Robert Redford nem fenegyerek. Talán zseninek sem mondható. Mégis olyan művész ő, színész és rendező, akire figyel a filmszakma. És ő is figyel a filmesekre. Olyannyira, hogy még díjat is alapított a kezdő művészeknek.
Azt azért megnéznénk, ugye, hogy a születésnapi tortáján Robert Redford hogyan fúj el nyolcvanhét gyertyát. Ennyit azonban aligha kap, még akkor sem, ha 2023. augusztus 18-án már közelebb lesz a kilencvenedik életévéhez, mint a nyolcvanöthöz.
Amikor Robert Redford született – 1936. augusztus 18-án – Olaszországban már javában tombolt a fasizmus; a náci Németországban két nappal korábban ért véget a történelem egyik legálszentebb olimpiája; a Szovjetunióban Sztálin új alkotmányt vezetett be; az Egyesült Államokban eldőlt, hogy Franklin. D. Roosevelt újból megméretteti magát az elnöki pozícióért (meg is nyerte); Angliában éppen rövid, egy évig sem tartó uralkodását töltötte VII. Eduárd; Magyarország kormányzója, Horthy Miklós pedig Berchtesgadenben, a sasfészekben látogatta meg az olimpia fáradalmait kipihenő Adolf Hitlert, a Német Birodalom kancellárját, Führerét.
Redford meglehetősen öntörvényű gyerek volt, olyan, aki nem mások példájából tanul. Felnőttként talán ezért is érzi olyan jól, hol húzódnak az emberiség erkölcsi és morális falai; hol vannak azon a rések és repedések; s mi az, amit talán minden embernek fel kellene ismernie, ha már erre a bolygóra született. Ha meg nem megy neki, legalább azzal segíteni, hogy megmutatja, miről is van szó.
Ő a filmvilágban próbált fény gyújtani. Mert azért nem mindegy, hogy egy színész vagy rendező milyen örökséget hagy maga után. Milyen vonzást vagy taszítást hoz létre maga körül.
Ebben az is segítette őt, hogy a kamera imádta. Ha nem lett volna színész, parfümöket, autókat, öltönyöket, kávét reklámozott volna. Persze, amennyire jóképűre teremtette az Isten, ezt csinálta mindig is. A filmekkel is ezt tette – azokon keresztül mennyi, de mennyi illúziót és ideát el lehet adni…
Ami ma a fiataloknak Brad Pitt, az a hetvenes években Robert Redford volt. Aztán mindenki azt kezd az adottságaival és tehetségével, amit tud.
Első igazán fontos színpadi sikerét viszonylag későn, 1963-ban érte el Neil Simon Mezítláb a parkban című vígjátékában. Ehhez azonban az is kellett, hogy Redford levetkőzze magáról a kamaszéveinek duhaj lendületét, az ide nekem az oroszlánt életfelfogását. S mivel sokat utazott, messze az Egyesült Államok határaitól, sokszor maradt alul az egójával folytatott küzdelemben.
Visszatérve az Államokba találta meg őt a színpadok és a kamerák világa, és onnantól kezdve nem is akart mást, csak játszani. Játszani az életben és a színpadon, de immár különválasztva a fényt a csillogástól. A sikert az elégedettségtől. A vagyont a lehetőségtől.
Jöttek a szerepek és a szereplések (Butch Cassidy és a Sundance kölyök, A nagy balhé, A keselyű három napja, Az elnök emberei, A híd túl messze van, Távol Afrikától, A suttogó, Az utolsó erőd), és ezzel együtt egyre távolabb került a show-biznisz, Hollywood lüktető, mindent önmagának követelő világától.
Önálló utat választott, de megtehette. A filmipar ugyanis mindig éppen csak annyira éhes, amennyire a művészek feláldozzák magukat érte. És aki – mint például Robert Redford is – tudja, hogy mikor kell kinyújtani egyetlen kisujjat, az mindig csak a siker szüretének idejére tér vissza a filmvászonra.
Most pedig tesztelheti tudását, mennyire ismeri Robert Redford életét és művészetét!
(Borítókép: Robert Redford. Fotó: Gareth Cattermole / Getty Images)