Persze, könnyű mindent az alkoholizmusra fogni, miközben már az is következmény, ha valaki a pohár után nyúl. Egy házasság pedig, ha véget ér, sosem vagy csak anyun, vagy csak apun múlik. Robinsonék ezt pontosan tudják. Mégis jó ráfogni valakire, valaki másra, hogy mindenről csakis ő tehet. Főszerepben Dobó Kata és Csiby Gergely.
A cím, a nimfomániás, be kell vallani, nem pontos. Ám nem is pontatlan. Terry Johnson Diploma előtt című romantikus vígjátékában Mr. Robinson ezt gondolja. Sőt el is hangzik, hogy Mrs. Robinson nimfomániás, miután már felkínálta magát az éppen felnőtté váló Benjaminnak, és a srác – vonakodva, nagy duzzogva, vággyal teli toporgással – engedett a csábításnak.
De ebben a színdarabban valójában nem történik más, csak annyi, hogy
mindenki azt kapja, amire vágyik.
De akkor mi volna a helyes megközelítés?
A bonyodalom akkor kezdődik, amikor Benjamin beleszeret Robinsonék lányába, Elaine-be... Mert ez a történet azért mégiscsak a szerelemről szól. Meg a vágyakról...
Dicső Dániel romantikus vígjátékot rendezett az amúgy kőkemény drámából a Bartók Színházban. A Diploma előtt című 1967-es film (rendezője, Mike Nichols 1968-ban Oscar-díjat kapott érte) ma már csak főként az idősebb generáció számára emlékezetes. Miközben a film alapjául szolgáló, 1963-ban megjelent regény (Charles Webb: The Graduate) története nagyon is ismerős. Sőt annyira emberi, hogy valójában kortalan.
Egy kiégett, alapvető emberi és közösségi értékeiben kételkedő, útját kereső társadalomban sorsszerűen bekövetkezik az, amit senki nem szeretne, hogy megtörténjen. De így lesz, mert sorsszerű, és ekkor már csak arra kell ügyelni,
máson kérjük számon, hogy miért lett így.
A Diploma előtt is erről szól ma, 2023-ban Dunaújvárosban. A drámához minden adott: erkölcsi alapvetéseiben megrendült társadalom, közöny, félelem, rettegés, morális elbizonytalanodás. Lázadás a régi ellen, lázadás az új ellen, lázadás bárki és bármi ellen. Mindenki háborúja mindenki ellen. Ebben, egy ilyen világban kellene rendre és nyugalomra lelni, de az is lehet, csak elegendő volna békén hagyni a másikat. Még akkor is, ha ez nehezen megy, és riasztóan erős a vágy és a késztetés arra, hogy felülírjunk minden isteni törvényt és emberi szabályt. Egy ilyen világban még inkább hihetőnek tűnik az, hogy a szerelem mindent legyőz.
A Diploma előtt ettől keserédes. Történetén igazából nem volna szabad nevetni. Mégis, olykor az egész nézőtér kacag, kuncog. Talán azért, mert ha azt látjuk, hogy mindaz mással történik, ami velünk is megeshet, az humoros. Egyébként meg csak pironkodás lesütött szemmel.
Dicső Dániel ezt az ujjal mutogatás nélküli rábökés energiáját használja fel arra, hogy nevettessen, kacagtasson. Terápia ez a javából, a lélek doktorainak órabéréhez képest sokkal kedvezőbb áron kínált megvilágosodás.
Miközben a színpadon tényleg kőkemény dráma zajlik. Itt egy férjet mégiscsak rútul felszarvaznak. Egy feleséget egy fiatalember karjába löknek. A srácot elnyomják a szülei. A szülők azt sem tudják, hogyan kellett volna gyereket nevelni.
és közben, s talán ez a legnagyobb dráma: mindenki tele van vággyal és szorongással. Meg kellene felelni családi mintának, társadalmi elvárásnak, barátság szentségének.
