Magyarország legnagyobb fesztiváljának régi motoros látogatói jól tudják, a Sziget nem csupán a zenéről szól. Számtalan egyéb művészeti ág is képviselteti magát, amiből idén a tánc és a színház túlzás nélkül állítható, hogy nagyobb hangsúlyt kapott, mint tavaly. A világ minden tájáról érkeznek társulatok, hogy megmutassák magukat a Theatre-and-Dance Fielden, a választékból idén mi egy nemzetközileg elismert darabot néztünk meg, amelynek a címe: The Very Last Northern White Rhino.
Néhány éve egy Sam Anderson nevű újságíró különös hírre lett figyelmes. Egy veszélyeztetett faj utolsó hím példánya, az utolsó ismert, északi, szélesszájú orrszarvú elpusztult, így a megmaradt két nőstény vált az alfaj utolsó példányaivá.
Velük gyakorlatilag a vadon élő szélesszájúak északi ága kihal.
Ez annyira megfogta Andersont, hogy elutazott Kenyába megnézni, amint ez a két nőstény a fajukkal együtt, a kihalás kapujában utolsó éveiket leélik. Látva az állatok tudatlanságát a fajukat fenyegető elkerülhetetlen végről, ahogy szokásos módon tengetik tovább a napjaikat, mit sem törődve az egésszel, az újságíró egy világkrízis küszöbén békére lelt.
Ez a történet ragadta meg Gaston Core koreográfus figyelmét. Felfedezett valami tehetetlen tombolást, önszántunkból választott nyugalmat a sorok között. Ezt szerette volna színre vinni, amihez különleges formát talált. A híres táncos, Oulouy segítségét kérte a megvalósításhoz, és együtt elkészítettek egy kvázi táncos monodrámát – amely az előadás elején inkább egy mozgásszínházi performance-ra hajazott, majd lassan nőtte ki magát.
A koncepció szerint különböző urbán táncstílusokat kevertek össze,
ezekkel építették fel a prozódiát. Ahogy az ember nézi az előadást, akarva-akaratlanul elkezdi összekötni az újságíró történetével. Lassú felismerés, majd sokk, elfogadás, beletörődés, zabolátlan tombolás, reagálás a világra.
Oulouy interpretációja végletek között mozgott. A test teljes, tudatos irányítása az abszolút folyékonyságtól a robotikus, végpontok közötti, ropogós mozgáson át egészen a görcsrohamot idéző rángásig elképesztő profizmusról adott tanúbizonyságot a napfényes forróságban harcolva az elemekkel, tetőtől talpig feketében. Külön kiemelendő a tekintete játéka, amely folyamatosan semleges volt, a legkisebb mértékben sem közvetített információt, kivéve, amikor ő akarta. Adott pillanatokban érzelmek és gondolatok tengerét adta vissza, miközben mozdulatai óceánná hizlalták a kapott élményt.
Bár direkt történetet nem tudtunk mögé helyezni, épp ez adta a különlegességét. Aprólékossága és végletes profizmusa számtalan értelmezésnek adott lehetőséget. Bármilyen életút mögé helyezhető bármilyen kontextusban, mivel épp a részletesség teremt lehetőséget arra, hogy az élet minden területében felfedezhető, apró élményeket felismerjük benne,
amiről mi magunk is hajlamosak vagyunk elfeledkezni.
Érzelemdús, katartikus, minimalista és profi előadást láthattunk, amely egy hatalmas színpadon egyszer eltűnt, egyszer pedig megtöltötte azt. A produkciót kétszer mutatták be a fesztiválon, mi a rinocérosz utolsó útját láthattuk szombaton a Szigeten.
Bár az előadás erős hatást gyakorolt a közönségre, egy répaember a végén vegyes érzéseket hagyott bennünk. Ő konferálta fel, majd le az eseményeket, de végül gyakorlatilag megsemmisítette az élményt miközben üvöltve próbálta levenni magáról a jelmezét a színpadon. Nos, a Szigeten mindig akadnak meglepetések.
(Borítókép: Karip Tímea / Index)