A 150 éves Budapestet 1873. november 17-én alapították, amikor Pest, Buda és Óbuda egyesült. A jubileumra különleges rövidfilm készült archív fotók felhasználásával, aminek furcsa, keserédes hangulata hamar berántja a nézőt. Az alkotásban, amelyet az Animatiqua filmstúdió készített és Kovács András rendezett, Budapest magáról mesél egyes szám első személyben. A történet szövegét Nyáry Krisztián írta, a főváros szerepében pedig Hámori Gabriellát hallhatjuk.
Keserédes mese. Kicsit olyan, mint amikor az édesanya mesél gyermekének. A szöveg mégis elüt, más tőle a hatás. Néhol intim, baráti beszélgetés, másutt benső, majdhogynem szerelmi vallomás. Felépülő csodáit dicséri Budapest városa, majd elhaló szépségét siratja. A kisfilm vége foglalja össze a negyedórás alkotás központi gondolatát:
Nemcsak megszületni kell tudni, hanem újjászületni is.
A történetben Hámori Gabriella személyesíti meg Budapestet, a fiatalabb leánytestvért, akinek három szülője van. Apja Buda, (mostoha)nővére Bécs, aki féltékeny a kelet Párizsaként, a Duna királynőjeként is emlegetett húga szépségére. Szülei egy forradalom alatt jegyezték el egymást, gyűrűjük a Lánchíd, nászajándék a Margit-sziget.
A monológot Nyáry Krisztián írta. A szöveg egyszerre fennkölt, érzelmes és kritikus. A történet alapvetően kronologikusan halad, de ahogyan a természetes mesélésnél is megesik, sokszor csapong. A filmet négy részre osztották, ezek címe sorrendben:
A mese a főváros születésével indul, és a huszadik századi pusztítással, a bombázásokkal, valamint újjáépítéssel ér véget. Speciális stílusú animációt láthatunk, parallax technikával oldottak meg. Ennek lényege, hogy a fényképeket animáljak, és a képen látható elemeket különböző tempóban mozgatják – térbeli elhelyezkedésük alapján.
A projekt több mint egy évig tartott, legnagyobb részét a kutatómunka tette ki. Mintegy nyolcvanezer archív fotót néztek át, ebből választották ki a tartalomhoz legjobban illő 140-et. Az archív fotók nagyjából 100 évnyi idősávon mozognak a XIX. század közepétől a második világháborúig, amit végül néhány mostani felvétellel egészítettek ki, hogy a 15 perces rövidfilmben végigvezethessék Budapest teljes történetét.
Ebben viszont nem csak történelmi adatok tobzódnak.
Ahogy egyes szám első személyben mesél Hámori Gabriella, az a fővárosnak különleges személyiséget is ad. Elmondja, mennyire szerette eleganciáját, amit a palotasorok és a kupolák adtak, s hogy legszebb ékszereinek hídjait tartja.
Bánatáról is mesél, épületekről, amelyek elvesztek, pedig menthetők lehettek volna – mint az egykori Margit fürdő. Többször fogalmaz meg kritikát: sajnálja a türelmetlen budapestiek által elbontott tabáni házakat, a Parlamentet látva pedig azt mondja, hogy egy „nagy és sok nemzetiségű ország” központjaként épült, de a dolgok másként alakultak.
Titkait is feleleveníti, ámbár fel nem fedi fel azokat. Mesél a királyné plátói szerelméről, a Szabadság híd utolsó ezüst szegéről. Eljátszadozik a gondolattal, milyen is lett volna a Nagykörút, ha a régi tervek szerint velencei mintára készítik el, plusz az ikonikus, nagy italmárkák, a Dreher és az Unicum történetét is szóba hozza.
Budapest szinte végigbeszéli a 15 perces kisfilmet, de egyszer hirtelen elhallgat. Jön a háború, a bombázás, egy percig csak a rommá lőtt Budapest képeit nézzük.
Ekkor volt a város 72 éves. Mesél az újjáépítéséről, majd az újabb sérülésekről, amiket ezután szerzett. Noha a végső lezárás pozitív, az utolsó részben uralkodó hangulat bennmarad a nézőben. Az a mesés, érzelmes történet, amely addig felépül, bánattá nyomorodik, amelyből nem áll talpra.
A technikai megvalósítás, az ötlet, a gondolat mind jó, erős és izgalmas. A 15 percet szinte hiánytalanul kitölti, ellenben a kicsengés kicsit megüti a nézőt. Itt felmerül a kérdés, hogy az archív képek feldolgozásán túl, valamint egy újabb Budapest 150-es projekten, megemlékezésen túl mi volt a cél. A film végéig egyértelműnek tűnt, de kicsengésével csak sejteni lehet. A zárógondolat reményt ad, de nem oldozza fel a nézőt. A sírva vigadó nemzet fájdalma átitatja az utolsó sorokat.