175 éve tartóztatta fel Pákozdnál a magyar honvédsereg Jellasics horvát bán, császári királyi altábornagy Pest-Buda felé törő, a forradalmat elfojtani szándékozó és a felelős magyar kormányt megdönteni akaró csapatait. A csatát mindkét fél győzelemnek tekintette, hiszen végül is fegyverszünetbe torkollt, és Móga János magyar fővezér serege Martonvásárig vonult vissza. A stratégiai siker azonban egyértelműen a miénk volt, ahogy arra Hermann Róbert napokban megjelent, Pákozdtól Schwechatig című, mindmáig nem látott dokumentumokat feldolgozó könyve rávilágít.
Hermann Róbert, a téma legjobb ismerője a legújabb kutatások alapján írt könyvet az 1848-as forradalmi magyar kormány és az általa felállított új magyar haderő első nagy próbatételéről, a Josip Jellasics horvát bán, cs. kir. altábornagy csapatai elleni dunántúli és alsó-ausztriai hadműveletekről. A középpontban természetesen a szeptember 29-i pákozdi csata áll, amellyel valójában egyenrangú, sőt, taktikailag még egyértelműbb is az október 7-i ozorai diadal. A hadműveletek eredményeképpen október közepére a Dunántúlon már nem állomásoztak ellenséges csapatok.
Mindez 175 éve történt. Az évforduló – és természetesen a Pákozdtól Schwechatig című könyv megjelenése – apropóján beszélgettünk a szerzővel. A beszélgetésben érintettük
„1848 szeptemberében igencsak szorult helyzetben volt az ország alig fél évvel a március 15-i forradalom után – helyezte kontextusba a pákozdi csatát közvetlenül megelőző időszakot Hermann Róbert. – Augusztus végén az osztrák kormány és az uralkodó érzékeltette, hogy szeretné visszacsinálni azt a fajta alkotmányos keretek közt lezajlott rendszerváltást, ami 1848 tavaszán megtörtént. Az osztrák minisztertanács megfogalmazott egy memorandumot, amit az uralkodó elküldött Budára. Ennek az volt a lényege, hogy a '48-as törvényekből mindazt, ami közjogi jellegű volt, legfőképpen a felelős magyar kormány létrehozása, tulajdonképpen ellenkezik a Pragmatica Sanctióval, a birodalom alapokmányával, és ezért eltörlendő. A magyar szakminisztériumokat be kell olvasztani az osztrák kormányba, továbbá helyre kell állítani a hadsereg egységét.”
Mindezt a Batthyány-kormány úgy fogadta, hogy lemondott. Mindezt megalázó gesztusok sora előzte meg, kezdve azzal, hogy amikor Batthyányék elmentek Bécsbe tárgyalni, nem adták oda nekik ezt a leiratot, ehelyett közölték velük, hogy küldtünk valamit Pestre, majd nézzétek meg, amikor hazatértetek. Batthyányék egyébként azért mentek Bécsbe, hogy a bankjegykibocsátásról és az önálló hadseregállításról szóló törvényt elfogadtassák az uralkodóval. V. Ferdinánd azonban erre nem volt hajlandó, magyarul nem biztosította a lehetőséget az ország számára, hogy alkotmányos eszközökkel megvédje magát a fenyegető horvát támadástól. Kialakult tehát egy válsághelyzet, ami abban kulminálódott, hogy szeptember 11-én a kormány nagy része beadta lemondását.
„Mindez katonai krízisállapottal párosult, merthogy ugyancsak szeptember 11-én Josip Jellasics horvát bán egy majdnem ötvenezres hadsereggel átlépte a Drávát, és megindult Pest-Buda felé – folytatta a történész. – Ez egyszerre volt horvát és birodalmi akció. Jellasics korábban folyamatosan a horvát nemzeti mozgalom jelszavait hangoztatta, nem véletlenül áll a szobra Zágráb főterén. Ugyanakkor jelzésértékű volt, hogy nem horvát nemzeti zászló alatt törtek be az országba, hanem fekete-sárga osztrák zászlókat tűzetett ki csapataival. Mai szóhasználattal ez proxyháború volt, a két szemben álló fél egyazon uralkodó nevében folytatta a harcot. Csak az egyik félnél fekete-sárga, a másiknál piros-fehér-zöld zászlók voltak, bár a magyaroknál is felbukkantak fekete-sárga lobogók.”
