Jeroen Olyslaegers flamand író nem mindennapi figura. Nem bízik az őszinteségben, a Helikon Kiadó gondozásában megjelent Vadasszony című regénye részben erről szól. És ha ez nem lenne elég, elbeszélőként hazugnak és tolvajnak vallja magát. Az íróval a budapesti könyvbemutatón beszélgettünk.
Jeroen Olyslaegers flamand író elsőre Rubeus Hagridra emlékeztet. Magas, jókötésű, picit zord külsejű, bozontos, barna, göndör hajjal. Nyakában tibeti amulett lóg, hatalmas fog alakú medállal. Miközben a lényéből jóindulat és kedvesség árad. Ki gondolná, hogy tele van kétségekkel.
Ezek voltak az első benyomások, amikor Budapesten, a Vadasszony című kötetének bemutatóján beszélgettünk vele. A regényét négy évig írta. Az első verzión két évig dolgozott. Elküldte a kiadónak, amely ezzel dobta vissza:
EZ NEM REGÉNY.
Olyslaegerst a hír lesújtotta. Fájdalommal hullott a szófára. Hülyének és lúzernek érezte magát. A következő napon azonban elővette a szöveget, és regényt írt belőle – és közben mindvégig tudta, hogy ilyen tükörre van szüksége. Az előző, Védőr című kötete ugyanis akkora nemzetközi siker lett, Magyarországon is, még filmet is forgattak belőle, hogy attól félt, a kiadója belelustul a kritikákba, és aztán bármit kiad. Nem így történt.
Az 1967-ben született dráma-, regény- és tárcaíró a kortárs holland nyelvű irodalom egyik legjelentősebb alakja. Számos díjjal kitüntetett és számos nyelvre lefordított, Védőr című regénye 2019-ben a magyar olvasóközönséghez is eljutott. A flamand szerző Antwerpenben él és alkot.
Jeroen Olyslaegers nem bízik az őszinteségben. A történetekben hisz. Meg abban, hogy tudatában legyünk annak, a történetek manipulálhatnak, ugyanakkor az igazságot is elmesélik rólunk. Szerinte mind azt állítjuk magukról, hogy vannak elveink. Tudjuk, mi a különbség jó és rossz között. Egy kocsmában erről hajnalig tartó beszélgetést lehetne folytatni. De hogy igazából mi a különbség, az mindig az éles helyzetekben derül ki.
Senki sem látja azt, hogy egy drámai helyzetben hű marad-e az elveihez. Erre csak az idő adhat választ. A jelenbe vagyunk bezárva. Nem tudhatjuk, hogy a tetteinknek milyen következményeik lesznek.
Részben erről szól a Vadasszony című regénye, amelynek fő helyszíne egy antwerpeni fogadó, amelyben a XVI. századi kereskedőváros sokszínű világ elevenedik meg. Pápisták és kálvinisták, nyomdászok és humanisták, művészek és prostituáltak is megfordulnak itt – még a híres magyar polihisztor, Sambucus is a két kutyájával. A történet elbeszélője Beer, a fogadós. Zaklatott lélek, részben azért is, mert már három feleségét elvesztette.
A mindenkivel kedélyes vendéglátó józan számítása ellenére nem akar kívülálló maradni, ám akár szerelemben, akár barátságban forrna össze másokkal, újra meg újra az egység hiányával vagy saját kirekesztettségével szembesül. Mígnem egy fedél alatt találja magát egy mindenkinél idegenebb lénnyel – a vadasszonnyal.
Jeroentől megtudtuk, akkoriban mindennapi szokás volt, hogy a férfiak a kandalló tüzébe pisiltek. Sokat törte az agyát azon, hogyan írja meg úgy, hogy a cselekvés ne zavarja meg az egész jelenetet. Finoman próbálta, úgy, hogy szinte átfussuk rajta olvasás közben.
A flamand író aktivista is. Lázadó természetét édesanyjától és anyai nagyapjától örökölte, akik az igazságtalanságot nem bírták elviselni. A nagyapja is aktivista volt – csak másképp, mint azt gondolnánk. A második világháború alatt ugyanis a nácikkal kollaborált a bolsevikok ellen. Nagy árat fizetett ezért. Jeroen ezt soha nem felejti el.
Úgy sejti, hogy nagyapja az erőszakos cselekedetektől sem rettent el, csak azért, mert szerette az igazságosságot. „Az emberi igazságérzet nincs összefüggésben az erkölcsös cselekedettel. Aktivistaként állandóan kételkednünk kell a saját megítélésünkben, és folyamatosan kérdéseket kell feltennünk magunknak.”
Az emberiség sosem tanul a hibáiból. Jeroen szerint a háború is ezek közé tartozik. Az Izrael–Hamász-háborúval kapcsolatban két dologra tud asszociálni. Egyrészt a jövő megzavarója, a halálba hajt. Szerinte ha valaki úgy hiszi, racionális okok rejlenek a mögött, hogy embereket pusztítanak el egy elv, igazságosságérzet vagy bármi miatt, az teljes tévedésben van. Másrészt
bármelyik oldalt választjuk egy háborúban, mert egy oldalt mindig választunk, az árát mindig az átlagemberek fizetik meg.
A szerző borzasztónak tartja, hogy a Gázai övezetben sok százezer szülő, anya és apa a saját gyermekét adja a hadseregnek, küldi háborúzni. Ez az egyik oldal, de a másikon sem jobb a helyzet. A Hamász a polgári lakosságot használja páncélként. Az egyszerű embereket kényszeríti arra, hogy testükkel, életükkel fizessék meg a háborús gépezet árát.
Olyslaegersnek semmi baja nincs a hivatásos katonákkal, azokkal, akik tényleg azt gondolják, hogy az erőszak a megoldás. „A középkori háborúkban csak a hadseregek feszültek egymásnak a csatatéren. Ez teljesen rendben van. Mindenki a saját életét kockáztassa, és az átlagembereket hagyják békén!”
(Borítókép: Jeroen Olyslaegers Vadasszonyok című kötete. Fotó: Kaszás Tamás / Index)