Gyakran mondják, hogy a divat nem ismer határokat. Nos, erre tökéletes példa a holland Anouk Wipprecht, aki a különleges dizájnjait robotikával ötvözi. A tervező a kétezres évek elején kezdte el gyártani rendkívüli alkotásait, azóta világhírű modellekkel, énekesekkel és filmrendezőkkel dolgozik együtt.
A Brain Bar jövőfesztiválon az Indexnek volt alkalma beszélni Anouk Wipprechttel:
Hogyan találta meg a saját stílusát?
A divat számomra az önkifejezés eszköze. Egy ruha meg tudja mutatni az adott ember személyiségét, kultúráját, érzéseit, és még a vallását is. Ezt nagyon érdekesnek találtam. Aztán, amikor elkezdtem ruhákat alkotni, rájöttem, hogy azok nem változnak. Ha reggel boldog vagyok, akkor olyan ruhát veszek fel, ám ha délutánra szomorú leszek, nem tudom megváltoztatni. Ez pedig nem fair. Ezért kezdtem el leginkább a robotikát használni. A világ folyamatosan változik körülöttünk, és mi is állandóan változunk, szóval: miért ne változhatna a ruhánk is velünk?
Mikor kezdte el vegyíteni a divatot és a technológiát?
A ruháimnál a kétezres évek közepe körül kezdtem el használni a robotikát. Előtte divattervezést tanultam, aztán elkezdett érdekelni a technológia. Először 2005-ben használtam számítógépet egy alkotásomnál. Akkor még sokkal nagyobbak voltak a ruhákhoz használt gépek, ezért azokat mindig hátulra raktam. Így a ruha elölről jól nézett ki, de amikor a modell megfordult, ott voltak a hatalmas szerkezetek. Ma már gyakorlatilag bármit meg tudok csinálni egyetlen mikrokontroller segítségével, ami azért elég király.
Szóval 2005 környékén elkezdtem a programozással is foglalkozni az akkor még frissnek számító Arduino szabad szoftveres, nyílt forráskódú elektronikai fejlesztőplatformmal. Szerintem ez az egyik legjobb és legegyszerűbb. Amikor tanítok, akkor is ezt ajánlom. De persze más platformokat is használtam és használok.
A ruhái nemcsak összeköttetésben vannak az emberi testtel, de több alkotás kinézetben is az emberi anatómiát használja. Mi az elképzelés az emberi dizájn és a robotika ötvözése mögött?
Számomra ez a viselkedésről szól. Imádom a robotokat, de a legtöbbjük emberforma, és úgy viselkednek. Vagy vannak olyanok, amelyek kutyára hasonlítanak, mint amilyen a Brain Bar előterében is van. Szóval ezek úgy viselkednek, ahogyan kinéznek, de engem mindig is inkább a hibridek érdekeltek. A pókruhám például úgy néz ki, mint egy pók, de úgy viselkedik, mint egy macska, és ráadásul még egy emberi testen is van. Szóval több dolog keveredik benne.
A ruháim mindig a viselőre reagálnak, és csak ezután a külvilágra. Tehát létrejön egy közös létezés a viselő, a ruha és a robotika között. A ruha viselőjének agyhullámaira támaszkodva gyakorlatilag saját döntéseket tud hozni.
A pókruhájával vált ismertté. Mesélne kicsit erről?
Az alkotáshoz a proxemika (a kommunikáció és a hétköznapi tevékenységek során a személyek között betartott távolság – a szerk.) teóriáját használtam. Az embernek különböző távolságai vannak. Ilyenek a társadalmi tér, a személyes tér vagy az intim tér. Ezt alkalmazva alakítottam ki a pókruha viselkedését. A szenzorok körülbelül 1-től 7 méter távolságot tudnak mérni, így a ruha tudja, hogy a viselője felé közeledő alak épp milyen térben helyezkedik el, és erre reagál. Azt is figyeli, hogy az illető milyen intenzitással közeledik, és a ruha e szerint gyorsabban vagy lassabban mozog, alakul.
