L. Simon László Művészi szabadság és intézményi autonómia címmel a Magyar Művészeti Akadémián megtartotta akadémiai székfoglalóját. Ebben egyebek mellett ezt mondta: „Ha igazak lennének a sajtóhírek, hogy az MMA közgyűlésén a tiszteletbeli elnök pozíciójával kapcsolatos napirend-módosítási javaslatom áll az ügy háttérében, akkor inkább az intézményi, azaz az akadémiai autonómia kérdéskörébe tartozó problémának kell tekinteni a Magyar Nemzeti Múzeum kiváló közösségében végzett, a teljes magyar múzeumügyet szolgáló alkotó munkánk kettétörését.”
Ritkán fordul elő, hogy egy akadémiai székfoglaló akkora érdeklődést vált ki, hogy a jelentkezők többsége regisztrálni sem tud az eseményre. L. Simon László Művészi szabadság és intézményi autonómia című előadásán ez történt. Annyian voltak, hogy még a sajtó munkatársai is egy másik teremben, kivetítőn követhették az eseményt. Sokan azt várták, hogy akár szimpátiatüntetést szervezhetnek erre az időpontra, de másként történt.
L. Simon Lászlót Lezsák Sándor író, politikus laudálta. Elsőként felidézte, hogy Csák János kulturális és innovációs miniszter 2023. november 16-án azonnali hatállyal elbocsátotta L. Simon Lászlót, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatóját. „Szelíden vagy indulattal harsogják, mondom magam is, hogy
L. Simon László túltolta a biciklit. De ez az én biciklim is. És egy kétharmados, keresztény-konzervatív kulturális politikai erőtér biciklije. Erre vár az ügyeletes, pökhendi médiafalka, amely íme, dagonyázik és hűsöl a mocsárban. Folytassa, kedves László, amit folytatni érdemes. És ezért építkezzen. A torkon vágott rendszerváltás nemzedéke, a kétharmados alaptörvényünk segítségével kezdő történelmi időtéré. Az ügyeletes biciklit ne tologassuk ide-oda, mert rend a lelke mindennek, mert lesz is út, amit közösen be kell járni
– tette hozzá.
Amikor L. Simon Lászlóra került a sor, azzal kezdte, hogy a beszédét előre megírta, mert ha Nagy János (Orbán Viktor közeli munkatársa – szerk.) és Kubatov Gábor (a Fidesz pártigazgatója – szerk.) itt van, nem akar sokat hibázni. Székfoglaló előadása előtt a hozzáírt lábjegyzeteket olvasta fel, mert úgy gondolta, hogy iránymutató és orientális sorbeszédre is szükség van.
Szerinte nem politikai nagygyűlésen, hanem a művészet szentélyében vagyunk. Aki politikai állásfoglalásra, vagy közéleti coming outra számít, az csalódni fog.
Éppen ezért megígérte, hogy egyetlen egyszer sem ejti ki a kulturális miniszter nevét.
Mindennek rendelt ideje van. Ideje van a keresésnek, megérzésnek, eldobásnak, szaggatásnak, megvarrásnak, hallgatásnak és a szólásnak is. Megköszönte, hogy sokan eljöttek és kíváncsiak a mondandójára, azt viszont sajnálta, hogy nagyon sok jelentkezőt visszautasítottak, mert nincs elég ülő- és állóhely az épületben.
Szeretettel gondol azokra a pályatársakra, intézményvezető barátaira, akik jelezték neki, hogy itt lesznek, ám egy váratlan miniszteri értekezlet miatt le kellett mondaniuk a részvételüket.
L. Simon László nem tartja magát tudósnak, a tudomány kötöttsége nem neki való. Miközben a tudomány műveléséhez szabadság kell, az egyetemi világban, illetve a tudományos életben való előrehaladás olyan béklyó, amit alkatából fogva nem képes elviselni. Az alkotás, a belső világ megteremtése, és a külső világ formálásának a vágya kellő szabadságot nyújt neki, ebbe az is belefért számára, hogy politikával foglalkozzon. A politika hűséget és fegyelmezettséget kíván, azokat értékkategóriának tekinti, így ezekkel a kötöttségekkel nem volt baja.
Persze ő is megkötötte a maga kompromisszumait. A művészi szabadság kérdése régóta foglalkoztatja. Amikor 2023 tavaszán a MMA rendes tagjává választották, már tudta, hogy erről fog a székfoglalón beszélni.
Az elmúlt időszakban velem történtek nyilván más fénytörésbe helyezik a témát, mégsem dobhatom be azt a hétköznapi politikai viták dögkútjába. Ám úgy sem tehetek, mintha személyes sorsom alakulása nem okozna sajátságos fénytörést a témaválasztásában.
Ezt követően megköszönte akadémikustársainak a neki megszavazott bizalmat, Lezsák Sándornak, aki mindig mellette van, amikor bajban van, hogy elvállalta a laudációt. Az ő személyes példáján azt tanulta, nem az a legény, aki adja, hanem aki állja.
Művészeti szabadság és intézményi autonómia című székfoglaló beszédére térve felidézte, hogy lázadó fiatal volt, aki rajongott az irodalomért és képzőművészeti avantgárdért, mindeközben mélyen megvette a kommunista rendszert, és mindazokat a kompromisszumokat, amelyet a rendszer működtetői és lebontói együtt és külön-külön is megkötöttek.
