A Magyar Művészeti Akadémia frissen megválasztott elnöke nem lepődött meg, hogy Vashegyi György tiszteletbeli elnökké való megválasztását az MMA tisztújító közgyűlése törölte a napirendi pontok közül. Turi Attila a megválasztása után az Indexnek adott villáminterjút, ebben mondta el, milyen lépéseket tervez, milyen problémát kell megoldania a jövőben.
Gratulációkat vagy részvétnyilvánítást fogad most szívesebben?
Mind a kettőt. Amikor arról volt szó, hogy tisztújítás lesz, akkor Vashegyi György elnök úr megkérdezte: akarok-e elnök lenni, mert ő úgy látja, hogy én valamiért dolgos ember vagyok. Ezt nem tudom, és erről nehéz úgy beszélni, hogy ne sztároljam magam.
Miért fogadta el az elnöki posztra való jelölést?
Úgy gondoltam, hogy hadra fogható vagyok, és próbáljuk ki. Megjegyzem, azzal a felkiáltással fogadtam el, hogy ha nálam méltóbb személyt jelölnek, akkor abban a pillanatban visszalépek. Nekem eddig is voltak terveim: a Műcsarnok teljes rekonstrukciója, a Magyar Építészeti Központ és Múzeumnak, a MÉM MDK épületegyüttesének létrehozása, valamint a bizonyos háromezrelékes törvény szárba szökkentése, vagyis elérni azt, hogy az állami beruházásokban, magasépítésben, közforgalmi terekben legyenek képző- és iparművészeti alkotások.
Úgy gondolom, hogy békeidőben ez több mint egymilliárd forintos közmegrendelést jelent, amely nem kevés művészetnek.
Ehhez elég lett volna az alelnöki pozíció, és nem kell feltétlen elnöknek lenni. De megint úgy jártam, mint az Építészkamarában, ahol alelnök vagyok, hogy egy darabig 22 jelölt volt, aztán, mire a közgyűlés elé kerültem, én álltam ott egyedül. Itt is hasonlóképp történt: eleinte 7-8 jelölt volt, de a nagy többség végül mégsem vállalta, visszaléptek, és itt maradtam. Szégyenszemre egy emberből kellett választani, ez lett a felhozatal, mit csináljak.
Mit gondol arról, hogy az MMA közgyűlése törölte napirendjéről Vashegyi György tiszteletbeli elnökké való megválasztását?
Nem lepődtem meg, mert hetek óta arról megy a diskurzus, hogy ez most jó vagy nem jó.
Vagyis hogy Vashegyi György tiszteletbeli elnök legyen vagy sem?
Van egy probléma, amelyen nekem kell változtatnom, illetve van egy elnökségi határozatunk is, amelyet majd a következő közgyűlés elé kell vinnem. Mert ha tiszteletbeli elnökségről van szó, akkor Hernádi Gyula, Gyurkovics Tibor és Makovecz Imre megfellebbezhetetlen szellemi nagyság. Az alapszabályunk ebből az időből és lendületből keletkezett, és kétségtelen, hogy Fekete György – mindenfajta konfliktus és egyéb dolog ellenére – is átvezette a klubot köztestületbe. És az is természetes volt, hogy Jankovics Marcell segítse a munkát. De ezek az emberek már elmentek.
Akik meg most nagyon együtt vannak, nézegetik egymást. Megy a méricskélés.
Szeretném funkcióval ellátni azt, hogy a tiszteletbeli elnöknek mi a dolga. Ne csupán felhő legyen, hanem például nagykövet. Ha külföldön koncertezik, az jó alkalom legyen a kapcsolatteremtésre. Vagy legyen szakértő. De ezek mellett azt is tisztázni kell, hogyan is van az ő szavazati joga? Vagy: mi az ő apanázsa, mennyi pénz jár neki? És mennyi időre szóljon a pozíciója? A közgyűlésnek számoljon be arról, milyen munkát végzett el, és a közgyűlés döntse el, hogy szükség van-e még a munkájára.