A történet eszementen emberi. Mintha film peregne a szemünk előtt. A színpadkép egyszerű, minimalista (Rákay Tamás munkája), mégis végtelen számú jelenet helyszíne. A színpad nem is elegendő ahhoz, hogy bemutassa azokat a síkokat, amelyeken az élet zajlik. A nézőtér, a páholy is színpad. A színészek azért járkálnak a széksorok között, s még a szünetben is az aulában, hogy el ne felejtsük: mindez rólunk (is) szól.
Még az előadás is úgy kezdődik, hogy a nézők közül néhányat a színpadra invitálnak, legyenek Benjamin felnőtté válásának szemtanúi. Mindnyájan egy nagy, születésnapi parti résztvevői vagyunk. Így sokkal jobban megélhető a kín, a megszégyenülés, amikor az ünnepelt mindenkit kivág a partiról. Mehetünk haza – de csak a székünkig, mert egy dráma csak úgy ér valamit, ha annak szemtanúi is vannak.
S ha már a színház szinte minden szeglete a játéktér része, csakis fókusz, megvilágítás és párbeszéd (Hárs Anna pazar dramaturgiájával) kérdése, hogy ahol vagyunk, ülünk, állunk, vagy ahová nézünk, az most éppen hotel-e, vagy fülledt bár, netán utca, esetleg templom.
A jelenetek olykor egymásba oltják egymást, a szereplők átlépnek síkokon, gondolatokon és dimenzión. Az előadás ettől válik pörgővé, a végjáték felé haladva pedig egyre zaklatottabbá. Ettől a rendezői felfogástól minden sokkal impulzívabb, ettől lesz helye és szerepe a kimondott szavaknak; ettől válik minden és mindenki még esendőbbé.
Mrs. Robinson szerepébe Dobó Kata öltözik. Pontosabban inkább alulöltözötten járkál, de most ő a csábító. Miközben inkább áldozat, persze, csak amikor az erekben a vér úgy robog, mintha szunnyadó vulkán volna, senki nem azt nézi, hol gyönge az ellenállás, hanem arra vár, hogy a láva az ég felé lövelljen. Mert minden, ami erős és hangos, mutatós és kívánatos, az ezerszer izgalmasabb.
Dobó Kata tökéletes, vággyal teli elhanyagolt feleség és anya. Önmagának is hazudós. Jelenléte messze túlmutat a színpadon, karaktere velünk marad, a színházon kívüli térben sem rejtőzködik. Ezt legfeljebb csak azok tagadják, akik Mr. Robinsonként ülnek autóba, vásárolnak piacon, hajtják fejükre a hajat szárító üvegbúrát. Dobó Kata helyettük is démoni, kimérten, tőmondatokkal adagolt könnyedséggel csábít.
Csiby Gergelyről elhisszük, hogy Benjamin. Mit elhisszük... Mintha más nem is lehetne Benjamin. Személyében mindjárt az előadás elején olyan srácot kapunk, akit nem lehet elfelejteni. Fent ül a magasban, búvárruhában, szemüvegben – és dobol. A dobról ekkor még azt hihetnénk, hogy egy ifjú hobbija, szeret püfölni, no... Idővel kiderül, hogy sokkal több annál.
A lázadás ritmusa, a férfivé válás lüktetése, a düh és toporzékolás hangja.
Ennél jobban és erősebben semmi sem tud ordítani, mint egy dob... Benne van a szent őrület minden rezdülése, a szerelem dohogása.
Ezt a karaktert repíti a végkifejlet felé, egyre magasabbra Csiby Gergely. Szemében és minden mozdulatában végig benne lakozik a kisfiú és a férfi, a szemünk előtt válik azzá, aki tudja, mi nem akar lenni többé, s hogy a vágyakat nem elegendő csupán kielégíteni. Őérte bárhová érdemes beülni, bárhol bármit játszik is.
Gombó Viola Lotti éppen olyan Elaine, aki valahogyan felnőtt. Naivsága adja karakterének erejét. S persze áldozat ő is, elhált ösztönök zsákmánya. Az anyja azt venné el tőle, amire ő is vágyott, Benjamin pedig azt adná neki, amit az anyjának nem tudott: szerelmet.
