Index Vakbarát Hírportál

Ha elmélyülten nézzük a képet, talán a világot is úgy szemléljük majd

2023. november 19., vasárnap 12:07

Budapest tele van varázslatos, titokzatos helyekkel, ahova el lehet bújni, elvonulni kicsit a világ elől, és ahol olyan kincsekre bukkanhatunk, amelyek visszarepítenek a múltba, megerősítenek a jelenben, a jövőt illetően pedig fájdalmas és szorongató kérdőjeleket vetítenek előre. Ilyen hely a Magyar Nemzeti Galéria (MNG) TechnoCool – Új irányok a kilencvenes évek magyar képzőművészetében (1989–2001) című új kiállítása, amely a mind közül legmenőbb X generációra hathat revelatív erővel.

Semmihez sem volt fogható a 90-es évek hangulata, amikor a remény, a szabadság, a jövőbe vetett hit árasztotta el az emberek lelkét, amikor leomlottak a falak, kinyíltak a szívek, és friss levegő járta át az élet minden zugát. Aki akkor volt fiatal, szinte fel sem fogta, mit él át, magától értetődően bátornak és boldognak érezhette magát mindenki, aki részt vett a tüntetéseken, megmozdulásokon.

Rendszerváltás írógépen

A 90-es évek elején kinyílt a világ, beáramlottak a filmek, könyvek, zenék, megváltozott a divat, a közterek, a kiadványok, a lemezborítók vizualitása, kultikus helyek nyíltak szerte Budapesten, de az infokommunikációs robbanás még nem következett be: telefonok, faxok, fénymásolók és kezdetleges számítógépes szoftverek jelentették a sokszorosítás és az információtovábbítás technikai csúcsát.

Nemhogy okos-, de még mobiltelefon sem volt, a szerkesztőségekben írógépeken kopogták a rendszerváltás híreit, és a magánéletünket sem bombázták szét az örök elérhetőség pittyegései:

el lehetett bújni több napra is egy hálószobába, ahogy azt Cserhalmi György és Básti Juli énekli a Szívszédült hang című dalban.

Ennek a nemzedéknek a közös élménye a Hősök terén, a Műcsarnok oszlopsora köré felépített színpadkép, Bachman Gábor és Rajk László installációja, amely a Nagy Imre és mártírtársai újratemetéséhez kapcsolódó ünnepség díszletéül szolgált: ez is olyan képzőművészeti alkotás, amely megjelenik a TechnoCool – Új irányok a kilencvenes évek magyar képzőművészetében (1989–2001) című kiállításon.

A 90-es évek optimizmusa

Aztán felgyorsult a világ, és a 90-es évek – az emberiség utolsó optimista időszaka, amikor még őszintén hihettünk a jövőben – a 2001. szeptember 11-i terrortámadással véget ért. Az ikertornyokkal együtt az illúzióink is leomlottak, nem reméljük már, hogy jobb világ jön, azóta sem. 

Az X generáció azonban, amely a szüleitől még háború utáni történeteket hallott, és amelyet a gyerekei már kioktatnak a digitális világ minden felesleges csodájáról,

olyan erős belső világot épített, ami túlélővé teszi a legnehezebb helyzetekben is.

Ennek az X generációnak jelentheti a legtöbbet a TechnoCool című kiállítás. A Magyar Nemzeti Galéria (MNG) földszintjén pont ki lehet kerülni a várbeli turistahadjáratot, a lezárásokat, az építkezéseket, és rá lehet csodálkozni mindarra, amit a 90-es években elinduló fiatal képzőművész-generáció alkotott, és a világra, amely ezt az alkotási folyamatot körülvette.

Forradalom a Képzőn

A tárlat igazi időutazásra hív: az ismerős lemezborítók például – amelyeket hajlamosak vagyunk nem a vizuális kultúrába sorolni – azt is ráhangolják a 90-es évekre, aki nem tudja, milyen forradalom zajlott akkoriban a Képzőművészeti Főiskolán.

