A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége nem fél attól, hogy lefóliázzák a könyveit, és azt mondja, hogy akit érdekel egy könyv, az úgyis megveszi. Ha pedig van rajta fólia, legfeljebb letépi.
John Scalzi műveit összeszámolni is nehéz, az Állati gonosz című regénnyel most újabb darabbal bővült az életmű. A világhírű amerikai sci-fi-író az idei Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégeként érkezett Magyarországra, és ő kapta a Budapest Nagydíjat.
Az Index interjút készített John Scalzival, aki egyebek mellett arról beszélt, hogy
Azon tűnődtünk, hogy lehet, csak mázli, hogy most itt van?
Hmm...?
Néhány hónappal ezelőtt a könyvfóliabotrány miatt még az sem volt biztos, hogy Hollandia lesz a díszvendég.
Ez nem csak Magyarországon van így, Amerikában is hasonló a helyzet. Csak más volumenben történnek a dolgok. A hatalom kontrollálni tudja azokat a csoportokat, amelyeket nem talál megfelelőnek. De ez soha nem működik rendesen, főleg a mai korban nem, az emberek meg tudják találni az információkhoz vezető utakat, forrásokat.
Amerikában is vannak olyanok, akik bejelentik, feljelentik a könyveket, hogy azok ne jelenhessenek meg. De kevesen vannak, tízen-húszan. Lehet, nekik ez a hobbijuk. Ebbe olykor a politikusok is beleállnak, mert úgy érzik, ezzel megerősíthetik a szavazótáborukat. Szóval nem egyedi, ami Magyarországon történik. De ez egy olyan típusú cenzori rendszer, amely soha nem működött rendesen, és valószínűleg a jövőben sem fog.
Arra azért mégis kíváncsiak vagyunk, hogy mit gondol a magyarországi könyvfóliázásról, hiszen az új regényében majdnem kibontakozik egy homoszexuális szál, bár az is igaz, ezt a szálat hamar elvarrta.
Amikor Amerikában a reptereken átmész az elektronikus kapun, előtte le kell venned a cipődet, mert már arra is volt példa, hogy valaki bombával a cipőjében ment fel a gépre. A könyvfóliázás a félelemkeltés egyik eszköze, amelyet úgy használnak, mint amikor levetetik a cipődet: a repülőgépen már nem fogod biztonságban érezni magad, mert tudod, hogy te biztosan senkit nem tudsz megállítani abban, hogy bombát vigyen fel. Ez egyfajta kontrollszituáció.
De én nem félek attól, hogy lefóliázzák a könyvemet, mert mindig azt fogom írni, amit gondolok, és amit jónak látok.
Az internet világában pedig elég, ha beírják a könyvem címét, elolvassák a pársoros ismertetőt, és ha úgy gondolják, érdekes, akkor bemennek a boltba, megveszik, majd letépik róla a fóliát. És az egész nem ért semmit. Szóval a félelemkeltésen túl nem látom az ügy hatékonyságát.
Az amerikai szerző az ezredforduló után feltűnt sci-fi-írók nemzedékének termékeny és invenciózus tagja. A Vének háborúja című első műve mára kultikussá vált, univerzuma a későbbiekben öt további kötettel bővült.
Az író több stílusban és a médiában is kipróbálta magát. Ír filmrecenziókat, ismeretterjesztő könyveket és esszéket. Dolgozott kreatív tanácsadóként a Csillagkapu Univerzum tévésorozatban. Népszerű blogja, a Whatever az egyik legrégibb a maga nemében. Scalzi szakmai elismerését jelzi, hogy 2010-ben megválasztották az Amerikai Science Fiction és Fantasy Írószövetség elnökévé.
Életművét az elmúlt húsz évben több nemzetközi díjjal honorálták: 2005-ben megkapta a legjobb új sci-fi-írónak járó John W. Campbell-díjat, majd 2013-ban a Vörösingesek című regényéért elnyerte a műfaj legfontosabb irodalmi díját, a Hugo-díjat.
Magyarországon eddig 14 könyve jelent meg – az Agave Könyvek gondozásában.
(Forrás: a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése)
Már mintegy 25 éve ír blogot, amelyet világszerte rengetegen olvasnak. Többször politikai kérdésekben is kifejti a gondolatait. Miért tartja ezt fontosnak, és ön szerint van-e az íróknak társadalmi felelőssége?
Alapvetően azért csinálom, mert korábban újságíró voltam, zene- és filmkritikus, és volt felület, ahol politikával tudtam foglalkozni. Ám amióta csak könyveket írok, kellett egy olyan tér, amelyben elmondhatom, kifejthetem a gondolataimat. De azt nem tartom feltétlenül szükségesnek, hogy minden író, minden művész kötelezően részt vegyen az ilyen típusú megnyilatkozásokban. Mindenki döntse el, hogy neki ez fontos vagy sem.
Akkor rá is térhetünk a regényére, amelyben az emberi moralitást teszi próbára. Az emberek eszközként használják egymást, ahogyan az az érdekeiknek kedvez – ha nem, eldobják. Miből fakadhat ez?
Emberek vagyunk. Az emberi természet része, hogy ha valaki lehetőséget lát abban, hogy másokat eszközként használjon annak érdekében, hogy hatalmat vagy nagyobb befolyást szerezzen, akkor azt meg is fogja tenni. Vannak, akik zsigerből vágynak a hatalomra. Ilyen ösztön mindig is lesz – ahogy szociopaták is a társadalomban.
