A tokaj-hegyaljai Tállya tizenöt különböző helyszínén Gulyás Gábor, aki az elmúlt két évtizedben mintegy nyolcvan tárlatot rendezett Magyarországon és külföldön, egy pacifista szemléletű kiállítás kurátoraként dolgozik, melyen Marina Abramovictól Bukta Imrén és Keserü Ilonán át Yoko Onóig több mint félszáz alkotó munkáit láthatja a közönség. A csütörtöki megnyitó előtt a pacifista elveket valló kurátor beszélt hitvallásáról, és természetesen a hagyományteremtőnek szánt kiállításról.
Tállya a Hegyalja ikonikus helyszíne. Annak idején itt keresztelték meg Kossuth Lajost, Károli Gáspár bibliát fordított, és megannyi épület hirdeti II. Rákóczi Ferenc emlékét. A település gőzerővel készül a csütörtökön megnyíló képzőművészeti kiállításra, amelynek Gulyás Gábor a kurátora – akitől persze azon nyomban meg is kérdezzük, nem tart-e attól, hogy a kiállítás címe, amely Babits Mihály: Húsvét előtt című versére rímel (Legyen vége már!), túlságosan egybecseng a kormány mantrájával, így nemes szándékú kezdeményezésre azonnal rásütik, hogy a kormánypropaganda része, és Oroszország érdekeit szolgálja.
Gulyás erre azt feleli, hogy őt ez nem érdekli. A kiállítást állítólag támadták már pacifista felütése miatt, mondták rá, hogy a NER-propaganda projektje, de azt is, hogy Soros György pénzéből valósul meg, ám a kurátor nem a közösségi oldalakon zajló csatározások szerint éli az életét. Gulyás életében ugyan volt olyan időszak, amikor az igazságtalannak tűnő politikai támadások még felzaklatták, de már régóta nem vesz részt politikai csatározásokban, és a legkevésbé sem érdekli, ha különböző politikai oldalakról szidják.
Nem arról van szó, hogy elzárná magát a politika világától, de ugyanúgy nem harcol azokkal, akik a másik oldalon állnak, ahogyan azokkal sem küzd, akik más vallást követnek, mint ő.
2007-ben például kitalálta Az igazi da Vinci című kiállítást Debrecenben, amit támogatások nélkül valósított meg, miközben a firenzeieknek 300 millió forintot kellett fizetni érte. A MODEM-et akkor még nem ismerték túl sokan, az összeget a belépőjegy-bevételből kellett elő teremteni. Gulyás akkor elindított egy olyan kommunikációs kampányt, amelynek fontos része volt, hogy kölcsönkért ezer óriásplakáthelyet az országban. Olyat, amelyet éppen nem használtak, s a tárlatot azon hirdették.
Nem sokkal később durván támadást kapott, még aláírásokat is gyűjtöttek tiltakozásképpen, amiért
a kiállítás ellenzői szerint „mosóporreklámot” csinált a kultúrából.
Aztán eltelt több mint tizenöt év, és Gulyás Gábor azt tapasztalja, hogy az emberek többsége már nem is emlékszik a támadásokra, a kiállítás emléke viszont sokakban megmaradt. Azzal volt értelme foglalkozni, a csatározásokkal nem. De akkor ezt ő még nem látta át. Egyébként sikerült elérni a háromszázmilliós jegyár-bevételt, tehetséges kollégáival sokat dolgoztak ezért, sőt a projekt tisztes nyereséggel zárult.
Azért a kérdés kérdés marad: Gulyás Gábor vajon meg tudja-e védeni a kiállítást a mostani vádakkal szemben...
A kurátor – pacifista szemléletéből adódóan – nem száll ringbe azért, hogy bizonyítsa igazát. Azt látja, hogy sokan butaságokat állítanak, ám egy demokráciában ehhez mindenkinek joga van.
Azt is nap mint nap tapasztalja, hogy Magyarországon erős a politikai megosztottság, ám nem fogadja el az ebből eredő sémákat, és nem harcol senkivel a politikai meggyőződése miatt.
Állítja, hogy ma Magyarországon rettentő nehéz kivonni magunkat a politikai küzdelmek világából, ő mégis ezt az utat választotta. Pontosan látja, hogy ez jelentősen megnehezíti törekvéseit, sőt néha úgy tűnik, ellehetetleníti azt is, hogy érdemben foglalkozzon bármely szakmai üggyel, de ezen a területen nem köt kompromisszumot:
pacifista lett, és az is marad.
A kurátor nem kapott semmiféle anyagi támogatást a tállyai projekthez, és nem is kuncsorgott ilyesmiért. Nem büszke arra, hogy ezt a kiállítást senki sem támogatta, de azt sem gondolja, hogy egy jó kiállítást csak támogatással lehetne megvalósítani. Erre magyar példát is tud mondani – a már említett Leonardo-tárlaton kívül.
