Állva tapsolt, sőt táncolt a közönség a Hölgyválasz bemutatója végén a Játékszínben, és ebben nem volt semmi meglepő: olyan magával ragadó a Szente Vajk rendezte előadás Kolovratnik Krisztiánnal a főszerepeben, hogy a nézők, akik a történetet nézve hol sírtak, hol nevettek, alig várták, hogy végre felállhassanak, és a szereplőkhöz hasonlóan táncra perdüljenek.
Ismerhetjük a történetet, hiszen a Hölgyválasz (Shall We Dance?) című filmet 2004-ben mutatták be Richard Gere és Jennifer Lopez főszereplésével. Igaz, a filmben ügyvéd szerepel, a színdarabban pedig könyvelő, de a lényeg ugyanaz: az egyhangú munka, de még a szerető család mellett is úgy érzi, valami hiányzik az életéből, ezért beiratkozik egy tánciskolába.
Ettől kezdve ott tölt minden szerda estét, és a nézők három helyszínen követhetik az eseményeket: a tánciskolában, ahol fura csapat jön össze a szigorú tekintetű Miss Betsy „keze alatt”; a könyvelő, Richard White otthonában, ahol a felesége általában egy laptoppal a kezében várja (hol sorozatot néz, hol a távol lévő lányukkal kommunikál), és Richard munkahelyén, ahol egy kollégájával sajátos sorsközösségbe kerül, mert ő is ugyanabban a tánciskolában próbál megtalálni „valamit”.
A tánciskolás csapat eleinte ügyefogyott, Miss Betsy instrukcióira nemcsak a lábuk gabalyodik össze, az egymáshoz való viszonyuk is hullámzik, itt-ott súrlódásokhoz vezet, de aztán egyre inkább magukra találnak. Amennyi komikumra egy táncóra lehetőséget ad, azt mind kihasználják, a főszereplő könyvelőt alakító Kolovratnik Krisztián mellett Barabás Kiss Zoltán csetlik-boltlik, és Varga Ádám szórja a poénokat, a tánctanárnőt alakító Tóth Enikő pedig minden mozdulatával azt érzékelteti, hogy látott ő már ilyet, sőt ilyenebbet is.
A kezdők csoportján kívül feltűnnek más figurák is, például Richard munkatársa, Stewart, akit Csonka András alakít nagyon szerethetően, és Molly, akit Liptai Claudia kelt életre annyira viccesen, hogy nem lehet nem hangosan nevetni a jó ritmusban, pontosan elhelyezett poénjain, a gesztusain, a mimikáján. És itt van természetesen Julia is, a fiatalabbik tánctanár, aki miatt Richard egyáltalán beiratkozott a tánciskolába: az ő szerepében Molnár Andrea táncművészt láthatjuk, akinek minden mozdulata maga a finomság és a gyönyörűség.
Míg a tánciskolában zajlik az élet, otthon Richard felesége egyre magányosabb, olyannyira, hogy magánnyomozót fogad, hogy kiderítse, hova tűnik a férje szerdánként, és mégis mitől ilyen gyanúsan boldog mostanában. Lévay Viktória és Szerednyei Béla kettőse szintén fergetegesen vicces, az asszony finomsága és a detektív vaskos humora jól passzol egymáshoz. Richard pedig a munkahelyén Stewarttal próbálja megfejteni a világot, legtöbbször a férfivécében.
A látszólag békésen csordogáló, de rejtett feszültséggel teli napok, hetek akkor gyorsulnak föl, amikor a tánciskolában egy amatőr táncverseny közeledtével eggyel nő a tét, majd a feleség és a detektív párosa is akcióba lendül. És persze a táncórák szüneteiben mindenkinek megnyílik a lelke, fény derül fájó múltra és még fájóbb jelenre, megtudjuk, mely szereplőknek van dolguk egymással.
Mert néha kiderül, hogy két embernek dolga van egymással, és bármilyen furcsának tűnik, még ez a kissé közhelyes gondolat is szépen belesimul az előadásba. És nem tudom, hogyan csinálták, de pontosan működik minden: tudják, hogyan nevettessék meg az embert, és mi hat a könnycsatornákra, mert önmagában az a mondat, hogy a társastánchoz mindannyiunkat egy kicsit a magány visz el – meg hogy ha élni akarunk, akkor kezdjünk el táncolni, biciklizni vagy kirándulni, illetve mindenki merje vállalni önmagát –, biztos nem.
De nem is a kicsit szájbarágós „üzenet” a lényeg, hanem hogy három óra úgy repül el az életünkből, hogy észre sem vesszük – és ez nagyon nagy szó. Annyi inger ér minket, hogy se szórakozni, se nevetni, se bárkit megnevettetni nem olyan könnyű (hogy ez a kis beszámoló se maradjon nem túl eredeti gondolat nélkül),
gyanúsan méregetünk minden erre irányuló szándékot, pedig vágynánk a könnyed kikapcsolódásra.
A magyar szövegkönyvet is jegyző Szente Vajk rendezőnek valahogy sikerült egyensúlyt találni, és ehhez remek partnerek a színészek, no meg a táncosok, akik a darabban a könyvelőket, a metrón zötykölődő utasokat és természetesen a táncosokat alakítják. Már az is kikapcsol, ahogy látjuk őket mozogni, ahogy például végigveszik, hogy melyik tánc hogyan néz ki, mit kell róla tudni. Aztán ki tudja, lehet, hogy jövő szerdán mi is egy tánciskolában találjuk magunkat.