Az Örökség-ciklus legendás szerzője, Christopher Paolini több mint tíz év után új könyvet adott ki a sárkánylovasokról szóló sorozatában. Mostani kötetének címe Murtagh, és – szemben az eddigiekkel – nem Eragon szemszögéből meséli a történéseket, hanem a főhős testvérének tapasztalásait, Murtagh küzdelmét írja le. Az új könyv apropóján adott az Indexnek exkluzív interjút a bestsellerszerző.
Christopher Paolini, az Eragon-könyvek híres szerzője nem mindennapi figura. Most jelent meg az angolszász világban új regénye, a Murtagh, amely Eragon testvérének történetét követi nyomon,
miként próbál negatív karakterként feloldozást nyerni, hogyan keresi a helyét a világban.
Paolini az otthonából jelentkezett be, hogy exkluzív interjút adjon az Indexnek. Rögtön szemet szúrt, hogy mögötte hatalmas könyvesszekrény figyel roskadásig pakolva különféle kötetekkel. Amikor szóba hoztam, az író csak nevetett, hiszen ez csupán töredéke a teljes kollekciójának. Megforgatva a kamerát látszott, ahogy sci-fi-, fantasy- és drámakötetek tömkelege veszi őt körül stílus szerint szortírozva a tágas szobában, ahol pedig épp nem könyvek foglalták el a szabad falfelületet, ott kardok, fantasyrelikviák és díjak lógtak.
A világról alkotott képe egyedi, de főként logikán alapszik. Magát is logikus személynek tartja, ha pedig kérdezik, nem fukarkodik a gondolatokkal. Szeret viccelődni, de minden sorában akad némi komolyság. Az elmúlt években a könyvein is meglátszik, hogy komolyodott személyisége.
Új kötetének főszereplője sem az a könnyed karakter, ahogy frissen debütált sci-fi-sorozata (Álmok a csillagok közt) is eltér korábbi írásaitól.
Murtagh című kötete december elején érkezik a magyar könyvesboltokba az Európa Könyvkiadó gondozásában, ennek apropóján készítettünk az íróval interjút, amelyben többek között szó esik arról, hogy:
Elégedett a végeredménnyel, a Murtagh című kötettel?
Persze. Egy könyvvel sosem készül el az ember, legfeljebb befejezi. Van rengeteg apró dolog, amihez visszatérnék, hogy csavarjak rajtuk, de a fő részek épp olyanok, amilyennek szerettem volna. A lehető legjobb munkát végeztem, amikor írtam a könyvet, alapvetően pedig elégedett vagyok vele, úgy érzem, ez a legjobb könyv, amit valaha írtam.
Miért gondolja így?
Murtagh karaktere miatt. Rengeteg mindent tanultam az írásról és az életről azóta, hogy elkezdtem írni az Eragont, és a végére értem az Örökség-ciklusnak. Az utolsó könyvem 2011-ben jött ki, s noha kiadtam 2018-ban egy elbeszélésekből álló gyűjteményt, nem írtam nagyregényt azóta ebben a világban. Rengeteget tanultam, és remélhetőleg ez visszaköszön az írási stílusomban, a karakterek kidolgozottságában és a történetvezetésben.
A mostani könyv el is tér az eddigiektől, hisz Eragon helyett Murtagh nézőpontjából meséli el az eseményeket. Mennyiben érezte másnak, mennyire volt nehéz a hősies főszereplő helyett a feloldozásért küzdő exantagonista szemszögéből megírni a történetet?
Nagyon érdekesnek találtam. Őszintén szólva ő egy jóval izgalmasabb és komplexebb karakter. Ez sok drámai fordulatra adott lehetőséget íróként. Ennek ellenére a szerkesztőm egyszer-kétszer azért megjegyezte, hogy kezdetben úgy próbáltam lefesteni őt, ahogy Eragonnal tettem, mint egy nemes hőst. Mondta is nekem, hogy „nem-nem, ő végezne azokkal az emberekkel”, én meg erre, hogy: „miért vagy ilyen vérszomjas ma?” De tulajdonképpen igaza volt.