Az 1989-es rendszerváltást követően a társadalom átértékelte a szocialista időszak művészetét, így felértékelődtek a kultúrpolitikát kiszolgálni nem akaró magyar neoavantgárd alkotói. A konceptuális és performanszművészet felidézésében nagy szerepe volt az Iparterv-generáció azon művészeinek, akik karakterükből adódóan jól kommunikáltak a fiatal nemzedékkel, és felelősséget éreztek az elindításukban.

A Képzőművészeti Főiskolán a diákok által kezdeményezett reform révén olyan tanárok kerültek az oktatási rendszerbe az évtized elején, mint Maurer Dóra, Jovánovics György, Beke László, Birkás Ákos, Peternák Miklós, Sugár János, Szentjóby Tamás, Körösényi Tamás vagy Károlyi Zsigmond, akik a művészet határai lehetséges kiterjesztésének eszméit közvetítették.

„Erdély Miklós mint a művészet radikális gyakorlatának hetvenes évekbeli iránymutatója hivatkozási alappá vált annak ellenére, hogy műveivel, filmjeivel csak ritkán találkozhatott a közönség” – olvasható a kiállítás katalógusában. A Magyar Nemzeti Galériában most a fiatalok indulásának hátteréül az ő művészetükből is felvillantanak műveket.

Újfajta közösségi érzés

A hagyományos médiumok mellett a ma már megmosolyogtatóan kezdetleges, de akkor forradalmian új képi eszközök, a képszerkesztő programok és a számítógép kínálta lehetőségek is az önmeghatározás új formáit jelentették a fiatal művészek számára, de nem csak ezek voltak rájuk hatással. Legalább ennyire fontos volt a politikai nyitás, az utazás és az információáramlás szabadsága, a popkultúra fordulata és figyelme

vagy a felszabadultságból fakadó közösségi érzés megjelenése.

A tematikus tárlat öt fő szekciója olyan témaköröket mutat be, amelyek ma is érvényes kérdéseket vetnek fel. A kiállítás első, Előzmények című részében olyan alkotások láthatók, amelyek előhírnökei a kilencvenes évek új szemléletének. A Szöveg/Jel/Jelentés szekcióban lévő művek a kép és a szöveg viszonyával, a kép leírhatóságának vagy önálló létezésének elméleti problémájával foglalkoznak. Az ebben az időszakban megjelenő reklámok szlogenjei, logói is hatást gyakoroltak az alkotókra.

Az 1990-es évekre már érezhetővé vált, hogy az emberi tevékenység aktívan befolyásolja bolygónk klímáját és ökoszisztémáját – egy olyan korban, ahol a tudományos fejlődés határtalannak tűnt. A kiállítás harmadik, Ökofuturizmus szekciójában kiállító művészek meglepően korán reflektáltak már ezekre a problémákra, akár úgy, hogy ha valaki elég sok időt tölt egy-egy részletgazdag festmény elkészítésével, akkor a látogató is nagyobb eséllyel szemléli elmélyülten a képet, s aztán a világot is: lelassít, és organikusabban közelít az élethez.

Kortárs festőművész vagyok

A tárlat negyedik, Test/Identitás szekciójában a kilencvenes években megjelenő, a testhez és az identitáshoz való újfajta viszonyulás rajzolódik ki. A kapitalizmus és a globalizálódó piac termékei, illetve a tudomány legújabb eredményei a test felett gyakorolt nagyobb kontroll, illetve egy folyamatosan szépíthető, javítható test lehetőségét ígérték. A rendszerváltást követően a nyugati feminista teóriák is megérkeztek az országba, ennek nyomai is láthatók a műveken.

Aki a 90-es években a Lövölde téren járt, láthatta Nagy Kriszta Kortárs festőművész vagyok feliratú, egészen mellbevágó óriásplakátját, amely egyszerre reflektált a reklámok világára, a nő test – mondjuk így – kiárusíthatóságára és a képzőművészek helyzetére.

