Milorad Krsztics öntörvényű zseni. Már 71 éves a szlovéniai születésű szerb festő, grafikus és animációsfilm-rendező, de ha elkezd beszélni, legalább negyven évet visszafiatalodik. Huszadmagunkkal tanúi lehettünk a Ruben Brandt, a gyűjtő féktelen fantáziájú rendezője metamorfózisának – a MOME hallgatóival együtt egy kihelyezett tanórán.
Az ember belép a Magyarországi Unitárius Egyházkerület Nagy Ignác utcai templomos ingatlanába, és úgy érzi magát, mintha egyszerre a párizsi Louvre-ban, a New York-i Guggenheim Múzeumban és a MoMa-ban, valamint a londoni Tate Modernben lenne. És még belépődíjat sem kell fizetnie, hiszen csak Milorad Krsztics műtermébe érkezett meg. Ahol
A Szlovéniában született, szerb szülőktől származó, és jogi diplomáját az újvidéki egyetemen megszerző, féktelenül burjánzó fantáziával megáldott festő és animációsfilm-rendező itt dolgozik feleségével és alkotótársával, Roczkov Radmilával, és itt fogadta a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem hallgatóit a Kollarik Tamás egyetemi docens és Gorka Focht Máté doktorandusz által vezetett mesterkurzus legújabb állomásán, amelynek eddigi sztárjai Csupó Gábor, Rófusz Ferenc, Ternovszky Béla, Mikulás Ferenc és Szilágyi Varga Zoltán voltak.
A szervezők és a mester jóvoltából az Index riporterei is bebocsátást nyertek ebbe az elvarázsolt kastélyba.
A falakon több száz Krsztics-festmény és -rajz, amelyek akkor is összetéveszthetetlenek, ha az ember mit sem tud a 71 éves alkotó művészetéről, és csak a Ruben Brandt, a gyűjtő című majdnem-Oscar-díjas animációs filmremeket látta a házigazdától. Itt is, ott is felbukkannak a sajátságos birkafejű – már elnézést a profán hasonlatért –, mégis kecses nőalakok, miközben váltogatják egymást a művészettörténet óriásainak (Leonardo, Picasso, Beckmann, Bronzino, Klimt, Morland, Mondrian, meg még isten tudja, hogy kik) stílusában festett képek.
Pontosabban önarcképek.
De Krsztics ecsetjét mintha a korszakos mesterek vezették volna. Stílusuk eltéveszthetetlen, az akrilba mintázott fej azonban mindenütt Krszticsé.
Legalábbis a felirat azt állítja, hogy önarckép, bár a szó klasszikus értelmében egyáltalán nem hasonlít a művészre. És mégis ő az.
Mindig is arra törekedtem, hogy valami egyedit alkossak, legyen benne csavar, vagy ha lehet, inkább dupla csavar. Valami sajátos látószög. Abban nincs semmi, ha egy az egyben lerajzolom vagy lefestem a modellt. Az nem művészet
– mondja alig érthető, bár nyelvtanilag (majdnem) teljesen helyes magyarsággal. Hiába jött át 34 éve a határon, még ma is szerbül beszél magyarul. Majd így folytatja: „Nincs olyan, hogy egy arcot így és így kell lerajzolni. Egy költőnek nincs szabály. Mármost, a festő és a filmrendező is költő. Én négyévesen kezdtem el rajzolni, az első alkotásom egy halacska volt. Kezembe vettem a ceruzát, és elindultam kirándulni a rajzlapon. És szebbnél szebb tájakra jutottam el. Mielőtt bárki is félreértené: én festő vagyok, nem rendező. Csak csináltam egy-két animációs filmet.″
A művész négyszavas hitvallása egyébként el van rejtve a Ruben Brandtban:
Trust in the brush! Vagyis: Bízz az ecsetben!