Ugyanakkor politikai konzervatizmusom és a politika gyakorlata iránti erőteljes érdeklődésem arra predesztinált, hogy egy idő után magam is megmerítkezzem a parlamenti munkában. Ez sok ponton átformálta a gondolkodásomat, valamint mély nyomokat hagyott az arcomon és személyiségemen. A rendszerváltáskor lettem felnőtt, azóta eltelt több mint három évtizedben a mi életünket nem a cenzúra, hanem az öncenzúra jelentette, és jelenti mind a mai napig. Ez a szocializmus legsúlyosabb öröksége.
L. Simon felidézte, hogy 2023 júniusában a budapesti Színházi Olimpián részt vevő Romeo Castellucci a Magyar Nemzetnek ezt nyilatkozta: „A legrosszabb az öncenzúra és a konformizmus. A művészi önkifejezés, a szabad véleménynyilvánítás tere egyre szűkösebbé válik, s ez a következő generációra nézve a legveszélyesebb. Az Egyesült Államokban, Angliában, Németországban egyre inkább ez a szemlélet erősödik, míg Magyarországon, Lengyelországban inkább egy felülről jövő elvárás érvényesül. Nem tudom, melyik a rosszabb, mert a politikai korrektség azt jelenti, hogy az egyén állandó morális megfigyelés alatt áll, legfőképpen saját maga által.”
L. Simon szerint Castellucci megnyilvánulása érvényes a mi időnkben, vagyis hogy az öncenzúránál és komformizmusnál nincs rosszabb dolog. „Napjaink tömegmédián megfogalmazott szándékai pedig valóban felülírják a tetteket, a művészi kifejezésmódot és gondolatot. Tágabban értelmezve, a választóknak a pártpolitikai szándékokhoz és üzenetekhez való érzelmi viszonya egyre gyakrabban írja felül az alkotói, írói, rendezői, kurátori koncepciói akaratot, pontosabban, azok befogadói interpretációit.
Magyarul, a politikai hovatartozásunk szemléletének formálása határozza meg, mit gondolunk művészetről, esztétikai minőségről és alkotói szabadságról. Ez szépen lassan az autonóm művészet visszaszorulásához vezet, és ehhez nem kell diktatúrában élni. Elég csak egy túlontúl átpolitizált és minden korábbinál polarizáltabb világban léteznünk, ahol az egyszerű üzenetekkel enyhén uniformizáló hatása mindennél erősebb. Ahol az igazodási kényszer belülről fakad, és nem a hatalom kényszeríti ránk.
A Magyar Nemzeti Múzeum korábbi igazgatója szerint nem a jog eszközeivel való korlátozás jelenti a legnagyobb veszélyt a szabad világra, a konformizmus jegyében az emberek és a művészek önként adják fel a szabadságukat. „A politikával foglalkozó alkotók esetében különösen nehéz a szuverenitás kérdése. Kritikus és önkritikus is lehet az ember, de független semmiképpen se, és ha valamilyen belső autonómiát sikerül megőriznie, akkor megtalálja az elkötelezettség és szolgalelkűség közti határvonalat, s azt nem lépi át. Belátom, mindez két és fél évtizednyi alkotói és tizenöt évnyi politikai pálya után erősen önfelmentésnek tűnhet.”
Úgy véli, hogy a tartalom politikai üzeneteitől és morális dimenzióitól függetlenül is az alapvető szempont egy alkotás minősége. Ezután szót ejtett arról is, hogy nem ért egyet teljes mértékben Oscar Wilde vélekedésével, miszerint erkölcs és művészet nem függ össze egymással, inkább Kassák Lajos álláspontját érzi magáénak:
„Gondolkodó ember előtt az irodalom embert formáló jelentősége nem lehet vitás. Ki ne látná, hogy a polgárság művészete: irodalom, zene, festészet, szobrászat, építészet milyen mély hatással volt az emberiség szellemi kialakulására. Holott a polgári művészet nem az agitatív tendencia közvetlen kihangsúlyozásában, hanem a formai tökély elérésében látta hivatása beteljesítését. Nagyon helyesen! A művészi produktum tartalma el nem választható a művész élet- és társadalomszemléletétől, magától a megalkotójától, ez esetben a polgártól, s így a polgári művész helyesen értelmezett föladata csak az lehet, hogy műve formában, vagyis a maga valóságában minél tökéletesebb legyen.”
L. Simon László székfoglaló beszéde végén elmondta, úgy véli, hogy a múzeumigazgatói leváltása nem függ össze a művészeti szabadság meglétével vagy hiányával.
Ha igazak lennének a sajtóhírek, hogy az MMA közgyűlésén a tiszteletbeli elnök pozíciójával kapcsolatos napirend-módosítási javaslatom áll az ügy háttérében, akkor inkább az intézményi, azaz az akadémiai autonómia kérdéskörébe tartozó problémának kell tekinteni a Magyar Nemzeti Múzeum kiváló közösségében végzett, a teljes magyar múzeumügyet szolgáló alkotómunkánk kettétörését.
(Borítókép: L. Simon László Fotó: Szollár Zsófi / Index)