Tévedés azt hinni, hogy az Isztrián csak strandolni lehet – a sziget belső települései legalább annyi érdekességet tartogatnak, mint a tengerparti városkák. Belső-Isztria egyik eldugott települése, Groznjan kétségkívül a térség legizgalmasabb látnivalója: ez a dombtetőre épült ódon művészváros rengeteg turistát vonz ősszel is.
Az indián nyár lecsengése után igazi felüdülés az enyhe őszi időben várost nézni, Groznjan pedig remek alany – és társ – ehhez. Első ránézésre olyan, mint minden második horvát városka, ám ha időt szánunk arra, hogy megismerjük titkait, rájövünk, hogy a középkori település valójában kiemelkedő kulturális és művészeti értékekkel bír, és jóval több, mint egy átlagos horvát kisváros.
Mivel Olaszország innen már tényleg csak egy köpésre van, nem meglepő, hogy Groznjan (Grisignana) a Velencei Köztársaság nyugat-isztriai tartományi központjává nőtte ki magát. Az évszázadok alatt velencei arculatot öltött városka XVIII. század végén Habsburg-uralom alá került, majd az első világháború után Olaszország része lett. 1945 után Jugoszláviához tartozott, Tito kommunista uralma azonban szinte teljesen eltüntette az olasz népességet:
a tömeges kivándorlás miatt Grisignanából kis túlzással szellemváros lett.
A Mirna-folyó völgye felett, az olajfa- és szőlőültetvények tetején magasodó Groznjan 1965-ban kapta meg a művészek városa titulust, miután egy horvát szobrász, Aleksandar Rukavina és művészcsoportja műhelyeket alakított ki az elhagyott házakban, amelyeket így nem bontottak le, hanem az alkotás és a kultúra szolgálatába állították őket.
Groznjan szűk utcái és aprócska, ám annál szebb terei minden nyáron a művészek és a művészet központjává változnak; szakemberek, oktatók, zenészek, képzőművészek, színészek alkotnak itt, ráadásul rengeteg programmal, táborokkal és kurzusokkal várják az érdeklődőket. A városka leghíresebb rendezvénye az Ex tempore nevű festészeti verseny, amely több tucat galériát és alkotót, na meg látogatót mozgat meg minden évben.
Kolléganőmmel szeptemberben látogattunk el a kisvárosba, kísérőnknek pedig a roci Hari Vidovic festőművészt kaptuk, aki korábban maga is indult a nívós versenyen. Vidovic 2013-ban a dobogó második fokára tornázta fel magát az alkotásával, majd később a mindenkori győztesek közötti versenyben is diadalmaskodott. A festő – akit egy jó adag humorral áldott meg a sors – viccesen megsúgta nekünk, hogy a csúcson kell abbahagyni, neki ennyi elég is volt, többé már nem indul a versenyen.
Vidovic a Groznjantól egyórányi autóútra fekvő faluban, a Buzettel szomszédos Rocban él és alkot: freskó workshopokat tart. A foglalkozások keretében nemcsak ennek a régi murális művészeti fajtának a csínját-bínját mutatja meg a turistáknak, de helytörténeti ismeretekkel is színesíti a programot, például a helyi templom fennmaradt freskóit is bemutatja az érdeklődőknek. Annak ellenére, hogy kolléganőmmel a sűrű programterv miatt egy általánosnál rövidebb foglalkozáson vettünk részt, mi magunk is kipróbálhattunk a freskókészítést Vidovic műhelyében.
A freskóworkshop elején üdvözlésképp házi diópálinka is dukál, igaz, ez opcionális – ellenben erősen javallott, csakúgy, mint megsimogatni a festőművész szarvasgombász kutyáit is, akik a lábunkhoz dörgölőzve üdvözölnek minket. Az ütős, mégis finom ital és az állatsimogató után azonban irány a munka, mert Vidovic már átszellemülve vár minket.
Az apró, rusztikus műhelyben középkori zene szól, és kísérőnk is korhű öltözékben tartja a foglalkozást. Mint mondja,
szeretni megadni a módját.