Érdekes volt látni, hogy mennyire másképp viselkedik az alkotás különböző kultúrákban. Hollandiában például folyton „támadásban” volt, mert ott az emberek gyorsan, intenzíven lépnek egymáshoz. Az Egyesült Államokban pont az ellentétét láttam.
El tudná magyarázni egyszerűen, hogyan működnek ezek az alkotások?
Az egész egy miniszámítógépre épül, ami körülbelül akkora, mint egy mobiltelefon. Érkezik egy bemenőjel, ezt a gép feldolgozza, és abból lesz egy kimenőjel. A kimenőjel bármi lehet: füst, tűz, mechanikus mozgás, hang, fény. A bemenőjel egyszerű szenzor, ami reagálhat hangra, proxemikára (térváltozásra), szívverésre vagy az agyra.
Mi a legnagyobb kihívás egy ilyen alkotás elkészítésében?
Az, hogy néha vannak olyan ötleteim, amelyek túlmutatnak a jelenlegi technológián. Például hullámzó ruhát még nem tudok csinálni, mert ahhoz nagyon kicsi motorok kellenének. Szóval a technológia még gyakran nem tart ott, ahol szeretném. Ez persze izgalmas, mert két lehetőség van: vagy kitalálod, vagy megvárod, hogy más megtegye. A pókruhám például először, 2009-ben, lézervágással készült, viszont 2015-ben 3D-nyomtatást tudtam használni. De gyakran van olyan, hogy nekem kell kitalálnom a rendszert az ötlethez. A füstruhámhoz például mini füstgépeket kellett gyártanom, hiszen akkor még nem volt ilyen a piacon.
Sokan kíváncsiak, hogy van-e bármilyen veszélyforrás a ruhák viselése közben.
A pókruhánál például sokan akartak szelfizni az alkotással, ezért közel mentek hozzá. A ruha meg természetesen támadással reagált, szóval mindig figyelmeztetnem kellett az embereket, hogy csak óvatosan közelítsék meg.
Természetesen az is nagyon fontos, hogy műszakilag minden rendben legyen. Mivel nem vízálló ruhákat gyártunk, így figyelni kell az időjárásra, nehogy a ruha rövidzárlatos legyen. A felépítésre is ügyelni kell. Minden egyes bemutató előtt csekkolom az alkotásokat, hiszen nem akarom, hogy a modelljeim megsérüljenek. Nagyon erős akkut sem szabad használni, én például gyakran powerbankel dolgozom. Most épp a vízhatlanságra keresek megoldást, hogy csökkentsem a veszélyforrásokat. De a legfontosabb a műszaki tervezés.
Valószínűleg sokszor hallotta már ezt a kérdést, de kinek készülnek ezek a ruhák?
Van, amikor kifejezetten divatbemutatóra készülnek, máskor csak magamnak. Ezeket amúgy sok sztár elkéri. Aztán ott van Viktoria Modesta előadóművész és modell, akinek több műlábat is készítettem már. Vele tíz éve dolgozom együtt, imádja a furcsa dizájnokat. Zenei videókban is szoktak szerepelni a ruháim, és a The Black Eyed Peas Super Bowl-os fellépésére is én terveztem Fergie jelmezét. Elég furcsa munkákat is vállalok. Most épp az afrikai bombakereső patkányoknak csinálom a hámját. Vicces, hogy a legújabb klienseim patkányok.
Van egy kliensem, sclerosis multiplexszel él, én csinálom a fűzőjét. Az orvosi fűzők nem túl szépek és az emberek – főleg a lányok – szeretnek divatosak lenni. Szóval ilyeneken is dolgozok. A legújabb terveim között szerepelnek olyan dizájnok, amelyek a mentális betegségekben szenvedőknek segítenek. Ezek kevésbé a divatra, inkább a robotikára és az orvosi részre fókuszálnak.
Hollandiában nőtt fel, de évek óta az Egyesült Államokban él. Mi a legnagyobb különbség a holland és az amerikai divattervezők között?
