Nagy bűntetthez nagy eszme kell! címmel szerdán időszaki kiállítás nyílt a Terror Háza Múzeumban Sam Havadtoy munkáiból. A világhírű művész a humor görbe tükrével teszi nevetségessé Lenint és Sztálint, a kommunizmus eszméjének megalkotóját és leghírhedtebb gyakorlati alkalmazóját. Ma már ki lehet röhögni a történelem legvéresebb kezű bűnözői közé tartozó figurákat, csak éppen annak a hozzávetőleg százmillió áldozatnak nem volt kedve mosolyogni, akiket az eszme nevében küldtek a halálba. Havadtőy Sámuellel a megnyitó alkalmából beszélgettünk.
A szocializmust építő Szovjet-Oroszország, majd a Szovjetunió hét évtizeden át kísérletezett a megvalósíthatatlan megvalósításával: a fejlett szocializmus felépítésével. Az eredmény egy totális diktatúra lett, és ezt az utópiát temette maga alá 1991-ben az összeomló szovjet birodalom.
Ezt az eszmét és annak gyakorlati megvalósítását teszi nevetségessé a Sam Havadtoy, azaz Havadtőy Sámuel műveit bemutató kiállítás a Terror Háza Múzeumban, amely a Nagy bűntetthez nagy eszme kell! címet viseli. Havadtoy a pop-art mestere, aki a csipkét alkotói módszerévé tette, ezzel a technikával készítette az időszaki kiállításon is látható Lenin- és Sztálin-mellszobrokat, az ülő Pinocchiót, a megnyúlt orrával a hazugságot szimbolizáló fabábut, valamint a Lenint és II. Miklós cárt ábrázoló képeket.
A Schmidt Mária főigazgató és Fekete Rajmund kurátori munkáját dicsérő kiállítás megnyitóbeszédei közül Böszörményi-Nagy Gergelyé, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MoMe) alapítványi elnökéé mutatott rá arra, hogy Havadtoy, bár nem is Magyarországon, hanem Londonban született 1952-ben, de annyira magyar, hogy még akkor sem tudott elszakadni Magyarországtól, amikor kifejezetten el akart. „A magyarság megélésének izolált és individualista, egyszerre töprengő és nyughatatlan módját választotta. Egyedül, távol a hazától, de mániákusan ragaszkodva a csipkéhez úgy, hogy még az alkotó legfőbb inspirálója is magyar, a vegyes technikát, a technikai sokoldalúságot tökélyre fejlesztő Moholy-Nagy László személyében.”
Havadtoy persze világpolgár, és amit tud, ahogyan – saját szóhasználatával – kulturális migránsként alkot, az figyelemre méltó. Mozgékony, dinamikus, de karakteresen magyar aggyal követi le a világ mozgásait, értelmezi nekünk a korszellemet. És teszi mindezt – ami nagyon fontos – örökös derűvel, a kevésbé kalandos életúttal rendelkező honfitársak, vagyis a mi okulásunkra. A mester az életéről és a kiállítás anyagának összeállításáról is beszélt az Indexnek.
Havadtoy a megszokottól merőben eltérő életutat járt be, mert bár Londonban született, 1956-ban, négyéves korában családjával együtt „hazadisszidált” a szabadságból a diktatúrába. Logikus a csodálkozás, hogy vajon miért.
A magyarázat meglehetősen furcsa: ’56 nyarán a londoni magyar nagykövetségen volt egy program azzal a céllal, hogy megpróbálják hazatelepíteni a kivándorolt magyarokat. Ami, ha beválik, bizonyítaná a budapesti kommunista rendszer sikerét. Havadtoy édesapja – Sam elmondása szerint – nem volt túlzottan szorgalmas, azt is mondhatnánk, hogy lusta volt, így hát amikor a konzul elmagyarázta neki, hogy itthon minden remek, minden nagyszerű, ez a földi mennyország, ő összecsomagolt, és a család hazatelepült. Nem mondanánk, hogy egyetlenként az emigránsok közül, de hogy sok sorstársuk nem volt, az valószínű.
Úgy tűnik, elhitték a konzul meséjét, de a valóság gyorsan kijózanította a családot. Sam csak 1971 nyarán, tizenöt évvel később tudott visszamenni Londonba. Minden évben kért útlevelet, de mindig elutasították, mert benne volt a személyijében, hogy Angliában született, és a magyar mellett brit állampolgár is. Így aztán kénytelen volt disszidálni.