A tanári moderálással vezetett, filmtörténeti és filmjogi ismeretekkel gazdagított rendhagyó mesterkurzuson kiderült az is, hogy Krsztics amúgy jogot végzett. Kollarik Tamás meg is jegyzi, hogy „ez nem szokatlan a filmművészet világában, Jancsó Miklós is kijárta a jogi egyetemet Pécsett és Kolozsvárott, bár praktizálni igazán sohasem praktizált.” Krsztics sem sokáig, csupán pár évig, még Újvidéken, mert miután találkozott majdani feleségével, Roczkov Radmilával, felhagyott a jogi pályával.
Élete jelentős részét Újvidéken élte le, gimnáziumba és egyetemre is ott járt. Újvidék kicsit olyan volt neki, mint Szeged. Ugyanaz a méret, ugyanaz a dimenzió, ugyanúgy sok a fiatal az utcán. Mindkettő egyetemi város. Fiatalként érezte a lüktetést, az energia szabad áramlását. Ezek után nem meglepő, hogy meghitt barátság fűzi drMáriáshoz, az Újvidékről származó dadaista (?), pop-art stílusú (?) és még az ördög tudja, hány skatulyába be nem erőszakolható művészhez.
Miközben mindezt hallgatjuk huszadmagunkkal, a MOME-s diákokkal, előbb állva, majd törökülésben lekuporodva a parkettára. Tényleg olyan Milorad Krsztics világa, mint egy Grimm-mese.
1989-ben Radmila miatt jöttem Budapestre, aki gyönyörűen beszélt szerbül és olaszul – mondja a körünkben lévő felségéről Milorad. Radmila Roczkov már Magyarországon született, de szerb felmenőkkel rendelkezik: „Jean-Luc Godard-tól származik a mondás, ha filmet akarsz csinálni, ahhoz kell egy pisztoly meg egy lány. Ha rajzolni akarok, ahhoz meg kell egy ceruza és a papír. Hát ez kéznél volt. Később Újvidéken kapcsolatba kerültem a magyar kultúrával, hiszen a Magyar Szó mellékleteként publikált Új Symposion című művészeti folyóiratnak óriási volt a hatása a korabeli Jugoszláviában. És a legnagyobb sláger akkoriban a Gyöngyhajú lány volt! Bizony, Jugoszláviában!”
Krsztics 1989-ben úgy tervezte, hogy Budapest csak egy állomás, átszállóhely lesz, és utána mennek tovább Radmilával Olaszországba vagy Franciaországba.
Aztán minden másképpen alakult: „Annyira jó volt a hangulat akkor Budapesten, amikor a berlini fal leomlott, hogy itt maradtunk. A világ magasan legszebb városában. És a három Roczkov lánnyal megnyitottuk az Andrássy út 1-ben Magyarország háború utáni első magángalériáját egy kapualjban. Nem volt semmink. Se tapasztalatunk, se kapcsolataink, se pénzünk. A barátainktól kértünk kölcsön” – mondja Milorad, hozzátéve, úgy emlékszik, az ő ötlete volt a galérianyitás, 1990 októberében, a taxisblokád kellős közepén.
A galéria gyorsan felpörgött, percek alatt beépültek a pesti művészeti szcénába. Szerb oldalról sokat segített Vujicsics Sztoján, a Szerb-Ortodox Egyházművészet és Tudományos Gyűjtemény alapító igazgatója, a híres zeneszerző Vujicsics Tihamér öccse. Jó helyen voltak, a turizmus is akkor indult be, a vásárlóik jobbára külföldiek közül kerültek ki. A galéria afféle találkahely, művészeti szalon lett, Esterházy Péter, Tolnai Ottó feljárt Krszticsék lakására.
A galériában többnyire a saját képeimet árultuk...
– süti le szemét Milorad, és így folytatja: „Volt olyan látogatóm, később vevőm, aki egy órán keresztül bámulta a képemet, és közben azt mormogta, hogy ez rettenetes, ez pornográfia, aztán a végén mégiscsak megvette... Efféle képeket itt is láthattok, a műtermem falán."
