„Ahol a cél szentesíti az eszközt, ott valójában az eszköz szentségteleníti a célt” – nyilatkozta az Indexnek a Neurotic és az Amen együttesek egykori frontembere. Pajor Tamás önmagát ma talpas, metafizikai munkásként határozza meg, aki semmiféle politikai és kulturális trendbe nem akar beilleszkedni. Apokalipszis, humor és politika. Nagyinterjú.
A ’80-as évek alternatív és underground világának egyik meghatározó alakját, a későbbi Rocktérítőt többek között arról is kérdeztük az interjúban, hogy
Az elmúlt évtizedekben több arcát is megismerhettük: a dalszerzőt, a prédikátort, a költőt. Ki Pajor Tamás 2023-ban?
Civil, talpas, metafizikai munkás vagyok, énélményeket és saját gyártású gondolatokat osztok meg, lehetőleg esztétikus formában. Meg persze örökre belém van írva a spirituális sorsfordulatom.
Mégis, mi határozza meg egy metafizikai munkás világképét?
Több évtizede olvasom a Bibliát, úgyhogy a világképem apokaliptikus. A konteóhívők vízióitól igen távol állok, ezek nemcsak azért károsak, mert megalapozatlanok, zagyvák és legtöbbször gyűlöletkeltők, hanem azért is, mert farkast kiáltva épp a farkassal szembeni immunitást hozzák létre. Aztán amikor tényleg jön, sokak számára hoaxnak fog tűnni, pedig a farkasok már térdelőrajtban állnak.
Nem csak Hollywood vetíti a sötét jövőt. A bibliai próféciák, amelyek megbízhatóságukat sokszorosan igazolták számos már beteljesült előrejelzéssel, megrendítő jövőt tárnak elénk. Ugyanakkor a teljesen természettudományos alapon álló jövőkutatók is egységesen beszélnek egy közeljövőben bekövetkező – és még sosem tapasztalt – civilizációs összeomlásról. A jövőkutatás pedig több tudományág eredményeit dolgozza fel. Csak gondoljuk végig, hogy mit idézne elő egy tartós, netán végleges áramkimaradás egy-egy nagyvárosban, pláne globálisan.
Apropó, apokalipszis. Nemrégiben egy segélyszervezettel Ukrajna északkeleti részén, Harkiv környékén járt. Mit tapasztalt ott?
Súlyosan megrongált városokat láttam, de jártam porig rombolt faluban is, amelyeknek a környékén sincs katonai objektum. Még megrázóbb volt a helyiekkel való társalgás. Volt közöttük olyan orosz ajkú ember, aki ezután csak ukránul hajlandó beszélni.
Találkoztam egy lelkipásztorral is, akit az oroszok 48 órán keresztül kínoztak, mert be akarták szervezni, de ellenállt. Azt mondta, olyan volt, mintha a pokolban lett volna.
Hallottunk ágyúdörgést a közelben, és láttunk csapatba verődő kisnyugdíjasokat, akik a romok között mászkáltak segélyszállítmányokat várva. Valaha a város középosztályához tartozhattak.
A karitatív munka mellett videóklipet is forgattak Ukrajnában. Miért ott?
Az utazást megelőzően kezdtem írni egy dalt, amelyet aztán Molnár Tamással közösen dolgoztunk ki, és néhány napja publikáltuk a YouTube-on. A kint forgatott doku felvételekből több be is került a videóklipbe. A dal címe: Világot cserélek. Úgy hiszem, éppen erre lenne szükségünk, egy világcserére.
Ebben a klipben is – bár a témája nem túl vidám –, ott van egy-egy szellemes és maliciózus kiszólás. Gondolja, hogy a humor és a szellemesség jó eszköz lehet a világégések feldolgozására is?
A szellemesség, a humor nagy úttörői néhány nemzedékkel előbb sokkal szorongatottabb élethelyzetben is voltak, mint jelenleg mi. Gondoljunk csak Rejtő Jenőre, aki munkaszolgálatosként halt meg a Don-kanyarban. De említhetném még Örkény Istvánt, Szép Ernőt vagy Karinthy Ferencet, aki a nevelőapámmal volt egy században munkaszolgálatos. Ott van Zsüti bácsi, azaz G. Dénes György, a neves slágerszerző, akinek újságpapírba volt bugyolálva a lába, és a többiek ugratták, hogy Zsütikém, hol dolgoztatsz?
Ez az akasztófahumor életmentő volt. Ez mindig is túlélési eszköz. A szellem és a szellemesség méltán azonos gyökerű szavak a magyarban.
A komikum kimozgatja a szívet, az értelmet a sztereotípiákból, az észszerűségből és más, mélyebb megvilágítást ad a valóságnak. Ez derűt, vigasztalást vagy egyenesen kacagást vált ki, ami nagyszerű. A szellem napsugarával tűz be a sötét börtönökbe vagy a hétköznapok fantáziátlan ablakaiba. Miért szomorúak a bohócok, miközben nevettetnek? Azért, mert csak az tud nevettetni, aki érti, hogy miért van szükségünk égetően a nevetésre.