Felmerül a kérdés, hogy vajon közjogi értelemben melyik félnek volt igaza. Hermann Róbert természetesen a magyar álláspontot osztja.
„A ’48 áprilisában meghozott törvények megszavazásában a horvát követek is részt vettek, tehát az eseményeknek Horvátország is részese volt. A törvényeket pedig az uralkodó szentesítette, ezért ezeket csak kölcsönös megegyezéssel lehetett volna megváltoztatni. Csakhogy Bécsben úgy gondolták, vissza lehet állítani a hagyományos abszolutisztikus logikát. Vagyis ha valami nem tetszik a császárnak és királynak, akkor egyszerűen kimondja, hogy ez mától fogva nem így lesz. A magyarok ezzel szemben úgy gondolták, az alkotmányosságnak éppen az a lényege, hogy egyik fél sem dönthet a másik megkérdezése nélkül. Ebben éppen az volt a csapdahelyzet, hogy az uralkodó pusztán a passzivitásával ki tudott kényszeríteni alkotmányos válságot – azzal, hogy nem volt hajlandó törvényt szentesíteni, kormányt kinevezni.”
Szeptember 11-én, amikor Jellasics csapatai átlépték a Drávát, nem létezett magyar hadsereg, vagy ha igen, az csak nagyon csekély erőkből állt. A Dráva vonalán ugyan voltak csapatok, mert a nemzetőrség néhány zászlóalját mozgósították, de ezek lényegében csak folyammegfigyelésre voltak alkalmasak. Ezek nem voltak kiképzett katonák, még puskáik sem nagyon voltak. A tényleges reguláris erők létszáma legfeljebb 4500 fő volt, közöttük volt két honvédzászlóalj, továbbá voltak magyarországi kiegészítésű császári-királyi huszár-, illetve sorgyalogezredi alakulatok.
A magyar nemzetiségű seregtestek jobbára a határok túl állomásoztak, a gyalogság esetében az egyharmad volt itthon és a kétharmad külföldön, a huszároknak a fele állomásozott itthon, elkezdték hazavezényelni őket. Érdekes, hogy a vegyes magyar-szlovák alakulatok is velünk tartottak, a szlovákok rokonszenveztek a magyar forradalommal. ’48 őszén megindultak a hazaszökések – erről is szól a 80 huszár című film –, és mindez tömeges méreteket kezdett ölteni. A román vagy a szerb gyalogezredek viszont egyértelműen átálltak az osztrákokhoz.
„Ellentétben a köztudatban élő képpel, nem a Honvédelmi Bizottmány határozta el, hogy sereget küld a horvát intervenció megállítására, ennek a testületnek ehhez semmi köze nem volt – mutat rá a történész. – Batthyány Lajost István nádor szeptember 12-én ismét kinevezte miniszterelnöknek, és a gróf intézkedett mindenfajta honvédelmi ügyben szeptember 27-ig, amíg el nem hagyta a fővárost. Maga Batthyány egy személyben szervezte a hadsereget, hihetetlen energiával.
Amikor értesült a horvát betörésről, utasította a dunántúli hadsereg parancsnokát, Teleki Ádám grófot, hogy szálljon szembe az ellenséggel, ha úgy érzi, van esély a sikerre.
Maga István nádor is azt írta Telekinek, amikor az tanácsot kért tőle, hogy mint osztrák főherceg, nem adhat parancsot az ellenállásra, de magyar nádorként azt mondja, amint lát esélyt a horvátok megállítására, szálljon szembe velük. Amíg alkotmányosan lehetett, addig a nádor rokonszenvezett Batthyányékkal. Egy idő után azonban a kettős lojalitás nem volt fenntartható. ”
Hermann Róbert könyvéből kiderül, hogy Pákozdnál több mint harmincezer horvát állt szemben tízezer magyarral. Hogyan volt lehetséges visszaverni ekkora túlerőt?
„Erre szoktam azt mondani, hogy Jellasicsot nem a csillogó hadvezéri képességei miatt szeretjük, ha szeretjük egyáltalán – jelezte a szerző. – A maga módján kiváló szervező és népvezér volt, legalább olyan politikusi képességekkel, mint Kossuth, de hadvezérként leszerepelt. A seregéről tudni kell, hogy a derék bán gyakorlatilag mindenkit elhozott Horvátországból, akit csak lehetett, hadainak legalább fele sebtében mozgósított népfelkelőkből állt.
Fegyvernek, tisztiállománynak is híján volt a nagyrészt kölykökből, illetve koros férfiakból álló gyülevész had.