A tömegkommunikáció korszakában a helyzet azonban még rosszabb – a rádiótól a televízión át a közösségi csatornákig –, hiszen mindenhol ugyanazokat az arcokat látjuk, akik mindig ugyanazt szajkózzák. A tömeges manipuláció ettől működik olyan hatékonyan. Bár az is igaz, a probléma nem új keletű.
Minden generációnak meg kell tanulnia, hogyan védekezzen a manipuláció ellen
újra és újra, mert mindig jönnek új felületek, új módszerek, amelyek ellen új védelemre van szükség. A 25 éves lányom például már immunis a közösségi média manipulációjára. De mondjuk lehet, 20 év múlva, amikor új eszközök érkeznek, ismét érzékeny és sebezhető lesz.
Most hogyan védekezhetünk a manipuláció ellen? Milyen módszereket kell megtanulnunk?
Nagy szükség volna a kritikus gondolkodásra. Ebbe időt és energiát kell fektetni, és ez nem egyszerű. Sokan vannak olyanok, akik ha fáradtan hazamennek, már nem azzal foglalkoznak, hogy öt különböző médiumot is végignyálazzanak. Leülnek az egyetlen elé, ami éppen van, amit megszoktak. Így viszont mindig csak egyetlen forrásból tájékozódnak. Amerika ebben az élen jár: az emberek bizonyos személyek vagy programok mellett köteleződnek el. Mint a sportban, a klubcsapatok mellett, és a kötődés egy idő után az identitásuk részévé válik. „Apám és anyám is republikánus/demokrata, én is rájuk szavazok.” És máris burokban élnek.
Ön volt már olyan helyzetben, amikor azon kapta magát: „Hú, most én is használom a másikat!”?
Ahhoz, hogy valaki egy ilyen kérdésre választ tudjon adni, nagyon őszintének kell lennie önmagához. Szerintem mindannyiunk életében vannak olyan helyzetek, amikor meg akarjuk győzni a másikat, hogy ezáltal jobb lehetőséghez jussunk. De erről érdemes a másikat is megkérdezni, ő hogyan éli meg mindezt. Velem korábban megesett, hogy nálam őszintébb és intelligensebb emberekkel akartam találkozni, jóban akartam lenni velük, de nem volt konkrét célom, ami azért furcsa, mert mindenki akar a másiktól valamit.
Évek óta terítéken van, hogy a Vének háborúja című kötetéből film készül. Legutóbb a Netflix szerezte meg a jogokat. Hol tart a projekt?
Van forgatókönyv, van rendező, de egyelőre ennyi. Elvileg még azt is tudjuk, mikor kezdődne a forgatás, ahogyan azt is, hogy a film mikor jelenne meg. De ez is tipikusan az a szituáció, amikor még az is előfordulhat, hogy minden megy a levesbe. Ez amúgy már a harmadik próbálkozás, hogy a könyvből film készüljön. Szerencsére vannak más műveim, amelyekből film vagy sorozat készül, és már elindultak a gyártási folyamatok. Az új regényem jogait is megvették, de pszt..., még nem mondhatom el, hogy ki. Még az is lehet, hogy Budapesten lesz a forgatás. Meglátjuk, milyen lehetőségeink vannak.
S ha már Budapest, idén ön a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége, illetve átvehette a Budapest Nagydíjat. Mit jelent ez önnek személyesen, és mit a sci-fi műfajnak?
Amikor értesültem a hírről, még nem tudtam, hogy ez ennyire jelentős díj. Aztán megnéztem, hogy korábban – mások mellett – Nobel-díjas írók megkapták ezt az elismerést. Elgondolkodtam azon, miért épp engem hívtak meg, s miért kapom ezt a díjat.
Meghalt valaki, és nekem kell beugranom?
De természetesen remek érzés, és igazán megtisztelő, hogy rám gondoltak, és azért is, mert tudom, hogy sci-fi-íróként én vagyok az első díjazott. Tehát nemcsak önmagamat, hanem az egész irodalmi ágazatot képviselem.
Számos díj birtokosa, világszerte hatalmas rajongótábora van. Volt olyan korszak az életében, amikor a sikerek miatt fejébe szállt a dicsőség?
Igen, elég gyakran. De tudom, honnan jöttem, min mentem keresztül, ezért büszke vagyok magamra. A feleségem néha megrángatja a fülemet, amikor túl sok vagyok, így jelzi, hogy ideje leeresztenem a gőzt. De alapvetően a helyén tudom kezelni magamat, mert tudom, mit tettem le eddig az asztalra. Tisztában vagyok azzal, milyen könyveket írtam, mennyi rajongóm van. És azzal is, hogy szerencsés vagyok. A műveim jó helyen és jó időben jelentek meg, jó emberekkel, jó embereknek. Vagyis azt is tudom, hogy azért nem minden múlt rajtam.
Ez a tudat az, ami a földön tart, és nem enged elszállni. Ettől függetlenül büszke vagyok arra, amit elértem, és ami igen, néha a fejembe száll. Ilyenkor azonban az is az eszembe jut, hogy feladatom visszaadni azt, amit a szakmában kaptam. Sokan kritizálnak azért, mert könnyen olvasható, szórakoztató könyveket írok, de erre csak azt mondom, csináljátok utánam.
(Borítókép: John Scalzi. Fotó: Papajcsik Péter / Index)