A pesti humor abszurd humor? Gondolok itt az egykori kabarékra, az irodalomra, de a mostani stand-upos produkciókra is.
Szerintem a pesti humor eleve abszurd volt, csak más téridőben, mint a Monty Python. Rejtő Jenő világa abszurd világ: Vanek, Fülig Jimmy, Piszkos Fred vagy Gorcsev Iván maximálisan abszurd karakterek. Az abszurd ugyanis irreálisan nagyítja fel az élet eleve meglévő abszurditását, és ez adja a komikum forrását. A humor az irracionalitás szórakoztató esztétikuma. Megmagyarázhatatlanul rendezi újra az unalomig ismert alakzatokat, és ez mozgásba hozza a rekeszizmokat.
De létezik ma is a pesti humor?
Hogyne. Szerintem Bödőcs Tibi magasan viszi a pálmát ebben, még akkor is, ha a harcosan ateista poénjaival nem tudok szimpatizálni, de minden másban a virtuozitása a fölényes. Talán leginkább annak köszönheti hatóerejét, hogy a rög- és talajközeli, alkesz archetípusra épülő búcsúszentlászlói valóságot összecsatornázza a pesti belvárossal – és viszont. A kettőt összekötve pedig olyan lelátót képez, ahol az egész országot közönségévé teszi. Kőhalmi Zoltán kiválóan megtestesíti az örök civil, kicsit esetlen, retró panellakó karaktert, a szerethető, csetlő-botló arcot, a közepesen elidegenedettet, akik legtöbben vagyunk. De említhetném még Litkai Gergőt is, aki bujkáló szarkasztikus mosolyával folyton hülyét csinál a cégvilág tipikumaiból. Szerintem a pesti humor köszöni, jól van, és remélem, én magam is hozzá tudok tenni.
Nem említette Hadházi Lászlót. Miért?
Persze, sok mindenkit nem említettem, mert ez most nem egy átfogó szemle. Hadházi László kitűnő humorista, de ő jellegzetesen nem a pesti humort képviseli.
Hadháziról leginkább Hofi Géza jut eszembe, a vérbeli plebejus humorista prototípusa.
A nép hangja, de hihetetlen intellektussal. Hadházi vállaltan hajdú-bihari humort űz, és esze ágában nincs belpestivé válni, viszont nagyon önazonos és szellemes.
Miben utazik manapság egy talpas metafizikai munkás?
Mostanában a szózene lett a fő műfajom. Ez új szórakoztató, de egyben filozofikus műfaj a zene és az irodalom határán, slam poetry, spoken word, sanzon és kicsit stand-up comedy is egyben. Általában egy meghívott vendéggel duettben, felváltva adunk elő. Sokakkal tartottunk már ilyen közös szózeneestet, volt már vendég Geszti Peti, Koltai Robi, Kardos Horváth Janó, Bérczesi Robi, Kollár-Klemencz Laci, Jantyik Zsolt, de volt már Bereményi Géza, Müller Péter Sziámi és Parti Nagy Lajos is, néha pedig poposabb irányba is ellépünk, így volt már közös est Molnár Tomival, Caramellel, Oláh Gergővel. Vagy éppen Puzsér Robival, akivel próbáltuk megfejteni a világot.
Aztán lesz még Vecsei H. Miklóssal, Hasival, Grecsó Krisztiánnal, Lukács Lacival, és reményeim szerint folytatódik még hosszan az izgalmas sorozat. Emellett a Spirit FM-en jelentkező Rocktérítő + műsoromban – ami podcast formájában is jelen van a közösségi oldalakon – a létezés nagy kérdéseiről beszélgetek a kultúra fajsúlyos szereplőivel.
Legtöbben a ’80-as évekből, a Neurotic együttesből, valamint később, az Amen együttesből ismerik. Ez a két időszak teljesen múlt időbe került önnél?
A Neuroticot elég nyilvánvalóan hagytam magam mögött, erről már sokszor nyilatkoztam. A jelenben pedig jóval önazonosabbnak érzem a szózenét, ami talán legesszenciálisabban jeleníti meg a világomat. A legjobb dalaim mellett az Amen-repertoár krémjét is hallhatja majd a közönség a Best of Pajor Tamás elnevezésű országos turnén, ami hamarosan, még most, ősszel startol.
Tudom, hogy sokak számára a Neurotic-korszak vált – emblematikus bemondásaival – legendáriummá, de réges-régen nem ez vagyok már.
Megint más világ az Amen zenekar: itt is rengeteg volt a szójáték, a társadalomkritikus ábrázolás, és dedikáltan megjelent az evangéliumi hitvallás is, de úgy érzem, ezt a formát is meghaladtam. Az evangélium most is abszolút a sajátom, csak talán sokkal természetesebben és őszintébben van jelen az életemben.