Amikor nyolc éve a budai várban megrendezte a nagy Csontváry-tárlatot, ott külön meg kellett fizetni mindenkit az installálóktól a teremőrökig, és a vállalkozás mégis nyereséges volt. Persze a projekt nem ezért volt izgalmas, csak a példa jól szemlélteti, hogy érvényes kiállítást nem csak támogatásokból lehet rendezni. Félreértés ne essék: Gulyás nem gondolja azt, hogy az államnak nem kell támogatnia a magaskultúrát, de azt igen, hogy a helyzet nem fekete-fehér.
Gulyás azt is szomorúan állapítja meg, hogy Magyarországon kevés a pacifista. Szerinte Magyarországon és a nyugati világ nagy részében az emberek militáns kultúrában élnek, ebbe szocializálódtak. Az általunk tanult történelem jellemző módon háborúkra és olyan háborús győztesekre fókuszál, akik sok embert öltek, ölettek meg – a megmentők, az áldozatok gyámolítói ugyanúgy nem maradhatnak bent a kánonban, ahogyan a boldog békeidők emlékei sem fontosak ma már. Persze, ahogyan mondja, ez a kánon nem örök érvényű, időről időre megváltozik – többnyire ideológiai vagy hatalompolitikai megfontolásból. Kevéssé valószínű, hogy pacifista szemléletű történelemkönyvek születnek Magyarországon vagy bárhol a nyugat-európai és amerikai kultúrában…
Csontváry Kosztka Tivadart például az utolsó jelentős pacifista alkotónak tartja – jellemző, hogy emiatt az első világháború idején sokan bolondnak tartották, karakteres világlátása pedig manapság szinte egyáltalán nem kap szerepet a róla szóló értelmezésekben.
Gulyás Gábor szerint a kortárs képzőművészeti szcénában is kevés az elkötelezett pacifista. Akinek globális hatása van közülük, az
Gulyás Gábor mindhárom képzőművésznek rendezett már önálló kiállítást. Adja magát a feltételezés, talán azért, mert pacifisták? A válasz azonban kategorikus: még véletlenül sem ezért, hanem mert jó képzőművészek. A kurátor szerint a kortárs magyarok között nincsenek, akik olyan elkötelezetten képviselnék a pacifista álláspontot, mint ők. Ugyanakkor sokan vannak, akik képesek ehhez úgy viszonyulni a munkáikkal, hogy – pacifista perspektívában – érvényes kérdéseket vessenek fel, olyanokat, amelyek a hazai közbeszédben nem igazán jelennek meg.
A tállyai kiállítás ilyen munkákból szerveződik.
Nem olyan műalkotások kerültek be, amelyek direkt, szájbarágó módon illusztrálják, hogy milyen szörnyű a háború, mennyire remek élmény a béke. Az agitáció sem jelenik meg. A Tállyán kiállított munkák sokkal árnyaltabbak. Gulyás kurátorként úgy rendezi ezeket a műalkotásokat, hogy képesek legyenek együtt felmutatni a pacifista szemléletmód néhány változatát.
Ha már jó ideje járjuk körbe a pacifizmus témáját, nem lehet érdektelen arra is kitérni, vajon Gulyás Gábor pacifistának született-e, vagy ha nem, mióta tartja magát pacifistának.
A kurátor, mint mondja, régóta nem képes elfogadni a tervszerű emberölést, de először talán az rázta meg igazán, amikor a jugoszláviai háború idején nap mint nap bámulta az amerikai bombázókat, amelyek Magyarországról indultak épületeket, az újvidéki Duna-hidakat lerombolni, embereket megölni.
Próbálta ezt valahogyan feldolgozni, de nem tudta. A szó szoros értelmében megrázta a látvány.
A pacifizmusnak amúgy számos irányzata van – főként a keleti kultúrákban: Indiában, Kínában és Japánban –, és Gulyás ahhoz sorolja magát, amely távol áll az anarchizmustól, nem akarja felszámolni az állam hagyományos intézményeit, és maximálisan respektálja a demokratikus kereteket. Meglehet, ez idealista elképzelésnek tűnik, így felvetődik a kérdés, lehet-e ilyen alapon működtetni egy államot.
A kurátor szerint nagyon is lehet, és még példát is citál: Costa Ricát. A közép-amerikai országban több mint hetven éve nincs állandó hadsereg, és jellemző, hogy ott működik az ENSZ Békeegyeteme is. A környező országokban (Nicaraguában, Panamában) rettentő rossz a helyzet, de a pacifista szemlélettel vezetett Costa Ricában soha nincsenek zavargások. Az emberek ott jól élnek, és amióta mérik az úgynevezett boldogság-indexet, az ország rendre előkelő helyen végez. Costa Ricában a lakosság nagy többsége azt gondolja, amit hazánkban az állandó vesztésre ítélt kisebbség: a gyűlöletet, a gyilkosságot nem szabad eltűrnünk.
Hát, valahogyan ilyen rendező elvek mentén nyílik most kiállítás a Hegyalján. A futballpályákon gyakran felbukkanó jelmondat parafrázisával élve pedig így: A gyűlölet nem Tállya!