Hollandiában többet tanulunk a műszaki ismeretekről, mint máshol, hiszen az ország nem létezne robotika nélkül. Sok tervező jött Hollandiából, aki ötvözi a divatot és a technológiát. Az érdekes az, hogy ezt otthon kevésbé díjazzák, mint az Egyesült Államokban. Amerikában úgy vannak a furcsa dolgokkal, hogy ez az, csináljuk. Ezért is költöztem ki. Los Angelesben szeretik a nem mindennapi ruhákat, San Francisco pedig a technológiai fejlődés városa. Ezek mellett pedig szeretek utazni és megfigyelni, hogy különböző országokban miként állnak a divathoz. Budapesten azt vettem észre, hogy a fenntarthatóság került előtérbe.
Mit gondol a divat jövőjéről? Hogyan tudjuk csökkenteni a túlvásárlást?
Mi, emberek, nem értékeljük azt, amink van. A fiatalok már egyre jobban figyelnek a fenntarthatóságra, sokan vásárolnak turkálókban vagy vesznek olyan ruhát, amit évekig fognak hordani. A divat világa állandóan változik, és ez vezet a túlfogyasztáshoz. Mindig jön valami újabb trend, ami aztán pár hónap után már elavult. Ez egy nagyon veszélyes rendszer, és szerintem a vásárlók is kezdnek erre rájönni. Nem csak a túlfogyasztás, hanem a környezetszennyezés miatt is.
A robotikus, elektronikus ruhákban az a jó, hogy a vásárló nem csak egy hétvégére veszi meg. Mivel az alkotás folyamatosan újabb és újabb adatokhoz jut, így állandóan változik, megújul. Szóval ez inkább befektetés, pont úgy, mint egy jó bőrkabát, vagy egy dizájnertáska. Fontos lenne, hogy minden ruhára így tekintsünk, és akkor csökkenthetnénk a túlfogyasztást.
Elérhetőek lesznek ezek az elektromos ruhák a nagyközönség számára is?
Szeretném, de amit én csinálok, az kevésbé mindennapi viselet. A másik, amiért nehéz piacra dobni ezeket az alkotásokat: nincs még jó terv a karbantartásukra. Mi történik, ha elromlik az elektronika? Nekem például vannak útmutatóim az interneten, aminek segítségével újra lehet programozni a ruhát, de ehhez sem ért mindenki. Ilyenkor mit lehet tenni? Visszaküldik nekem a ruhát? Vagy lesz minden városban olyan üzlet, ahol megcsinálják? Ezekre még nincs konkrét válasz.
A másik nehézség, hogy ezeket a ruhákat nem lehet mosni. Az elektronika legnagyobb ellensége a víz. Mondjuk, nemrég voltam egy konferencián, ahol már mutattak be olyan mosógépet, amelyik tud elektronikával átszőtt anyagot is mosni. Ez elég izgi, de a szolgáltatást még csak egyetlen stúdióban lehet elérni. Talán húsz év múlva már jobban elterjed, és akkor azzal együtt az elektronikus ruhák is jobban elérhetők lesznek.
Ki a kedvenc tervezője, és miből merít inspirációt?
A különcöket szeretem, mint Rick Owens vagy Hussein Chalayan. Ott van még Thierry Mugler és Alexander McQueen. Szóval igen, a furcsa tervezőket szeretem. A divaton kívül az építészetből és a képzőművészetből is merítek inspirációt. H. R. Giger és Dalí szürrealizmusa is nagy hatással van rám. Minden, ami szokatlan és bizarr, azt szeretem.
Mi a következő nagy projektje?
Jelenleg egy olyan anyagot nyomtatunk, amibe már a készítéskor belekerül az elektronika. Ez reményeink szerint már mosható is lesz. Ebből szeretnék egy kollekciót. Olyan elektronikán is dolgozom, ami a stresszt méri, és akár a külvilág felé, akár befelé tud figyelmeztetni. Én fény helyett inkább rezgéssel dolgozom, és ennél is így akarok eljárni. Az a cél, hogy ezt bármilyen ruhába be lehessen helyezni. Ez olyan dizájn, ami remélhetőleg sokak számára elérhető lesz, akik, mondjuk, szorongással küzdenek.
Az Index a Brain Bar elkötelezett támogatója. A tudósítás a médiatámogatói együttműködés keretében valósult meg.
(Borítókép: Anouk Wipprecht. Fotó: Viktor Getmanchuk / Brain Bar)