Az aradi vértanúk nem tizenhárman, hanem tizenhatan voltak, és nem azok voltak az utolsó szavaik, amelyek néhány éve az interneten keringenek. A korról Hermann Róbert történész írásaiból tudhatjuk a legtöbbet: október 6-án, a magyar nemzet gyásznapján is az ő munkái alapján emlékezünk a kivégzettekre. Olvasóink pedig kvízzel is tesztelhetik, mennyire ismerik az aradi vértanúk történetét.
Évtizedeken át temetetlen maradt az 1849-es megtorlás áldozatainak többsége. Az aradi vértanúk egy részének holttestét rokonok és ismerősök lopták ki a várárokból vagy az akasztófák mellől. A 174 évvel ezelőtti – szélsőséges politikai indíttatású – megtorlás olyan embereket is sújtott, mint a miniszterelnök Batthyány Lajos, aki mindvégig a megegyezésre törekedett, vagy mint az aradi vértanúk, akik a küzdelem reménytelenségét belátva az utolsó napokban letették a fegyvert.
A kivégzéssel I. Ferenc József osztrák császár, magyar király célja az elrettentés volt, de az országot nem lehetett „meggyőzni” arról, hogy a forradalom igazságtalan lett volna. A kivégzések mindenkit megdöbbentettek, mert azt hitték, hogy az elítéltek kegyelmet kapnak.
Az aradi vértanúk nem tizenhárman, hanem tizenhatan voltak. A nemzeti emlékezet hosszú éveken át megfeledkezett az 1849. augusztus 22-én felakasztott Ormai (Auffenberg) Norbert ezredesről, a honvéd vadászezredek szervezőjéről. Tizenkilenc nappal a tizenhármak után lőtték főbe Kazinczy Lajos ezredest, a nyelvújító Kazinczy Ferenc fiát. És 1850. február 19-én akasztották fel Ludwig Hauk bécsi hírlapírót, honvéd ezredest, valószínűleg nem annyira a magyar, mint inkább a bécsi forradalomban játszott szerepe, illetve a Habsburg-Lotharingiai-uralkodóház ellen írott pamfletje miatt.
Az aradi vértanúk csoportja jól reprezentálta a szabadságharc táborának összetételét, hiszen volt közöttük magyar és német gróf, osztrák lovag, magyar nemes, horvát és szerb határőr, magyarországi és ausztriai német egyaránt. A történet érdekes kísérője, hogy néhány éve olyan idézetgyűjtemény terjedt internetszerte az állítólagos utolsó mondataikról, amiket ők soha nem mondtak. A valós forrásokra támaszkodva Hermann Róbert írta meg az Előretolt Helyőrségben, hogy valójában mi hangzott el.
A golyó általi halálra ítéltek közül Lázár Vilmos ezredesnek megadatott, hogy elbúcsúzzon a feleségétől. Az özvegy szerint ekkor a következőket mondta: „Mi lesz családommal, mi lesz veled, ha tényleg megcselekszik, amire gondolni igenis tudok, de hinni benne nem vagyok képes?” Az őt és társait a vesztőhelyre kísérő Vinkler Brúnó minorita szerzetes szerint Lázár, amikor letérdelt a kivégzőosztag előtt, a következőket mondta: „Istenem! Nőm s három gyermekem!”
Schweidel József tábornok egy feszületet tartott a kezében, s a következőket mondta Bardócz Sándornak, az őt kísérő minorita szerzetesnek: „Tisztelendő úr! Íme, itt ezen feszület, melyet mindenkor, még a harcok zajában is magammal hordoztam, kérem, adja át fiamnak.” De azonnal vissza is vette a keresztet, mondván:
Kezem közt akarom tartani, úgy vele meghalni, s miután meghaltam, ne irtózzék kezeimből kivenni, s fiamnak átadni.
Dessewffy Arisztid és Kiss Ernő vesztőhelyen mondott szavait nem jegyezte fel szemtanú. Dessewffyt Baló Béni református lelkész keltette fel a börtönben október 6-án hajnalban. „Tiszta a lelkiismeretem, s az hagyott aludni” – mondta. A közös imádság után így szólt: „Nekem a halál semmi, sok ezer halál lebegett körültem a csatában, csak nőmtől megválni, kit oly nagyon szeretek, ez fájdalmas.”
