Koncertre mentünk, és egy nép világlátásába kaptunk bepillantást. A híres tuvai zenekar, a Huun Huur Tu harminc éve a torokhangéneklés tradicionális képviselőjeként járja a kontinenseket. Ezúttal Budapesten, a Fonóban adott koncertet. Az előadás másnapján az érdeklődők workshopon tanulhatták a torokhangéneklés alapjait.
Mongólia ás Oroszország határán van egy földterület. Szinte kétszer akkora, mint Magyarország, ám tizedannyian sem lakják. Tuva hivatalosan Oroszországhoz tartozik, lakóinak mintegy kilencven százaléka őshonos tuvai. Délen Mongólia határolja, s noha kultúrájuk első látásra hasonló,
számos dologban eltérnek egymástól.
A Fonó Budai Zeneház jó pár különleges vendéget hívott az idei évadra, de közülük is kiemelkedő a tradicionális torokhangéneklést képviselői tuvai zenekar, a Huun Huur Tu. Tagjai egy teljes hétvégét szenteltek a magyar közönségnek: az első napon koncertet adtak, másnap pedig workshopot tartottak, ahol a torokhangéneklés alapjaiba engedtek bepillantást.
A 2023. október 28-i, szombat esti fellépésük rendhagyó módon indult. Dokumentumfilmet láthattunk Tuva népének életéről. Az ilyen pillanatok ugyan ritkán tudják jól megalapozni egy esemény hangulatát, de a mostani üdítő kivétel volt. Nem számokkal és szakszöveggel untatták a nézőt. A kisfilm arról szólt, miként tért vissza Tuva kultúrája a halál pereméről.
Tuva földjén mintegy 330 ezren élnek. Főként őslakosok. Kultúrájuk az ázsiai nemzetek közül kevésbé ismert, és ezen az sem segít, hogy jogilag Oroszországhoz tartoznak.
Amikor az orosz fennhatóság megerősödött az országban, a köznép soraiban elterjedt a kommunizmus eszméje. A helyiek először hittek benne. Úgy gondolták, az a közjó, amit a kommunizmus ígér, eljön majd számukra is. Mindent megtettek azért, hogy ez működjön. Maguk mögött hagyták addigi kultúrájuk számos elemét, az addig őket segítő sámánokat kiűzték a pusztába.
Az új „vívmányok” olyannyira elkápráztatták őket, hogy az is megesett, hogy az új munkagépek, a traktorok után nevezték el születendő gyermekeiket – ezzel is hálát adva annak a technológiai fejlődésnek, amit nekik ígértek. Csak aztán valahogyan mégsem az történt, amire vártak.
Eltelt öt év, tíz év, tizenöt év, a csodás világ azonban csak nem akart megérkezni. Húsz-harminc év elteltével vált számukra világossá: ha nem próbálják megmenteni azt a keveset, ami a kultúrájukból még megmaradt, s amelyet még nem üldöztek el, és irtottak ki, akkor mindent elvesztenek, amely őseikhez, gyökereikhez köti őket.
Ennek a kulturális hagyatéknak része a torokhangéneklés is, amelynek legjelentősebb nemzetközi képviselője a Huun Huur Tu zenekar. pontosan harminc éve.
Noha sokan a sámánizmushoz kötik ezt a zenei ágazatot, erről nincs konszenzus. Többen úgy vélik, hogy nem a szertartások füstös, révedő légköre az, ami kezdetben otthont adott ennek. Merthogy minden ugyanonnan indult: az egyszerű embertől. Attól a pásztortól, lovásztól, kézművestől, aki meg akarta énekelni élete történetét, a természet szeretetét, kötődését otthonához, őseihez, családjához, szerelméhez.
Ezt teszi a Huun Huur Tu is, csak közben mesél a hallgatóknak, hogy megértsük az érzelmet és a gondolatot, amely a sorok és sörök mögül előbukkan. Náluk egy előadás olyan, mint egy mozifilm. Beszippant. Transzszerű állapot. Magunk előtt látjuk a sztyeppét, a lovakat, a birkapásztort. Látjuk, ahogy a sámán réved, ahogyan a család a tábortüzet körbeüli.
A workshopon nem csak énekstílusukról, dalaik témáiról meséltek. Zenei kultúrájuk fontos alapköve, a hangszerkészítés is szóba került. A zenekar ütőhangszerese – akinél mi is próbáltuk elsajátítani a torokhangéneklés alapjait – egyben hangszerkészítő mester is. A dobokat és a különféle vonós hangszereket is ő készíti. Mesélt az eljárásról, a felhasznált bőrökről, faanyagról. Kiderült, hogy számos állat bőréből készülhet – ütős, vonós vagy pengetős – hangszer, legyen az kecske, juh vagy kígyó.
A torokéneklés, amely népük alapvető, zenei eszköze, a közhiedelemmel ellentétben nem csupán a férfiak kiváltsága, bár a zenészek szerint a férfi hangi adottságok némileg kedvezőbbek hozzá. A képzésen meséltek az alapokról, majd a négyfős zenekar minden tagjához oda lehetett menni összegyűjteni némi tudásmagot.
Eloszlatták az illúziókat arról is, hogy nincsenek biológiai korlátok, vagyis nem csak a keleti népek képesek az efféle éneklésre.
Azt azért elismerték, hogy az európaiakhoz képest hatalmas előnnyel indulnak. Ez azonban nem az orgánumból fakad. Az előnyük a család. Gyermekkoruktól azt hallják, hogy szüleik, nagyszüleik így énekelnek, ezért bennük is megragadnak az alapok, így könnyebben megtanulják. A gyerekkori hatások, benyomások jelentősége óriási.
A Huun Huur Tu célja, üzenete ez alatt a két nap alatt valószínűleg a hallgatóság javához elért. Egy különleges kultúrát ismertünk meg, amely remélhetőleg túléli az idő sodrát.
(Borítókép: Papajcsik Péter / Index)