Az asztalokon színes festékek, vékonyka ecsetek, a földön különféle porokkal, homokkal vagy mészkővel telepakolt zsákok sorakoznak. Mintha csak azt kiabálná a nagy, nyitott szájuk, hogy markoljunk beléjük, és tapintsuk meg a finom szemcséket. A festőművész bemutatja az anyagokat, amelyeket használni fogunk, majd (szóban) felvázolja, hogyan is készül a buon fresco.
A mester mindkettőnknek odaad egy-egy 15x15 centis kőlapot, ez a „vászon”, vagyis mindennek az alapja, aztán megmutatja, a kis tálkában hogyan keverjük össze a tapaszt, ami a freskókészítés első szintje. Ezután mi következünk, egy evőkanállal óvatosan kimérjük a porokat, majd vízzel összekeverjük: hamar össze is áll a sárszerű tapasz, amiből két réteget is kenünk a lapra. Az anyag körülbelül 20 perc alatt szárad meg, addig kitaláljuk, mit fessünk a kockára.
Vidovic javaslatára egy ősi szláv ábécé betűivel ismerkedünk meg. A glagolita ábécé karaktereit latin betűkké alakítjuk, majd a nevünk kezdőbetűjét – esetünkben A és E – glagolita betűkkel helyettesítjük, és ezt vázoljuk fel száradó tapaszra. A vékony ecsetekkel óvatosan ráfestjük a glagolita karaktereket a még mindig ragacsos anyagra. Az ember egyszerre érzi magát restaurátornak, szobafestő-mázolónak, és a világ legprecízebb festőművészének. Ha valamiből, akkor ebből a körülbelül egy-másfél órás workshopból remekül látszik, hogy a freskó egy igazán különleges és izgalmas, semmihez nem fogható alkotási forma; nemcsak kreativitásra ösztönzi az embert, de időutazásra is invitálja.
De kanyarogjunk vissza Groznjanhoz: annak ellenére, hogy a művészet elválaszthatatlan a városkától, a középkori hangulatot idéző Groznjan fő látnivalója tulajdonképpen maga a város. A hatalmas, függőhidas kapun belépve azonnal az óvárosban találjuk magunkat, és azt érezzük, Rómeó és Júlia történetébe csöppentünk. Kísérőnk szerint a kapu melletti kis tér Groznjan romantikus része, ahol a férfiak általában megkérik kedvesük kezét. És akkor még nem szóltunk a páratlan panorámáról: a zöldellő olajligetek és dimbes-dombos vidékek sorát az Adria kéksége töri meg.
A kisvárost nagyjából százan lakják, de a főszezonban rengeteg turista látogat ide. Ha Groznjan nyugodtabb oldalát akarjuk megismerni, mindenképp érdemes az elő- vagy utószezonban meglátogatni, hiszen a szűk utcák nem éppen a nyári embertömegre lettek tervezve. A galériákon és a kulináris központokon kívül érdemes megnézni a freskókkal díszített Damian és Cosma kápolnát, az 1500-as évekből fennmaradt reneszánsz loggiát és a Maria és Vitus plébániatemplomot is.
Aki a művészeti ínyencségek mellett pedig egy kis adrenalinra vágyik, érdemes ellátogatnia Buzetbe, a szarvasgomba fővárosába, ahol nem csak a gasztronómia kiváló. Itt rendezik minden ősszel a világhírű Buzetski dani hegyi felfutó autóversenyt is, amelyen az Index stábja is részt vett.
Kolléganőmmel beülhettünk egy-egy speciális, kimondottan hegyi versenyzésre kialakított autóba, és profi sofőrökkel száguldhattunk végig a kanyargós utakon. Felejthetetlen élmény, az biztos; szerencsére egyikünk sem annyira szívbajos, hogy ne vállalta volna be az ijesztő, mégis izgalmas menetet.
Ez a támogatott szerkesztőségi tartalom a Horvát Turisztikai Ügynökség közreműködésével jött létre.