belátják majd, hogy nem a szintetikus pop-rockra érdemes támaszkodni.
Mindig is láttuk, hogy mi az, ami az ottani rádióknál működik, de sosem akartuk azt csinálni. Ennyire egyszerű.
Az rendben van, ha nem minden piac nyitott a zenénkre. Jelenleg nagyjából két bandáról tudok, akik odakint hasonló dolgokat csinálnak, mint mi, teret próbálnak nyerni, és nem sokkal kisebbek nálunk. De az ott nem a mi világunk. Ettől függetlenül szeretjük az ottani rajongóinkat, és továbbra is kimegyünk hozzájuk, játsszuk nekik az új dalainkat. De jelenleg nem állunk készen arra, hogy csupán azért, hogy rádióbaráttá váljunk, popelőadót csináljunk magunkból.
(Borítókép: Kaszás Tamás / Index)