Kovács Krisztián új kötete, a Minden csendes és nyugtalan a magyar kortárs realista irodalom meghatározó alkotása lehet. A szerző saját környezetéből merít inspirációt, ugyanakkor a nemzet átlagembere is azonosulhat gondolataival. A rendszerkritikus kötetről az író mesélt az Indexnek.
A regényt olvasva az embert néha gyomorszájon vágja a szerző őszintesége, karaktereinek gondolatai, a már-már túlságosan naturalista elemek. Intim testrészek, szexuális kifejezések, kínos vagy éppen érzékeny témák; ebben a kötetben minden, de tényleg minden terítékre kerül. Így néz ki a valóság, így néznek ki a mindennapok – ha szomorú róla beszélni, ha nem –, ez a magyar realizmus.
Ami ebben a könyvben le van írva, annak szinte mind van valamiféle tapasztalati alapja; akár a szerző életéről, akár a szerző környezetében levő emberek életéről legyen szó. Egy nagyon sötét, komor, önmagába csavarodó műről beszélünk, így még borzalmasabb belegondolni, hogy bizonyos fokig valós történéseken alapul.
„Amióta ez a könyv megszületett, egyre csak jönnek az új hírek. Két háború dúl a közvetlen környezetünkben, emellett a kisebb-nagyobb közösségeket érintő hátrányos megkülönböztetéssel kapcsolatos közéleti kérdések is előtérbe kerülnek. És kerüljenek is, mert ezeket nagyon nehéz egy jóérzésű embernek figyelmen kívül hagynia, vagy úgy leválasztania magáról, hogy akár a mindennapi viselkedését, hangulatát ne befolyásolja. A valóság annyival vitálisabb, annyival gyalázatosabb dolgokat mutat nekünk, hogy az meghaladja az írói fantáziát” – vallotta be Kovács Krisztián.
Az elmúlt négy-öt év, meg aztán a koronavírus-járványtól kezdődő időszámítás csak elmélyítette a társadalmi problémákat. Olyan típusú kollektív frusztráltság rezeg a levegőben, amelynek hatására mindenki kényszernek érzi, hogy véleményt alkosson lényegében bármiről. Csak ezek még mindig vélemények, és nem gondolatok; egy adott vélemény folyamatos visszhangozása részhírek és álhírek alapján, ez még önmagában nem fog semmiféle változást indukálni. Az alkotói folyamat lényege, hogy a szerző megpróbáljon reflektálni arra a társadalmi közegre, mely körülveszi. Az meg, hogy erről most nem sok jót lehet mondani, jelenkorunk igazi tragédiája.
Ez a könyv nem vélemény, hanem gondolat. Véleményt mondani a legegyszerűbb dolog, üres, annak nincs mélysége. A mélység abban rejlik, ha egy adott műben ábrázolt sorsokat olyan mélységben tárunk fel, hogy az érthetővé tegye a motivációt, a tettek miértjeit – itt kezdődik a gondolat, ez eredményez változást.
A magyar gondolkodásmód rákfenéje azonban, hogy odáig már nem jutunk el; nem változtatunk a sorsunkon.
A változ(tat)ás persze bitang nehéz; nehéz eltérni az előző generációk diktálta sémától, amit követni könnyű lenne. Van egy mondat a könyvben, amikor a főszereplőnek a barátja azt mondja: „te dönthetsz másként”. Ezt a mondatot a szerző is megkapta fiatalként.
Mindig azt érzem, hogy a mai napig visszhangozzuk és ismételgetjük azokat a dolgokat, melyek húsz vagy negyven évvel ezelőtt történtek, odáig azonban már nem jutunk el, hogy oké, jó, ez megvolt, ez tényként le van írva, ezt érezzük a saját bőrünkön, látjuk, láttuk a szüleink, nagyszüleink viselkedésén, láttuk, miként mérgezte meg őket, akkor nem kellene megpróbálnunk kilépni a mintakövetésből?
Ami a magyarokat illeti, mindennemű hátsó szándék nélkül kijelenthetjük, hogy nem igazán bírják a kritikát. Kovács Krisztián szerint ez kétélű dolog, hiszen először is, rendkívül leszűkült a kritikai közeg jelenléte Magyarországon. Az irodalmi mellékletek kevés kivétellel hiányoznak a lapokból, nem vagy csak elenyésző számban születnek szakmai, kritikus hangvételű cikkek, azok a lapok, ahol ez mégis jelen van, már nem kapnak elég teret egy olyan országban, ahol az Élet és Irodalomnak méltatlan módon a fennmaradásért kell küzdenie.
Az író arról is beszél, hogy nem létezik tisztán független közeg, amelynek egyetlen vezérelve az objektív igazság. Csupán szubjektív igazságok vannak, amelyek nem adnak lehetőséget a nagyvilágban zajló események okainak és miértjeinek feltárására és megértésére, legyen szó az iszlám konfliktusról vagy épp az orosz–ukrán háborúról. Nem azért kellene ezeket elemezni, hogy megoldjunk egy globális problémát, hanem azért, hogy önmagunk számára elfogadhatóvá, érthetővé tegyük az adott problémakört.