Kiss Ernőnek fennmaradt gyermekeihez írott búcsúlevele: „Bocsássatok meg nekem, gyermekeim, miképpen én is megbocsátok nektek – ez halni készülő apátok kívánsága. Ti tudjátok, mégpedig a legjobban, milyen híve voltam én az ausztriai háznak – és ilyennek is halok meg –, mert én Magyarországot is azért szolgáltam, hogy Ausztriának javára lehessek. Ezért, gyermekeim – apátok ártatlanul hal meg (…).” Egy későbbi leírás szerint a kivégzés előtt még így szólt: „Szegény hazám! Vége mindennek! Isten büntesse meg hóhérainkat!”
Az elsőként a bitófa alá lépő Poeltenberg Ernő állítólag így szólt a társaihoz: „Szép deputáció megy Istenhez a magyarok ügyében reprezentálni.” Török Ignác tábornok sírt a vesztőhelyre érve. Állítólag a kivégzést vezénylő Tichy őrnagy rá is rivallt: „Nem szégyelli magát sírni, mint egy gyerek!” Mire Török kiegyenesedett, s így válaszolt: „Szégyellje magát ön, hóhérlegény!”
Láhner Györgyöt az utolsó éjszakán családja sorsa foglalkoztatta, s azt üzente feleségének, „tűrje megadással férje szerencsétlenségét”. Knezics Károlyról az őt kísérő Pléva Balázs minorita szerzetes annyit mondott el, hogy buzgón imádkozott. Nagysándor József így szólt a mellette álló Vinkler Brúnóhoz: „Eddig ön vigasztalt engem, s jelenleg ön sír, jobb, ha imádkozunk.” Csatlakozott hozzájuk Leiningen-Westerburg Károly is, aki a következőket mondta: „Imádkozzunk, tisztelendő urak együtt, hisz mindnyájan keresztények, mindnyájan egy atyának gyermekei vagyunk.” Nagysándor József a kötéllel a nyakában a hazát éltette. Más forrás szerint még ezt mondta:
Hodie mihi, cras tibi! (Ma nekem, holnap neked.)
Leiningen-Westerburg Károly utolsó szavai amúgy ezek voltak: „Odafenn igazságosabban ítélnek fölöttünk.” Aulich Lajos – a nagy valószínűséggel az őt felkereső Sujánszky Eusztáktól származó adat szerint – meg akarta kínálni szivarral a szerzetest, de csak egy volt már a tárcájában. „Sajnálom, ezzel meg nem kínálhatom, kell a reggeli útra.”
Damjanich János, amikor látta, hogy a Sujánszky Euszták minorita szerzetes sír, így szólt hozzá: „Mit sír, tisztelendő barátom, hisz akit kezében tart, az is az igazságért akasztatott fel.” Damjanich hét társa halálát nézte végig, utána így szólt: „Azt gondoltam, hogy utolsó leszek, ki mindig első voltam a csatában.” A bitófa alá lépve a következőket mondta Sujánszkynak, miközben átadta neki a nyakkendőjét: „Mondja meg nőmnek, hogy ezt nem a hóhér oldta le nyakamról, s nézzen meg jól, bátran fogok meghalni.” Majd megkérte a hóhért, hogy ne borzolja össze a szakállát, s végül így szólt: „Éljen a haza!”
Vécsey Károly Eduard Marchot ferences szerzetesnek, az aradi vár káplánjának adta át a sötétzöld felöltőjét „ama kéréssel, lenne szíves nejének azt kézbesíteni emlékül”. Utolsó ismert levelét a kivégzés reggelén feleségének írta.
A kivégzést követően az elítéltek tetemét elrettentésül közszemlére tették ki. Október 6-án este az agyonlőtt tábornokokat a sáncárokban, a felakasztott vértanúkat pedig a vesztőhelyen földelték el.
A kormány 2001-ben nyilvánította a magyar nemzet gyásznapjává október 6-át, amikor az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése után Aradon kivégzett 13 vértanúra, valamint az aznap Pesten kivégzett gróf Batthyány Lajosra, Magyarország első független, felelős kormányának vezetőjére emlékezünk.