Miloradnak korábban Újvidéken, Szarajevóban, Zágrábban voltak kiállításai, sőt Hollandiában és Stuttgartban is, szóval sikeres képzőművésznek számított. Aztán 1990 után öt évig a saját galériájában állított ki: „Az a rajz titka, hogy az írásos műfajokkal szemben nem szükséges lefordítani. A Németországból, Hollandiából érkező turistáknak elég volt ránézni a festményre, és máris megértették a humorát, politikumát, erotikáját."
Közben rámutat egy David Hockney-parafrázisra a falon, igazi pop-art, és valóban, szavak nélkül is értjük a mondanivalót. De vissza a Roczkov Galériához, amit 1995-ben bezártak, azzal párhuzamosan, hogy Krsztics megcsinálta első animációs filmjét, a nyolc és fél perces My Baby Left Me-t. Amelyben, ahhoz képest, hogy élete első filmje volt, teljes fegyverzetében megmutatkozik Krsztics parttalanul hömpölygő tehetsége, zsenialitása. Persze a lenyűgöző hatáshoz kellett Wahorn András tökéletes zenéje...
„Huszonöt évvel a #MeToo előtt én már ebben a rövidke animációs filmben elmondtam mindazt, amiről manapság ez a mozgalom szól" – jegyzi meg Krsztics, nem is említve, hogy a rövidfilm Ezüst Medve-díjat kapott a Berlinalén. A filmnek egyébként Varga Csaba és Erkel András volt a producere, és a Varga Stúdióban készült az alkotás.
A My Baby Left Me arról szól, hogyan nem lenne szabad bánni egy lánnyal, amely/aki a film főszereplőjének csak egy tárgy, a szexuális ösztönei kiélésének a terepe. Csakhogy jön egy telefonhívás, és máris fordul a kocka, a fagyi visszanyal.
Innen már csak egy ugrás a Ruben Brandt, a gyűjtő, igaz, közben eltelik 23-24 év. A formavilág azonban eltéveszthetetlen. Egyértelmű, hogy Krsztics már 1995-ben rendelkezett azokkal a fegyverekkel, amelyek akkorát szólnak majd 2019-ben, a Ruben Brandtban.
Közben persze vannak olyan kalandok, mint a Szikora János rendezte Az ember tragédiája hatalmas visszhangot kiváltó díszletterve 2002-ben, az új Nemzeti nyitóelőadásában.
A Ruben Brandt tipikusan olyan film, amit nem elég egyszer megnézni, ugyanis kizárt, hogy elsőre értse az ember, miről is szól. Sokszor még másodikra sem...
Ruben Brandt éli a pszichoterapeuták pszichoterapeutikus életét, mígnem apja halála után rémálmok kezdik el gyötörni. Nem akármilyen álmok, kísértetei híres festők nem kevésbé híres festményeinek szereplői. És felébredvén négy bűnöző páciensét bízza meg a szóban forgó festmények ellopásával.
A műfaja talán film noir, van benne egy detektív, akit Kowalskinak hívnak, és időről időre megjelenik Mimi, a femme fatale, a végzet asszonya is, ez a Trinitybe (Mátrix) oltott Stella (Az olasz meló), véget nem érő hosszúságú combokkal. Hogy a csiga és a macska mit keres a filmben, azt nem sikerült megfejteni, de az elvarratlan szálak ellenére is zseniális.
Egyetértek az egyik internetes kommentelővel: „Az Oscar-díj-bizottság hová tette a józan eszét, hogy még csak a jelöltek közé se fért be? ” Igazából az volt a Ruben Brandt tragédiája, hogy a gyártó Sony Pictures abban az évben jött ki a Pókemberrel is, és az egyik agyoncsapta a másikat a díjosztásnál. Pedig ha a különbséget zongorázni lehetne...
Közben észrevétlenül kétórásra nyúlt az egyórásra tervezett kihelyezett tanóra, de senki sem bánja, sem a diákok, sem a művész és felesége, de legkevésbé a riporter.
Ellenkezőleg. Akár másnap reggelig is hallgatnánk Milorad Krsztics nehezen érthető, de a szívünket és az elménket is megmozgató szerb dallamú magyarját...
(Borítókép: Papajcsik Péter / Index)