Ez nincs meg ma Magyarországon. Nemcsak befogadni, de adni sem tudjuk a kritikát. A kritikai gondolkodás időt, energiát igényel, és ami időt, energiát igényel, arra könnyű nagyvonalúan legyinteni. Szalagcímeket olvasunk, nem híreket. Az emberekben kihunyt a hit és a kíváncsiság, túlságosan régóta kódolták belénk ezt a típusú gondolkodásmódot.
„Erről szólt a negyven év szocializmus Magyarországon. Megmondták, mit gondolj, ha mást gondoltál, és ennek hangot is adtál, jöttek a szankciók. Most megint ide tartunk, hacsak meg nem érkeztünk máris. Létezik egy gondolkodásmód, amit követned kell, ha nem teszed, már nem csupán szankciókkal szembesülsz, de akár karaktergyilkosság áldozatává is válhatsz.
Magyarországon már nem az van, hogy nekem lehetőségem van valamiben egyet nem érteni, hanem ha nem értünk egyet, akkor kötelező jelleggel utálnom is kell téged, mert te arról az adott dologról másként gondolkodsz.
Ez a legnagyobb probléma. Bele vagyok kényszerítve abba, hogy utáljalak, mert ha nem, akkor nem kapok semmit. Így azonban az egyének, családok, a hétköznapi emberek közti feszültség nő, amíg már politikai kérdésekben esünk egymásnak a vasárnapi ebédnél.”
A legalapvetőbb mikroközegünk a család, ami, ha nem működik jól – márpedig az esetek zömében nem működik jól –, akkor mi magunk sem tudunk jól működni. Ezt a regény karakterei remekül bemutatják: mindenkinek széthullik a családja, mindenki olyan traumákat cipel, amelyek nem engedik, hogy a körülményekhez képest teljes életet éljenek, mert belegabalyodtak a múlt szövedékébe. Ha ez a pici közeg nem tud jól működni, akkor megette a fene az egészet. A család mint alapvető modell ráadásul meghatározza, miként foglaljuk el a helyünket a társadalmunk részeként, és milyen szerepet vállalunk benne.
Amikor nekiláttam az írásnak, megkérdeztem a barátaimtól, hogy ha írnék a közös emlékeinkről, környezetünkről, azzal nem árusítom-e ki a gyerekkorukat, a közös élményeinket. Rettegtem feltenni ezt a kérdést, de azt felelték, hogy nem, épp ellenkezőleg: azt érzik, hogy amikor ezek a történetek megszületnek, és azokat valaki leírja, akkor azok az évek, amiket mi együtt leéltünk, és amik egyébként a nagy egészben elvesznének, azok megőrződnek az utókornak, és nagyobb jelentőséget nyernek
– mondta a szerző, aki ennek fényében már könnyen fogott neki a regénynek.
A sokatmondó címadás – Minden csendes és nyugtalan – a magyar ember átlagmentalitását hivatott leírni. Egy magyarnak mindig fantasztikus, forradalmi gondolatai vannak, de a kollektív összefogás és megmozdulás valahogy mindig elmarad. Folyamatosan nyugtalanok vagyunk, folyamatosan izgulunk, folyamatosan van bennünk egy alapfeszültség, amit végül csak csendben elviselünk, hiszen az mégiscsak kényelmesebb, amit persze önnyugtatás követ – hogy nem is olyan rossz nekünk. És valóban, egy közép-afrikai országhoz képest nem is olyan rossz nekünk, de kétség sem fér hozzá, hogy lehetne jobb is... Nem is feltétlenül az egész társadalom, de legalább a saját életünk.
„Egy írónak »rossz állampolgárnak« kell lennie,
ahogy Don DeLillo mondta, mert az ő dolga, amit sokszor a média – amely valamikor ezért jött létre – képtelen megtenni, hogy rámutasson azokra a bizonyos dolgokra, amelyek egy adott társadalmat működésképtelenné tudnak lenni, vagy ami miatt akadoznak a fogaskerekek egy adott társadalom működésében. Szerintem ennek kéne megjelennie egy magyar kortárs író műveiben” – fogalmazott a szerző arra a kérdésre, mit jelent manapság magyar írónak lenni.
Mivel a magyar kortárs írók nagy része bőven a politikai radar alatt mozog, a szerző bármit leírhat, fel sem fog tűnni a hatalomnak. Ha feltűnne, akkor az a kortárs írókon, valamint a közbeszéd állapotán és minőségén segítene leginkább, de a magyar irodalom és a könyvpiac jelen pillanatban nincs azon a szinten, hogy tollal a kezében társadalomformáló erőt képviseljen. Ugyanakkor épp ez a szép benne: hogy így mindig van miért küzdeni.
(Borítókép: Kovács Krisztián. Fotó: Németh Kata / Index)