Okszana Vaszjakina Seb című, lírai elemekkel átitatott regénye Oroszországban – és a központi hős elméjében – játszódó melankolikus fejlődéstörténet. A Helikon Kiadó gondozásában megjelent olvasmány súlya a kötet elolvasása után még napokig nyomja az ember lelkét.
A regény pont olyan, mint amilyennek elsőre gondolnánk: oroszosan depresszív és perverz, ráadásul tökéletesen érzékelhető benne az a fajta rideg és érzelemmentes hangvétel, amely paradox módon brutálisan kegyetlenné és fájdalmassá teszi a történetet.
Forró vízként éget, éles késként vág, maró savként ejt sebet, pedig semmi mást nem tesz, csak kiveszi a lelkületet a narratívából.
Lefagyunk tőle, mintha csak magunk is Szibéria zimankós vidékein járnánk, és a sötét űrben kutatnánk saját magunk után. Mert ez a regény éppen erről szól: a szerző önmagát kísérli megfejteni az anyja halála után. Az ős szemszögéből nézi a történéseket, miközben az ős életének történéseit nézi a saját szemszögéből.
„Egy fiatal orosz leszbikus nő lírai és mélyen megrázó története” – derül ki a kötet hátoldalát olvasva. Okszana, a szerző – és egyben a regény főhőse – útra kel, hogy édesanyja hamvait visszavigye szülőföldjére, Szibériába, az utazás azonban nemcsak fizikai, de lelki is. A történet nem kronológiai sorrendben íródott, sokat ugrál térben és időben, valamint lírákat és irodalomtörténeti töredékeket is tartalmaz, ezért frusztráló olvasni a sorok között, ám ha az olvasó ráérez a ritmusra, azonnal beleszeret ebbe a valódi vegyes felvágottba.
Nem a szó szoros értelmében vett önéletrajzról, inkább memoárról beszélünk, hiszen olyan visszaemlékezés elevenedik meg a lapokon, amely sokkal inkább az érzésekre és a gyermekkori – néha ködös, máskor túlságosan élénk – emlékekre alapoz, mint a tényszerűségre.
A szerző bemutatkozó regényét áthatja a női lét, és tulajdonképpen minden szálat ez mozgat. A család nőtagjai mintha el lennének átkozva, egyszerre áldozatai a szegénységnek, az abúzusnak, az alkoholnak, a betegségeknek. Ennek ellenére, vagy talán pont ezért, a nők sokkal meghatározóbb és jelentőségteljesebb szereplői a regénynek, mint a férfiak.
Vaszjakina a kötetben nők közötti kapcsolatokat boncolgat: az anya-lánya kötődés mellett saját leszbikus kapcsolatait is feleleveníti.
Bántalmazó férjek, múló szerelmek, a férfiak választása a gyermek helyett, generációs traumák, az elhanyagolás, veszteség és öngyűlölet keveréke kísérti a fiatal hőst, akinek saját identitásával is szembe kell néznie. A leszbikusságot taglaló részeket olvasva néha úgy tűnik, mintha azokat egy férfi írta volna.
A regény annyira szókimondó és konkrét, emellett olyan sokszor tárgyiasítja a nőket, hogy az olvasóban azonnal furcsa érzéseket kelt. Vajon valóban így látják a nők a nőket? Szabad-e egy nőnek olyan fogalmakat használni, és olyan – toxikusan maszkulin – gondolatokat gondolni, amelyekért egy férfit egyébként elítélne? Hol a határ a fantázia és a valóság között?
A regény nem más, mint az őszinteség és a szándékos távolságtartás néha zavarba ejtő keveréke; egy személyes megnyilatkozásokkal, szorongással és depresszióval küzdő nő beszámolója a költészetről, az írásról és az életről. A szerző fiktív énje kíméletlenül őszinte, nyers és nemtörődöm, ez néha ellenszenvessé teszi, máskor misztikussá és lenyűgözővé.
Fontos megjegyezni, hogy Vaszjakina még mindig Oroszországban él, tehát ezt a könyvet megírni elég merész húzás, pláne, hogy önéletrajzi kötetről van szó. Ez a fajta őszinteség és önfelvállalás azonban gondolkodásra késztet, és párbeszédre ösztönöz.