A Pop/Remix szekció azt villantja fel, hogy a digitális eszközök által meghatározott képi és hangzásvilág hogyan hatott a divatra, a sci-fi-filmekre, a komputerjátékokra, a grafikai designra és a zenére. Az elektronikus zene is inspirálta a művészeket, a DJ-kultúrában megjelenő fogalmak számukra új értelmet nyertek: a remix, a sample vagy a mix olyan új módszerek, amelyek alkalmazhatók voltak a képről való gondolkodásra is. 

A művész meztelenül veti magát a mélybe

A kiállítás utolsó, Valóság/Illúzió szekciójában a digitálisan előállított képek, a számítógépes szerkesztettség vagy annak látszata, az internet és az új kommunikációs módok szolgáltattak témát a művészeknek. Ezzel párhuzamosan a kilencvenes évek második felére megjelenő szociális problémák igényt teremtettek a mindennapok realitásának ábrázolására is – mindez éles ellentétben állt az évtized eleji euforikus hangulattal.

A műalkotásokat nemzetközi kontextusba helyezik azok a külföldi alkotók, akik a korszakban nagy hatást gyakoroltak a magyar művészekre: Muntean/Rosenblum, Pipilotti Rist, Cindy Sherman, Andreas Gursky és az akkor Budapesten filmet forgató Matthew Barney. Utóbbi egészen különleges hatású, szürreális filmjét egy kis elkerített vetítőteremben lehet megnézni – ez az időbe visszarepítő kiállítás legeslegvarázslatosabb szeglete.

Lehet nézegetni az akkori Budapestet, az Operaházat, a Gellért fürdőt, valamint a Lánchidat, amelyről a művész meztelenül, pontosabban valami furcsa ágyékkötőben veti a mélybe magát.

A kiállításon hallgathatunk zenéket, láthatunk videókat is a korból. Aki élt már akkor, az számtalan ismerős momentumra és eddig ismeretlen összefüggésre csodálkozhat rá, a fiatalabbak pedig elmerülhetnek a szüleik valamiféle boldog békeidőt idéző, pixeles világában. A TechnoCool – Új irányok a kilencvenes évek magyar képzőművészetében (1989–2001) című kiállítás 2024. február 11-ig látogatható.

A kiállítás kurátorai:

Harangozó Katalin, Major Sára, Petrányi Zsolt, Tarr Linda Alexandra

Kiállító művészek:

Ádám Zoltán, Andreas Gursky, Bakos Gábor, Matthew Barney, Benczúr Emese, Beöthy Balázs, Braun András, Csáky Marianne, Csontó Lajos, Csörgő Attila, EIKE, El-Hassan Róza, Eperjesi Ágnes, Erdélyi Gábor, Erhardt Miklós, Farkas Gábor, Ferenczi Róbert, Gál András, Gerber Pál, Gerhes Gábor, Gyenis Tibor, Győrffy László, Hajdú Kinga, Dominic Hislop, Imre Mariann, iski Kocsis Tibor, Július Gyula, Kicsiny Balázs, Király András, KIS VARSÓ, Komoróczky Tamás, Koronczi Endre, Kósa János, Köves Éva, Kupcsik Adrián, Lakner Antal, Muntean/Rosenblum, Nagy Kriszta, Nemes Csaba, Németh Hajnal, Pacsika Rudolf, Ravasz András, Pipilotti Rist, Cindy Sherman, Sugár János, Szabó Dezső, Szacsva y Pál, Szarka Péter, Szegedy-Maszák Zoltán, Szigeti András, Szil(i) István, Szűcs Attila, Uglár Csaba, Uray-Szépfalvi Ágnes, Vákuum TV, Varga Ferenc, Várnai Gyula, Vécsei Júlia, Veress Zsolt, Wéber Imre, Wechter Ákos

Előzmények:

Bachman Gábor, Beke László, Birkás Ákos, Bódy Gábor, Erdély Miklós, Jovánovics György, Károlyi Zsigmond, Körösényi Tamás, Maurer Dóra, Rajk László, Soós György, Szentjóby Tamás

(Borítókép: Magyar Nemzeti Galéria, iski Kocsis Tibor: Cím nélkül, Pálmaház, 1999)

Rovatok