Korábban arról nyilatkozott, hogy a kezdetekben Eragon karakterét saját magáról mintázta. Murtaghot is valós személy ihlette?
Az egyetlen valós alapja szintén én vagyok, csak sokkal több élettapasztalattal, a világ nehézségeinek ismeretében. Ez egy Murtaghhoz hasonló karaktert megírni segít, annak ellenére, hogy kevés dologban hasonlítunk. Ő nagyrészt a fantázia szülötte, mégis, akik olvasták a könyvet, úgy gondolják, hogy sikerült tökéletesen megfognom azt a mentális állapotot és érzelmi világot, amely passzol hozzá.
Több mint húsz éve kezdett dolgozni az első könyvén, amikor mindössze 15 éves volt. Mennyiben változott a kritikához való hozzáállása ez idő alatt?
A kritikával az a probléma, hogy egy olyan könyvre vonatkozik, amit már kiadtak. Mit tudnék vele csinálni? Nem javíthatom ki vagy írhatom át. Néha igazán frusztráló volt, hisz olyan dolgokat emeltek ki, amelyek kellettek ahhoz, hogy egy fordulatot beépíthessek, ami a következő könyvben nyert értelmet, de csöndben kellett maradnom, hogy ne spoilerezzek. A legtöbb, amit az ember tehet, hogy a saját munkájára fókuszál, és igyekszik a lehető legjobbat nyújtani.
Az Örökség-ciklus négy kötetét kevesebb mint tíz év alatt készítette el, de a Murtagh, a sorban ötödik mégis 12 évvel az utolsó könyv után jelent meg. Mik a tervei? Visszatér a korábbi időtávlatokhoz, vagy mostantól többet kell várnunk az újabb történetekre?
Kellett a két könyv közti idő, hiszen amikor elkezdtem írni az Örökség-ciklust, csak 15 éves voltam, az utolsó könyvet pedig huszonévesen adtam ki. Szükségem volt egy kis szünetre, arra, hogy valami mást csináljak. Az elmúlt öt évben négy könyvet adtam ki, írtam néhány forgatókönyvet, és született két gyermekem.
A köztes időben elkészítettem egy elég nagy science fiction regényt Álmok a csillagok közt címmel.
Utóbbi jóval több időbe telt, mint terveztem, mert rosszul fogtam neki a történetnek, és évek kellettek, mire ezt kijavítottam. Viszont a jövőben ez másképp lesz. Az álmom az lenne, hogy oda-vissza tudjak váltogatni a science fiction univerzumom és az Eragon világa közt.
Segíti vagy inkább hátráltatja az alkotási folyamatot, amikor párhuzamosan próbál építeni két eltérő világot, főként, hogy az egyik fantasy, a másik pedig sci-fi?
Segítik egymást, hisz a monotonitás unalmas, a változatosság izgalmas. Minél több változatosságot tud belevinni az ember az alkotási folyamatokba, a képzeletébe, annál érdekesebb ötletei lesznek. Amivel jelenleg küzdök, az épp az, hogy túl sok ötletem van. A Murtagh első változatát elég gyorsan elkészítettem, mindössze három és fél hónapomba telt. A probléma az, hogy 18 hónap telt el attól kezdve, hogy odaadtam a könyvet a kiadónak, és az megjelent. Kemény hat hónapig szerkesztettük, ha nem tovább.
Egy hónapban hány napot tölt írással, és egy nap hány órát dolgozik?
Amikor csak írok, és nem promóciós időszak van, akkor mindennap ezzel foglalkozom, és a nap egészét az írásnak szentelem. Nagyjából három óra egy napban az, amikor a leginkább produktív vagyok, de ahhoz, hogy ez a három óra összejöjjön, fel kell állnom az asztaltól, kilépni a számítógép mögül és hagyni magam elmélyülni a világomban mindenfajta zavaró tényezőt kizárva. Ez a legfontosabb. Nincs e-mail, nincs internet, nincs semmi más. A célom napi kétezer szó. Nagyjából hasonlóval dolgozik Stephen King is, csak ő minden egyes nap ezt csinálja, még akkor is, amikor szerkesztési vagy promóciós időszak van. Sosem jöttem rá, hogyan csinálja.
