Sándor György hídembernek vallja magát, ezt mondja, és ezt is éli. Lényéből fakad. A Kossuth-díjas előadóművész évtizedek óta hidat alkot a magyar kulturális életben. Vele, általa a két oldal összeérhet, akár egy asztal mellett, akár a Margit-híd közepén. Erről lehet beszélgetni, vitatkozni, a lényeg, hogy összeérjünk. A Magyar Művészeti Akadémián (MMA) megtartott akadémiai székfoglalójában is azt hangsúlyozta, hogy a két nagy tábornak közelednie kell egymáshoz, találkoznia kell, mert ha erről lemond, az szinte az öngyilkossággal lehet egyenlő.
Hosszú sor kígyózott a Pesti Vigadó patinás aulájában, mások mellett Esztergályos Cecília színművész és Orosz István képzőművész is türelmesen kiállta a sort, hogy bejusson a 85 éves Sándor György humoralista, a Nemzet Művésze akadémiai székfoglalójára.
Eperjes Károly színművész már széles közönség előtt vágott bele mondandójába, ő laudálta a Kossuth- és Jászai Mari-díjas előadóművészt. Igaz, telefonon, mert máshol volt, éppen próbált. Elmondta, hogy sok éve ismerik és szeretik egymást, jó barátságban vannak. És milyen érdekes, amikor ő lépett be az Magyar Művészeti Akadémiába, még a Covid előtt, Sándor György volt az, aki őt laudálta. „Azt szokták mondani, hogy az orosz művészetben »mindenki Gogol köpenyéből bújt ki«, a minőségi magyar humorban mindenki Gyuri köpenyéből bújt ki.”
Eperjes azt ígérte, hogy rövid lesz, szavát betartotta, ezek után Sándor Györgyön volt a sor, hogy akadémiai székfoglalóját megtartsa. „Mivel mi itt zömében mindannyian a múltunkból élünk, és már nem tehetünk annyit a jelenben, ezért ajánlom ezt a székfoglalót a jövőnek, és egy nálam két generációval fiatalabb embernek, Balogh Dánielnek, aki pár nap múlva, szeptember 9-én éri meg azt a krisztusi 33 évet.”
A Kossuth-díjas előadóművész a „Hídavatás” – Arany János után szabadon címet választotta a székfoglalójának, de nem azért, mert áthallásosnak érzi, hanem épp ellenkezőleg: „Ha kissé patetikusan is hangzik, de ez az élet igenlése.
1990 óta felvállalt híd-szerepem minden kudarca, halálra ítéltsége ellenére. Azért választottam épp ezt a címet, mert sarkallni szeretném a jövőt erre a hídépítésre. Sőt már a jelent, hogy 1990 után 33 évvel is meg kell próbálni, újra és újra, akár a lehetetlent, de eljutni végül a hídavatásig. Az szinte öngyilkosság, ha lemondanánk végleg erről a hídról, amelyen megpróbál közeledni egymáshoz a szinte engedhetetlen két nagy tábor. És úgy kellene áthidalni a vélt és annyi valódi ellentétet, hogy a híd közepén legyen nem is egy, hanem több találkozási pont. Persze direktebben a rendszerváltozás, -váltás után végképp nincs bevált recept. Arra sem, hogy ez a közös találkozás majd egyszer hogyan, és megoldható-e, és megoldás-e?
Sándor György szerint senkit sem menthet fel – még az az elhíresült szöveg sem –, hogy „mi sokkal jobban titeket, mint ti minket”. Próbálkozni lehet, sőt kell is egy-egy recept alapján. Patikamérlegeléssel, hogy a mérleg nyelve az igazság felé billenjen el, és hogy mennyire, az sem lényegtelen.
A közmondás szerint ugyanis a féligazság teljes hazugság is. De azt sem tudhatjuk előre, hogy ez a patikamérleg végül hova vezet. Alighanem a gyógyszeradagolásában egy cseppel több meg is ölhet, egy cseppel kevesebb nem gyógyít meg, de az állandó méricskélés sem válhat be teljesen, még a legszentebb ügy képviseletében sem. Sőt az van eleve, de csak földi vereségre ítélve, a cél itt már nem az, hogy szentesítse az eszközöket. De Istenem, a fanatikusoktól, szenteskedőktől is ments meg, akár tőlem is, engem, aki most Diogenész minden ellenkezése ellenére a hordóra felállt és szónoklatot intéz a népéhez.
„Csak hordószónoklás lett volna eddig mindez?” – tette fel a kérdést, hozzátéve, azért reméli, puskapor nincs a hordó belsejében, ami most is ott van a levegőben. De szerinte nem csak a levegő, a nyelv is szennyezett. „És azt is tisztázni kell, hogy a tábor elnevezés nemhogy nem pontos, félrevisz egyenesen, mert a különböző emberekből álló mindkét tábor különösebb ismerete sem kell, hogy ráérezzünk: lélektől lélekig egyre nagyobb űr tátong, és a szakadék felé vinne minden általánosítás.”
„Még egy apróság és akkor elkezdem”
– mondta viccelődve a közel másfél órás beszédének nagyjából felénél tartva, majd József Attila Születésnapomra című verséből idézte az első szót, illetve számot. Elmondta, hogy harminckét éve, 1991-ben, a saját születésnapja után megírta a saját temetési beszédét. A világ szerinte már akkor is megosztott volt, ezért fejtörést okozott számára egy olyan nekrológ megírása, amely halála esetén minden újságban, tévében és rádióban megjelenhet.
„Nem kell megijedni, hogy ilyen sok papírt tartok a kezemben, az öncenzúra azért kitöröl sok mindent” – majd feltartotta a kezében lévő papírköteget, amelyben a szöveg több helyen különböző színnel volt vagy kiemelve, vagy áthúzva. A közönség nevetett, itt is, mint sok már esetben a briliáns performanszon.
Elmondta, nemrég, harminc éve találkozott egy másik oldalon lévő jó ismerősével, ő is vele. Azt mondta neki:
Alighanem fel vagyunk cserélve. Neked kellene ezen az oldalon lenni, nekem a másikon, és akkor ugyanígy nem értenénk egyet, mint most.
Sándor György arra jutott, hogy „illene a jelenlévőket beavatni a kicsit személyesebb műhelytitkokba, kicsit nagyképűen, már akadémistaként az alkotási folyamatokba. Én sem vagyok próféta, mások sem. De otthon semmiképpen. Feleségem és fia hangosan röhögnek rajtam, nem a poénjaimon, hanem egy-egy tévéinterjú előtt, és már előre tudják, hogy a riporter kérdéseire csak idézetekkel fogok felelni.
– Hogyan érzi magát?
– Harminchat fokos lázban égek mindig.
– És hogyan készült a legutóbbi önálló estéjére?
– Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.
Majd bevallotta, őszintén, ettől a szeptember elsejei székfoglalótól nem félt annyira, mint a július 7-i, első otthoni felolvasásától. „De hála a feleségemnek, átmentem a meón.”