Merthogy a tiszteletbeli elnök poszt jelenleg „örökre” szól, amelyen változtatni szeretne.
Ezt eddig elmulasztottuk, amelyet most magamra is veszek, mert ott voltam az elnökségben. Ezt már a tavaszi közgyűlésen rendeznünk kellett volna. Lehetséges, hogy mindez a mostani közgyűlésen is megtelt volna tartalommal, ha azt mondják, hogy Vashegyi György elnök úrnak ennyi és ennyi ideig tart a pozíciója. Mint ahogyan ő föl is szólalt, és kijelentette, hogy a posztot hat évig vállalná. És tiszteletdíjat sem kér érte. Most mindezt tavasszal fogjuk átgondolni, aztán majd meglátjuk, mi lesz.
Szerintem Vashegyi Györgyöt mégiscsak használni kéne, mert nagyon jó kapcsolatépítő, és neki vannak is kapcsolatai.
Ha ő ismer egy államtitkárt vagy egy közéleti személyiséget, akkor meg tudja mondani nekem vagy az elnökség tagjainak: „Figyelj, ő erre érzékeny, errefelé ne keressél, mert nem lesz jó.” Ezzel rengeteg időt megspórolhatunk, és azt is elkerülhetjük, rossz ütembe lépjek be a táncba. Mert ha valakinek rálépek a lábára, lehet, hogy fél év, mire elsimítjuk, mondván, az egész csak félreértés volt, bocs.
NEM ÉSZT VAGY IGAZságoT kell osztani, HANEM FIGYELNI A DOLGOKRA, MEGPRÓBÁLNI PÉLDÁT mutatni.
Folyamatosságot kell tudni biztosítani. Vagyis a biciklikormányt nem kell rángatni, mert akkor orra esünk.
Többször hangoztatta már, mennyire fontos önnek a Makovecz Imre öröksége, miután tanítványaként és később munkatársaként is dolgoztak együtt. Mi az, amit ebből tovább akar vinni az elnöki ciklusa alatt?
Egy összművészeti szemléletmódot. Arra hívnám fel a figyelmet, hogy a művészetek valaha egymást termékenyítették meg. Az expresszionista építészetnek az alapja az expresszionista festészet volt, amely bizonyos keretekből kilépett, és kék lovat festett. Kis túlzással az építésznek azt mondta: „Ja, ha érzed, akkor mi is tudunk ilyet. Mi is beindulunk.”
Szóval ezt a fajta összművészeti beszélgetést, az egymásból merítkezés lehetőségét kellene újra megteremteni. Másrészt az MMA nem pusztán az akadémikusok remekműveinek és életműveinek összessége, éppen ezért hálózatban, egymással összefogva, egymásra hatva kell tudnia dolgoznia.
Szerencsére a Magyar Tudományos Akadémiával remek az együttműködésünk. Mi is 365-en vagyunk, ők is: minden napra egy akadémikus. A párbeszéd megindulhatna a két akadémia között. Megtehetnénk azt is, miért is ne, hogy minden nap öt perc erejéig csakis általános emberi fogalmakról beszélgetnénk: napfény, szeretet, hit. Mit gondol róla egy tudományos ember, és mit egy művészember?
Mivel lenne elégedett a ciklus végén?
Azzal, ha a regionális szervezeteink tényleg erős és élő közösségek lennének. Ha fel tudnák kutatni és meg tudnák mutatni a most láthatatlannak tűnő művészeket is. Fontos volna őket is megszólítani. Olyan hálózatot építhetnénk, amelyben az értékek megmutatkozhatnak, s amelyben a szép ugyanolyan fontos, mint a hasznos. Figyelnünk kellene egymásra, a másikra. Elvégre, bár a vendégség rövid, mindannyian egy nagy úr vendégei vagyunk.
(Borítókép: Turi Attila. Fotó: Szollár Zsófi / Index)