Ebben az esendőségben teljesedik ki Gombó Viola Lotti, és elhisszük neki, hogy vívódik; látjuk megaláztatását, ahogyan azt is, bizonytalansága valójában csak megerősíti őt abban, hogy önállóan meg tudja hozni addigi életének legfontosabb döntését.
A Mr. Robinsont alakító Marton Róbert tenyérbemászóan őszinte.
Korunk tehetős vállalkozója is lehetne, akit jobban érdekel a profit és a jövő, mint az, hogy mellette elmagányosodott egy asszony. Aztán, amikor már tudja, mit tett a felesége, nem rajta kéri számon, hanem Benjaminon, aki addigra már pontosan érti, hogy a férfi mire való, ha egy nő meg akarja delejezni. Marton és Csiby jelenete a „bűnök” megvallásáról olyannyira feszültséggel teli, hogy bár nem csattan el egyetlen pofon sem, mégis úgy érezzük, itt most valakit félholtra vertek.
Olive (Holecskó Orsolya) és Frank (Őze Áron) pazar átlagos anyuka és apuka. Ők csak jót akarnak, és mindig jót akarnak a gyereküknek, de az meg, a fene egye meg, folyton lázad. Olive összeomlása döbbenetesen drámai, amikor megtudja, hogy a fia mit tett. Mondataiban még a hangok is szétcsúsznak. Holecskó Orsolya és Őze Áron olyannyira jól hozza a hol rontottuk el szülőt, hogy hálát adunk az égnek, hogy Olive és Frank csak ott, lent, a színpadon áll.
Hajnal János többféle szerepben is feltűnik (vendég, Carl, portás, pincér, Josephine), és mindig éppen az, akinek lennie kell. Ez abból a szempontból jó, hogy sok arcát megmutatja, akad köztük szerethető, vicces, szarkasztikus. Még a drag queen gúnyába öltözött Josephine-karakter is élő, ám talán egyedül az egész előadás alatt éppen itt törik meg egy pillanatra a lendület. Az aktuálpolitikai elemekkel tűzdelt konferálás (utalás ereszen lecsúszásra, fóliázás) persze lehet akár érvényes kifakadás is, csak ha az ilyen szintű kiszólásra sem előtte, sem pedig utána nincsen példa, öntörvényű marad.
Olyan lesz, mint a levegőben kidurrantott lufi, amelynek darabjai nem hullanak le. Az továbbra is lufi, csak éppen cafatokban.
A melegbárban Elaine komoly megaláztatást szenved el, és a verbális megszégyenítéséből következhet is a drámai pillanat, amitől Benjamin lényegében megért valamit az emberi természetből, és beleszeret a lányba, ám mindez a naturális, nyers szavak nélkül is ábrázolható volna.
Az előadás vége szinte borítékolható abból a tempóból, amit Dicső Dániel a színészek segítségével diktál. Őrült egy szerelem ez, őrült vágyakozás, őrült csalatkozás, a végkifejlet sem lehet más.
Az esküvő a felszentelt templomban annyira őszintén emberi, ösztönös és állatias, hogy már szinte természetes az, ahogyan a kivetítőn látható fiatalok boldogsága kontrasztba kerül a templomban rekedt szülők dühével.
Merthogy ebben a világban leginkább az szór átkot a másik fejére, legyen az addig szeretettnek hitt családtagja, aki eleve mintha elátkozva élné az életét. Pedig nincsen itt semmiféle mágia. Csupán elcseszett sorsú emberek hadakoznak egymással, de úgy, hogy közben észre sem veszik, hogy ha valamit és bármit elrontottak is, arról csakis ők tehetnek. Ráadásul még ahhoz is gyávák, hogy ezzel szembenézzenek – így persze leginkább csak a félelmüket és a kínjukat adják tovább gyereküknek, az egész világnak.
(Borítókép: Diploma előtt / Bartók Színház / Csiby Gergely / Fotó: Ónodi Zoltán)