Ennyit a művész személyes élettörténetéről, de ennél talán fontosabb a kiállítás előtörténete. Az egész ott kezdődött, hogy Havadtoynek a csipke a mindene, és az ötvenes, hatvanas években, amikor felnőtt, szinte minden magyar háztartásban csipke borította az asztalt, a rádiót, a tévét… bocsánat, tévé akkor Magyarországon még csak elvétve volt. És a csipkével borított rádión, asztalon nagyon sok helyen ott volt Lenin kis mellszobra. „Ha bement az ember az iskolaigazgatóhoz, Lenin ott volt az asztalán, alatta pedig a csipke” – mondja Havadtoy.
A művész azt gondolta, meg kéne fordítani a sorrendet. „Lenin menjen a csipke alá!” – gondolta. És felnagyította a szobrot nagy méretűre, mert Lenin már nem veszélyes semmire és senkire, a művész már nem fél tőle, és most már tudja úgy nézni, mint egy karikatúrát. A három majom analógiát felhasználva 2012-ben elkészítette a három, betapasztott fülű, szájú és szemű csipkés Lenin-szobrot. „Lenin nem hall, nem lát, és igazat sem mond” – indokolja.
Ez 2012-ben történt, majd jött a három Sztálin-szobor 2016-ban. Ez azért érdekes, mert Havadtoynek hét éve volt Milánóban egy kiállítása egy komoly alapítványnál. Olaszországban nagyon erős a katolikus egyház, ezért megcsinálta Jézus stációit tizennégy kapuval. De a kommunista párt is nagyon erős a mai napig, ezért reflektált a kommunizmusra, és mondta nekik, nem tudják, mi a kommunizmus, de ő tudja, mert abban nőtt fel. És megcsinálta a három Sztálint a Pinocchio módra megnyúlt orrával, merthogy Sztálin hazudós volt.
Csakhogy az alapítvány igazgatója kommunista lévén ellenezte ezt a gondolatot, ezért kialakult kettejük között egy éles vita, de mivel szólásszabadság van Olaszországban, az igazgató engedélyt adott a Sztálin-szobrok kiállítására. Azt viszont kikötötte, hogy a katalógusba az előszót ő írja. És abban bizonyos fokig megvédte Sztálint.
Persze ismerős ez a szemlélet, az olaszoknak szerencséjük van, hiszen egészen más távolról csodálni a kommunizmust, mint benne élni, ami a kelet-európaiaknak, ezen belül a magyaroknak jutott osztályrészül. No de hogyan jött létre a kapcsolat Schmidt Máriával és a Terror Háza Múzeummal?
A főigazgató asszony tavasszal elment Havadtoy kiállítására a Falk Miksa utcai Makláry Galériába. A művész életében először találkozott vele, elkezdtek beszélgetni, és elmondta neki, hogy van ez a három Lenin-szobra. A művész nagyon szereti a Terror Háza Múzeumot, minden külföldi vendégét elviszi ide.
„Mert ez a múzeum nemcsak a kommunistákról szól, hanem a nácikról is, vagyis a terrorról, az elfogadhatatlanról úgy általában. És remélhetőleg a megismételhetetlenről” – mondja.
Havadtoy megjegyezte a főigazgató asszonynak, milyen jól festenének itt a Lenin-szobrai, más megvilágításban. Ezeket addig otthon tárolta, a szentendrei háza raktárhelyiségében. És azt is elmondta, hogy ajándékba adná a szobrokat a Terror Háza Múzeumnak. Erre jött az ötlet, hogy csináljanak egy kiállítást. Így került ide a három Sztálin-szobor is.
No és a II. Miklós cárt és Lenint ábrázoló két festmény? Nos, Havadtoy tudomására jutott, hogy az Ermitázsban ki van állítva ez a két kép, körbe lehet sétálni. Tükör van mindkét oldalán, ha nézed Lenint, látod Miklós cárt is, és viszont. Miklós cárt egyébként eredetileg a Lenin-kép hátoldalára festették, a restaurálás közben fedezték fel 2013-ban. A cár portréját Igor Galkin festette 1896-ban, és csaknem 120 évig észrevétlen maradt. Vlagyiszlav Izmajlovics 1924-ben festett Lenin-portréjának a hátoldalán húzódott meg.
Akkor bukkantak rá, amikor 2013-ban egy szentpétervári iskola felkérte a Stieglitz Nemzeti Művészeti Akadémiát, állítsák helyre Lenin hatalmas portréját, amelyen a bolsevik vezető a Péter-Pál-erőd előtt áll. Izmajlovics szemlátomást úgy készítette el 99 éve Lenin portréját, hogy nem akarta megsemmisíteni a cár már ott lévő képét – ezzel akkor hatalmas kockázatot vállalt.
Ezt a két festményt alkotta újra Havadtoy a saját stílusában.