Jellasics a pákozdi csatában elköveti azt a hibát, hogy a centrumban, amikor megindítja a támadást, ezeket a csekély harcértékű népfelkelő zászlóaljakat küldi az ágyútűzbe. A remekül vizsgázó magyar tüzérség azonban szétlövi ezeket a zászlóaljakat, és a horvátok hanyatt-homlok menekülni kezdenek. Ez megint mutatja Batthyány hadszervezői kiválóságát, ugyanis a miniszterelnök műegyetemistákból néhány hónap alatt kiképzett tüzérséget állított össze. Mindezt tetézte, hogy a horvát tüzérség is gyenge volt, lövedékeik el sem érték a magyar állásokat. A magyar jobbszárnyon pedig, ahol közelharcra került sor, kiderült, a magyar gyalogság felülmúlja a horvátot.”
Jellasics, látva a támadása kudarcát, fegyverszünetet kért. Dacára annak, hogy később, amikor 1949 januárjában a Mária Terézia-rend adományozását kérte, Jellasics azt írta a kérvényében, hogy Pákozdnál győzött, és visszavonulásra kényszerítette a magyar sereget. De hát valójában ki is győzött a sukorói dombok között?
„Jellasics kérvénye is illusztrálja, hogy a papír sok mindent elbír– fogalmaz a történész. – Egyvalamit kell megnézni: mi volt a két fél szándéka. A bán terve az volt, hogy szétveri a magyar hadsereget, elfoglalja Budát és Pestet, és vélhetően szétkergeti a magyar Országgyűlést. Ebből semmi nem valósult meg. A magyar fél szándéka az volt, hogy Jellasics támadását visszaverje, és ez maradéktalanul megvalósult. Döntő győzelemre, az erőviszonyok ismeretében, senki sem számított, de védelmi csatában sikerült megállítani a horvátokat. Az csalóka, hogy Mógáék visszavonultak Martonvásárra – erre mindössze azért volt szükség, hogy megállítsák az esetleg Buda felé kanyarodó ellenséget. Ebből azonban semmi sem lett, mert Jellasics csapatainak nem volt utánpótlása, mindent felfaltak a környéken, és ezért elindultak Bécs felé.”
A pákozdi stratégiai győzelmet kiegészítette az ellenséges csapatok ozorai fegyverletétele, amely jelentőségében vetekedett az előbbi sikerrel.
„A Szlavóniában mozgósítható erőket (kilencezer főt) tartalmazta a Karl Roth vezette hadtest, amelynek az volt a célja, hogy valahol Buda előtt egyesüljön Jellasics hadával. A pákozdi kudarcról nem tudtak, már az indulásuk is késedelmet szenvedett. Pécs elfoglalása után vontatottan megindultak északkelet felé, miközben a somogyi, baranyai, tolnai nemzetőrök és népfelkelők rendesen zaklatták őket. Görgei Artúr őrnagy és Csapó Vilmos, a tolnai nemzetőrök őrnagya vezette a magyar csapatokat, módszeresen szőtték a hálót a lovasságot nélkülöző Roth és serege körül.”
Jellasics mintegy 1500 fős helyőrséget hagyott Székesfehérváron, ezt azonban október elsején a spontán népfelkelés lefegyverezte, a város a magyarok kezébe került, így Rothék terve, hogy bevegyék magukat Fehérvárra, meghiúsul. Először október 5-én adja meg magát egy 1500 fős horvát zászlóalj, majd október 7-én a maradék 7500 fős sereg is leteszi a fegyvert Ozoránál. A Görgei Artúr, Csapó Vilmos és Perczel Mór hadai által felállított csapda bezárult.
„Ha a számadatokat nézzük, az ozorai volt a szabadságharc legnagyobb győzelme, mert kilencezer ellenséges katonát sikerült kikapcsolni a forgalomból, egy-két magyar halott és sebesült árán– állítja Hermann Róbert. – Ezt követően a Pákozdnál győztes sereg, némiképp megerősítve, megindul Jellasics után, de ez már egy másik történet, amely a balsikerű schwechati ütközetbe torkollik. Összességében leszögezhető, hogy a magyar hadsereg ezekben a hadműveletekben szerezte meg azt a tapasztalatot, amely révén az 1848–1849-es téli hadjáratban képes volt kivédeni a cs. kir. hadsereg Magyarország elleni, összpontosított támadását.”
(Borítókép: Hartl Nagy Tamás / Index)