Egy kicsit ugorjunk vissza a szózenére mint műfajra. Egy középiskolásnak hogyan írná le, mi is valójában a szózene?
A szózenében a szó zenél, a zene beszél, saját gyártású műszóval pedig dal-literációnak mondanám. Hívőként úgy is meg lehet közelíteni, hogy „Kezdetben volt a Szó, a Szó volt Istennél”, ahogy János evangéliuma kezdődik. A szó nyilván magát a költészetet is szimbolizálja, a zene pedig a harmóniát, a ritmust, a dallamot, és a kettő szimbiózisából épül fel az az ősi ritmikus beszéd, a dal, a sláger – vagy ritmikusbeszéd-formában a rap. De a zenei költészet nem áll távol a Bibliától sem. Az igazán hozzáértők szerint Ézsaiás volt az első rapper, akinek a tartalmi mondanivalójára már visszahatott a forma, annyira ritmikus és rímes volt.
Mint „talpas munkás” nem gondolt arra, hogy egy csini nyakkendőben belépjen az újgazdagok világába?
A teljesítmény nélküli rongyrázás a kulturálatlanság szimbóluma. Származásom és életutam miatt nem kell, hogy mentegetőzzek a rasszizmus vádjával szemben, de ennek az afroamerikai és a roma kultúrában is van egy ízléstelen válfaja, amelyet e jeles etnikumok java is elutasít. Amikor a harlemi szutyokból jövő rappernek meglesz az első milliója, és 5 centi vastag aranylánccal meg Ferrarival vereti magát. Ennek a nyóckeres változata ezeket a kellékeket csak bérli, néhány tíz centis műszempillával rendelkező cicababa riszáló asszisztenciájával együtt.
Mindezeknél azonban sokkal ellenszenvesebb az, amikor valaki ugyanezekkel a belső mozgatórugókkal, komoly teljesítmény és képesség nélkül a politikai elitben teszi ugyanezt. Nem tudom milyen önképe és életérzése lehet annak, akinek a nevére íratnak néhány vagy sok milliárdot, aztán közutálattól övezve mutogatja magát ezeken a parvenü, kivagyi placcokon. Egy normális hatalom számára ez öngól kellene, hogy legyen.
Ezzel sokan egyet is értenek jobb- és baloldalon egyaránt. Gondolt arra, hogy jövőre beszálljon a politikába?
Csak az abszolút civil politizálást tudom legitimnek elfogadni, márpedig az igazi politika nem a véleményalkotásról és a jó ízlésről, pláne nem a morálról szól, hanem a hatalomról. Olyat pedig még nem látott a világ, hogy ez ne torzítsa el az embert.
Ahol a cél szentesíti az eszközt, ott valójában az eszköz szentségteleníti a célt.
Napi gyakorlat a manipuláció, a megosztás, a nehezebb fegyverzet felé haladva pedig jön az ellenségképzés, a gyűlöletkeltés, végül pedig sokszor a tettleges pusztítás.
Ugye azért él még állampolgári jogaival, és elmegy szavazni 2024-ben?
Meglátjuk. Mindenesetre nem vagyok partner abban, hogy valaki más narratíváját végiggondolatlanul szajkózzam. Arra pedig még kevésbé, hogy ennek nevében bárkit is utáljak. Mostanában leginkább talán a Kétfarkú Kutyák apolitikus hozzáállása fejezi ki azt a szellemes cinizmust, amit a hatalom erőszakos akarása felé érzek.
Nekem úgy tűnik, mintha visszatérne a punkok világába.
Külsőségeiben nem, ugyanakkor abban az értelemben ellenáramú ember vagyok, hogy semmiféle trendbe nem akarok beilleszkedni. Úgy hiszem, hogy e világon ez az Istenhez való tartozás sajátja is. Ezeket a trendeket politikai és gazdasági hozamelvárások irányítják. Szimbólumai az újsütetű milliárdos álmessiások, a semmitmondó celebek és az egyre manipulatívabb, néphergelő politikusok. Az utóbbiakról ez oldalfüggetlenül is elmondható. Amerikai barátaim – akik hozzám hasonlóan leginkább centristák – nem jó híreket küldenek e tekintetben az új világról. Látható, hogy a szélsőséges etnikai és identitáspolitika elveszi a józan észt. De azért
Amerika túl sokáig volt túl jó hely, hogy túl gyorsan túl rossz legyen.
Erős azért az immunreakció is, egy csomó stand-up és más kulturális megszólalás is úgy gázol bele a PC-be, ahogy csak lehet. Viszont a világ nem Nyugatról, de nem is Keletről várhatja a megoldást, hanem – hitem szerint – csak odafentről.
(Borítókép: Pajor Tamás. Fotó: Fekete Tímea / Index)