Az Index olvasói már ismerik Luiz Schwarczot, Brazília legnagyobb könyvkiadójának alapítóját. Beszélgettünk vele, mert itt járt Budapesten a Margó Irodalmi Fesztiválon és Könyvvásáron. A Margó Feszten a Nemzeti Táncszínház Nagytermében Orvos-Tóth Noémi kérdezte őt közönség előtt a Légszomj – Egy rövid gyerekkor és egy hosszú depresszió története című könyvével kapcsolatban. Egy író, egy történet és egy szakpszichológus, vagyis mennyire nehezek egy élet terhei – mindez másik nézőpontból. Vagyis jöjjenek a válaszok a kérdésekre.
Azt a szakpszichológus is fontosnak tartja elmondani, amikor a beszélgetést kezdi, hogy Luiz Schwarcz nem idegenként járja a magyarországi utcákat, nem idegenként lép be az Operaházba, és nem idegenként áll meg a Paulay Ede utca 43. szám alatt sem – kezdi Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus a beszélgetést a Margó Irodalmi Fesztivál helyszínéül szolgáló Nemzeti Táncszínházban.
Vagyis a brazil író nem vendég, családi gyökerei Magyarországra vezetnek. Luiz Schwarcz ki is tárulkozik Orvos-Tóth Noémi és a közönség előtt, és fontosnak tartja elmondani, hogy számár öröm itt lenni, és úgy érzi,
a hazalátogatással egy ciklust zár le.
Olyan ciklust, amely rengeteg hallgatással, kétséggel kezdődött. Mert nála minden, ami az életét alapjaiban határozza meg, az apjára vezethető vissza. Arra, hogy ki is volt valójában.
A klinikai szakpszichológus Orvos-Tóth Noémi szerint mindaz, amiről Schwarcz a Légszomj című könyvében ír – magyar nyelven most jelent meg a Jelenkor gondozásában –, a transzgenerációs trauma csodálatos ábrázolása:
Ami az egyik generációban mozgás, az a másikban megmagyarázhatatlan hang, ami félelemmel tölti el, s aminek oka ismeretlen, utána pedig csak a szorongás marad.
Luiz Schwarcz csak évtizedekkel később ébredt rá arra, hogy a másik szobában lévő apja depressziós volt. És ezt azért tudta, mert ő maga is azzá vált.
Orvos-Tóth Noémi kérdésére válaszolva kiderül, hogy még egy írónak sem egyszerű felismerni, mivel is áll szemben, sőt a betegséget sem könnyű nevén nevezni, azt, ami szorongást, félelmet vált ki. Ám ha ez sikerül, az már a gyógyulás részének tekinthető, hiszen már nem ural minket sem a félelem, sem a depresszió.
Schwarcz 43 évesen élte meg életének legmélyebb depressziós korszakát, s bár mindez jelentősen megviselte, ekkor tanult a legtöbbet önmagáról.
Egy-két évnyi kezelés után úgy éreztem, hogy már ismerem, és azt tudtam mondani a depressziónak, hogy tudom, ki vagy, bennem vagy. Amikor ezt a könyvet írtam, úgy véltem, hogy legyőztem a depressziót, habár legyőzni nem igazán lehet, talán csak stabilizálni.
Depressziója ugyanis időről időre visszatért, mintha csak azt akarta volna üzenni, hogy legyőzni nem lehet, azonban ezzel meg kell, meg lehet tanulni együtt élni. Schwarz ezért írta meg könyvét, mesélte el az apja történetét – a saját depresszióján keresztül.
A végeredmény pedig a transzgenerációs traumákról szóló kötet.
A könyv – ahogyan Schwarz mondja – három emberről szól: „Lajosról, a nagyapámról, az ő fiáról, Andrásról, és szintén Lajosról, aki én vagyok.” Az Index olvasói már tudják, hogy Schwarcz nagyapját és apját 1944-ben vonattal hurcolták koncentrációs táborba, ám útközben – a szerelvény rövid meghibásodását kihasználva – Lajos kilökte fiát, Andrást a vagonból. Luiz Schwarcz ezért él most.
Orvos-Tóth Noémi meg is kérdezi az írótól: vajon Luiz Schwarcz apja öntudatlanul is depresszióval büntette magát azért, mert a vonatból kiesve futni kezdett?
Esetleg vezekelt azért, mert nem maradt a vonaton, és mert ott hagyta az apját…?
Az író válasza szikár, és válasz lehet sok, hasonló problémával küzdő embertársának: az apja sosem volt engedelmes gyermek, ám abban a pillanatban, amikor a vonatból kiesve az apja ráparancsolt, hogy fusson, akkor futott – és élete végéig gyötörte érte a bűntudat. Boldogtalansággal és depresszióval fizette meg ennek árát.
A beszélgetésen még egy érdekes gondolat felmerül: a feldolgozatlan traumán átesett családokban gyakran előfordul, hogy a házaspárok a tragikusan elveszített szülőjük nevét adják születendő gyermeküknek – pont, mint Luiz Schwarcz esetében, aki nagyapja után kapta a nevét. A szakpszichológus szerint a családok ezzel általában az elveszített hozzátartozójuknak szeretnének emléket állítani, azonban
a név, amelyhez annyi fájdalom kapcsolódik, hatalmas teherként nehezedhet a születendő gyermek vállára.
A kérdés megint adódik: vajon milyen lett volna Luiz Schwarcz élete, ha nem Luiznak hívják? Az író azt mondja, hogy a neve hatalmas terhet jelent, ám esetében nem ez az egyetlen, amit cipelnie kell: egyke gyerekként a szülei később elveszített babáinak terhét is hordoznia kellett. Könyvében le is írja, hogy ha több testvére lett volna, az apja valószínűleg mindegyiknek a Lajos nevet adta volna, és mindegyikőjüktől azt várta volna, hogy az ő apját helyettesítsék, és oldják fel a bűntudatát.
Arra a kérdésre, hogy tetszett volna-e neki egy olyan élet, amelyben más a keresztneve, Luiz Schwarcz azt válaszolja, valószínűleg igen. De ezt már nem tudja elképzelni, hiszen ebbe a családba született, neki ez az örökölt sors adatott.
Schwarcz szerint minden könyvnek megvan a maga igazsága, az írónak pedig az a feladata és a kötelessége, hogy őszinte legyen:
A depresszióm legsúlyosabb időszakában, amikor három hónapon keresztül munkaképtelen voltam, egy ember vigyázott rám két héten keresztül. Nem érzek szégyent. Büszke sem vagyok rá. Bár sokszor esik mostanában a bipoláris büszkeségről szó, mert aki éppen a mániás korszakát éli, az elképesztő alkotásokra képes. Beethoven bipoláris volt, Nietzsche szintúgy. Nekem ez különösebben nem tetszik – és nem vagyok büszke rá.
A volt pszichoanalitikusa azt mondta neki, hogy egy részt ne írjon meg az életéből, ám Schwarcz nem hallgatott rá. Ha nem írhatja meg a depressziós korszakának erőszakos pillanatait, akkor többé nem őszinte. Nem lett volna képes úgy leírni az apja depresszióját, hogy közben a sajátját elrejti.
Így született meg a Légszomj – Egy rövid gyerekkor és egy hosszú depresszió története című kötet, amelyben Schwarcz kendőzetlen őszinteséggel beszél a betegségéről.