Rémségesen vicces a Jógyerekek képeskönyve című előadás, különösen, ha valaki emlékszik az Örkény Színházban 2009-ben bemutatott változatra, márpedig sokan emlékeznek, nagy rajongótábora van. Ehhez képest jóval komorabb színeket fest a tatabányai Jászai Mari Színház produkciója Szikszai Rémusz rendezésében: azt emeli ki, ami addig is benne volt a műben, csak hajlamosak voltunk nem tudomást venni róla. Az előadást a Városmajori Szabadtéri Színpad Szemle+ fesztiválján láttuk.
Huszonegyedik századi, felvilágosult lelkünk minden porcikája berzenkedik, amikor azt látjuk, milyen durván bántalmaznak, aláznak meg, vesznek semmibe, kínoznak gyerekeket a saját szüleik, valami miatt mégis viccesnek tartjuk, ha az égetnivaló kölyköket szidhatjuk, akik aztán el is nyerik méltó büntetésüket. Az ujját szopó Konrádka ujjait, sőt az egész karját lenyisszantja a rémszabó, a szar levest visszautasító Augusztácska éhen hal, a gyufával játszó Hennike bent ég a házban, a vízbe esett Jannika – puszta megátalkodottságból – megfullad. De legalább az eltűnt vagy megsemmisült gyerekek a temetés költségeit megspórolják a szüleiknek.
Persze hogy mindez vicces, ha megjelennek előttünk Ascher Tamás 2009-es, Örkény Színház-beli rendezésben a lánynak öltöztetett, nyakigláb fiúk és a mozgékony, rosszcsont kisfiúnak öltöztetett színésznők, a család élén Anyusunkkal és Apusunkkal, előbbit Széles László, majd Gyabronka József alakította, utóbbit Csuja Imre. És különösen vicces mindez Parti Nagy Lajos átiratában, aki mindezt a rémséget a „Nincs a hómnál szvítebb hóm, nincs is szebb, mint az otthón” maszlaggal önti nyakon, amit Anyusunk mantrázik időről időre.
Eddig is éreztük és tudtuk tehát, hogy Struwwelpeter (Mark Twain fordításában Shockheaded Peter) története rettenetes, egy olyan korról árulkodik, amikor semmibe vették a gyerekek szükségleteit, fejlődési szakaszait, igényeit, jogait, de leginkább nem szerették őket, és hiába íródott a XIX. században a színpadi mű alapját képező mesekönyv, a szemlélete csírájában ma ott van sok otthonban, családban. A kisgyermek „akkor jó, hogyha nem rossz”, vagyis békén hagyja a szüleit, szót fogad, nem okoz nekik gondot, „eszik, iszik, aluszik, és korán kel, mint a nyuszik”.
Az a szörnyű képmutató és gyűlölettel teli polgári világ azonban, ami a tatabányai Jászai Mari Színház produkciójában megjelenik, már szemernyi kétséget sem hagy afelől, hogy a rémbohózaton nem nevetnünk kellene, hanem sírnunk. Az a szeretetlenség és durvaság, ahogy a gyerekekhez szólnak („karodat letépem!”), vagy konkrétan bántalmazzák őket („szegény apádnak most miattad kell lecsatolnia a nadrágszíját” – pontosabban szoknyaszíját), csontig hatolóan fáj, és minden egyes haláleset után, amikor elhangzik, hogy majd csinálnak újabb gyereket, magunkba zuhanunk.
A gyerekek egyébként is egy-egy koporsóból lépnek színre, majd rövid kis életük végén oda térnek vissza, mint egy panoptikumban. De közben azért mosolyogniuk kell, nehogy gondot vagy szomorúságot okozzanak szegény szüleiknek.
Ennek a darabbeli – puskával parádézó, trófeáira büszke vadász – apának is fontosabb, hogy a szőnyeg rojtjai ki legyenek fésülve, de Szikszai Rémusz rendezése még ennél is tovább megy. A látszat, a képmutatás mindenekfölött áll, közben pedig látjuk, hogy az apa bordélyba jár, az anya, aki ugyan a házastársi kötelezettségének eleget tesz (pénteken), megcsalja a férjét, a polgári díszletek között élhetetlen családi miliő bontakozik ki. Elhangzanak persze olyan mondatok, hogy a sok támogatást azért vettük föl, hogy csináljunk sok gyereket, vagy hogy a demokratikus berendezkedés, mint olyan, nem létező dolog, de nem ez a lényeg.
Sokkal erőteljesebb az a vonulat, ahogy a német polgárság szalonjaiban megjelenik a fajgyűlölet, ami a Struwwelpeter című mesekönyv születése után néhány évtizeddel elhozta a földi poklot Európába. A székkel az ebédlőasztalnál billegő kisfiú az apja szerint úgy hintázik, mint egy néger majom a fán Afrikában, amit ugyan Anyusunk nem ért („hogy lehet az én egyik gyerekem néger?”), egy bábjáték keretében pedig azt látjuk, ahogy az iskolás gyerekek bántalmazzák egyik társukat pusztán a bőrszíne miatt.
A Struwwelpetert (magyarul Kócos Peti címen jelent meg) 1845-ben írta és rajzolta dr. Heinrich Hoffmann, a frankfurti elmegyógyintézet főorvosa, és ezzel nem csupán a németség egyik emblematikus figuráját, a hosszú körmű, bozontos hajú Struwwelpetert teremtette meg, hanem hosszú évtizedekre meghatározta a gyerekneveléshez való hozzáállást is, ha éppen nem azt rögzítette, ami egyébként is a kor gyakorlata volt. Ma már pszichológiai kutatások bizonyítják, mennyire káros a gyerekek teljes testi-lelki elnyomása, és talán a náci Németország sem születik meg, ha nem teljes szeretetlenségben nőnek fel generációk, akik felnőttkorukra érzelmekre, empátiára, együttérzésre képtelen szörnyeteggé váltak.
Ezzel együtt a Jógyerekek képeskönyvét nézhetjük groteszk rémvarietéként, amit a tatabányaiak előadásában kiemel a vörös függönnyel elválasztott kisebb színpad, ahol a jelenetek játszódnak, míg a Liliomtiprók Szalonzenekar (Jalapeno in the Eye Band) egy rácsos cirkuszi kocsiból muzsikál. Annál is inkább tekinthetünk így a műre, mert a bizarr látásmódjáról ismert londoni Tiger Lillies kultuszzenekar írt belőle fekete humorú színdarabot, és akkor Parti Nagy Lajos nyelvi bravúrjairól még nem beszéltünk.
A főbb szerepekben Kardos Róbert, Király Attila és a Jokernek maszkírozott Crespo Rodrigo látható. A fiúkat itt is alapvetően színésznők játsszák, és fordítva, Anyusunkként pedig jó látni Danis Lídiát, aki féloldalas ruhájában bővérű asszonyság és egyben decens családanya. Az előadást 18 éven felülieknek ajánlják, és mint láttuk, nem csupán a frivol jelenetek miatt.