Bemutatták Karikó Katalin Áttörések című önéletrajzi könyvét a Magyar Tudományos Akadémián. A Nobel-díjas biokémikus az Indexnek azt mondta: ideje sem volt honvágyat éreznie, amikor elment Magyarországról.
Hatalmas tömeg és vastaps fogadta Karikó Katalint, amikor 2023. október 11-én, szerda délután belépett a Magyar Tudományos Akadémia második emeleti nagytermébe. Az impozáns helyiség tele volt emberekkel, többen Kisújszállásról érkeztek, hogy élőben lássák, találkozzanak a Nobel-díjas magyar biokémikussal.
A jelenlévőkben az is közös volt, hogy mindannyian büszkén szorították magukhoz vagy épp lapozgatták Karikó Katalin Áttörések című, 2023. október 4-én, a Helikon gondozásában megjelent önéletrajzi könyvét.
Karikó Katalin a rendezvényen újságírói kérdésekre is felelt, minden jelenlévő médium egy kérdést tehetett fel. Az Index kérdésére, miszerint mit sajnált legjobban, amikor elment Magyarországról, ezt mondta:
Nem éreztem honvágyat. Időm sem volt azon gondolkodni, hogy min sajnálkozzak, mert azonnal a mély vízben kellett úsznom. Nem akartam elmenni. Nem vágytam el, amikor elmentem, de a férjem ott is velem volt.
A Telex kérdése a magyarországi oktatásra és a tanárok helyzetére irányult. Erre a Nobel-díjas tudós így felelt: „Az oktatóknak is adunk valamit abból a pénzből, amit kapunk. De nem tudom, milyen helyzet van. Ez a téma nem tartozik hozzám. Mint kutató, az adatokat nézem. A cipész maradjon a kaptafánál, én maradok a biológiánál.”
Az Indexnek sikerült beszélnie Karikó Katalin testvérével is. Karikó Zsuzsanna azt mondta, hogy a testvére előző nap érkezett Magyarországra.
Egymás nyakába borultunk, örömünkben sírtunk. A mai rendezvény előtt koccintottunk először. Amikor jönnek, főzök és együtt vagyunk, ez a lényeg. Kisújszállásra ezúttal nem jön, mert sűrű a programja, de egyébként minden alkalommal haza is látogat.
A kötetbemutatón a Nobel-díjas tudós Horvát János újságíróval beszélgetett, és egyebek mellett azt is tisztázták, hogy mi a különbség a magyar és az angol nyelvű kiadás között. „A tengerentúl megjelent verzióban vannak részek, amelyeket kihúztak, mert egyes személyeket nem tudtak beazonosítani. Azokat a részeket a magyar kiadásba visszatettem” – mondta Karikó.
A kötetben Sztevanovity Zorán Gyémánt és arany című dalának szövege is szerepel. Az angol nyelvű kiadásban ebből csak négy sor. Ez amúgy azért van a kötetben, mert Karikó Katalin annak idején ezt a dalt is „magával vitte” az Egyesült Államokba. Sok erőt adott neki. Olyannyira, hogy a kollégiumi szobája falára is „kiszegezte”. De nemcsak ő merített belőle erőt, hanem a szobatársa is, aki a dal hatására úgy „ment neki” a pótvizsgának, hogy azt sikerrel abszolválta.
A kötetben a Nobel-díjas tudós gyermekkoráról mintegy 100 oldalon keresztül olvashatunk. Egyebek mellett kiderül, hogy a Karikó család nem volt gazdag. „De mindig volt ennivalónk, és a házunk is gyönyörű volt. Lehet, hogy csak két szobánk volt, és csak az egyikben laktunk, de így is jó volt. A szüleim szerették egymást, hangos szó sosem volt. Volt kert, disznó, macska, meg sok-sok gyerek az utcán, akikkel együtt játszottunk.”
1955-ben születtem, abban a korszakban nagy osztályok voltak, több mint ötven gyerekkel. A tanárokat nagy tisztelet övezte. Figyeltünk, ők pedig mindent megtettek, hogy jobban megértsük a dolgokat. De ezek egyszerű dolgok voltak.
A beszélgetés ezen pontján is szóba került a tanárok helyzete Magyarországon.
Annyira nem ismerem a viszonyokat. Az én lányom Amerikában járt iskolába, ott más jellegű, csoportos feladatok voltak, meg kellett tanulni tervezni. De nem tudom, hogy most mi van ott, a lányom már 40 éves. Nincs ismeretem a jelenlegi helyzetről.
Amikor Karikó Katalint tájékoztatták, hogy Nobel-díjas lett, az örömteli hírről elsők között a volt tanárait értesítette, mások mellett Tóth Albertet. „Ha Kisújszállásra megyek, a biológiatanáromat mindig meglátogatom. Ő nem tanított az osztályunkban, hanem a szakkör vezetője volt. A Nobel-díj után őt is felhívtam, mint más egykori tanáraimat is, akiknek sokat köszönhetek.
Ő elhitette velem, hogy kutató lehetek. Egy idő után el is hittem. Bár nem tudtam, mivel foglalkozik pontosan egy kutató. Gondoltam, bemegy dolgozni, mindig valami mást csinál, aztán felfedez valamit. Mindig vannak körülöttünk emberek. A szüleink, akik szurkolnak nekünk, ők jót akarnak. És mindig van egy tanár vagy kolléga, aki hisz bennünk. Fontos, hogy minden esetben rájuk koncentráljunk. Ez Amerikában is így volt. Ha száz ember van körülöttünk, akkor is csak arra az egyre kell koncentrálni, figyelni, aki hisz bennünk.
Arra a kérdésre, hogy Amerikában van-e olyan, aki mesterként tekint rá, ezt mondta:
Remélem. Azt szokták mondani, a tanítvány túlhalad a mesterén. Hajrá, lehet túlhaladni. Nagy feladat lesz.
Megtudtuk, hogy a kutatói munka része a pályázatok írása. Szerinte ezt nem minden kollégája szereti, mert nem lehet tudni, hogy mi lesz a végkimenetel. Ő mindig szívesen teszi, mert ilyenkor csak egy dologra koncentrálhat: a témában sokat olvas, sokat tanul. Az se veszi el a kedvét, ha a pályázatát nem fogadják el. Ilyenkor azon gondolkodik, miért nem adták meg. Lehet, hogy valamit nem értenek. Valamit nem jól fogalmazott meg, tehát segítségre van szükség.
(Borítókép: Karikó Katalin. Fotó: Németh Kata / Index)