Korábban azt nyilatkozta, hogy a fantasy világában az olyan alkotók, mint J. R. R. Tolkien, és az olyan történetek, mint a Beowulf, nagy hatással voltak önre. A science fiction világában milyen művekből inspirálódik?
A Dűne Frank Herberttől, a Starship Troopers és a Fahrenheit Ray Bradburytől, de Arthur C. Clarke, Ursula K. Le Guin és Iain M. Banks könyveinek is nagy rajongója vagyok, például a The Algebraist címűnek.
A mai olvasóközönség a fantasy vagy a sci-fi iránt nyitottabb?
A fantasy iránt. A nyolcvanas és kilencvenes években még a science fiction volt a népszerűbb, de utána erőteljesen átlendült a világ a fantasy irányába. Úgy vélem, ez a Harry Potternek és A Gyűrűk Urának köszönhető, valamint az olyan szériáknak, amelyek ezeket követték, úgy mint az Eragon. Van egy teóriám, amiről már régebben nyilatkoztam. A fantasy vonal azért vált olyan népszerűvé, mert ez tulajdonképpen visszatérés a normához. Ha a történelmet nézzük, a legrégebbi történeteink java fantasy, tele sárkányokkal, istenekkel, szörnyekkel. Ezek mítoszok és legendák. Ha ma írnák őket, a fantasykönyvek mellé kerülnének a könyvesboltokban.
Ezek a történetek elvesztették a népszerűségüket, amikor az ipari forradalom elindult, ami érthető, hiszen a technológia hatására hirtelen megváltozott az embereket körülvevő világ. Ez magával hozta a realisztikus fikció, a realista irodalom felemelkedését, amely a vezető műfajjá vált az 1800-as években. Ennek egy természetes továbbfejlődése lett a science fiction. Mostanra stabilizálódott a technológiai helyzet, noha folyamatosan fejlődik, élén a mesterséges intelligenciával, ennek ellenére nem tapasztalunk olyan nagy volumenű változásokat, mint amilyen az autók és a repülők megjelenése volt.
Épp ezért térünk vissza a régi legendákhoz és mítoszokhoz.
Például a Marvel-filmek történetei is sokszor istenekről, szörnyekről és varázslatról szólnak. Kulcsfontosságú ebben, hogy a jelenlegi technológiánk lehetőséget biztosít arra, hogy olyan dolgokat láttassunk a filmekben és a tévéműsorokban, amiket korábban csak az irodalmi alkotásokban, a könyvekben kaptunk meg. Most, hogy végre látunk ilyeneket, az emberek odavannak érte. Az ok, amiért a legújabb Marvel-filmek veszítenek a népszerűségből, pont az, hogy hátra akarják hagyni az eddigi mitikus történeteket. Végzetes lépés ez, amikor széles közönséget akarnak megcélozni. Bár részükről ez tudatos döntés, meg fogják fizetni az árát.
Ön mégis most vágott neki egy science fiction könyvsorozatnak.
Imádom a science fictiont, mert szeretek az emberiség jövőjéről álmodozni. Abban is biztos vagyok, hogy muszáj lesz elhagynunk a Földet, ha a fajunk hosszú távon túl szeretné élni. Nagyjából hárommilliárd év múlva a bolygónk lakhatatlan lesz, mert a napunk gyakorlatilag el fogja nyelni. Szóval nincs már arra idő, hogy újabb faj fejlődjön erre a technológiai szintre, főként, hogy addigra felhasználjuk az összes könnyen elérhető energiaforrást. Tulajdonképpen mi vagyunk a bolygónk élővilágának legnagyobb reménye, és erre az egyetlen esélyünk, ha kijuttatjuk az életet a bolygóról, és elkezdjük terjeszteni az univerzumban.
Mind a science fiction, mind a fantasykönyveiből készülni fog élő szereplős adaptáció. Az Eragonból egyszer már csináltak is filmet, igaz, nem nagy sikerrel. Mit lehet tudni, hol tartanak ezek jelenleg?
Az Eragon épp fejlesztés alatt áll a Disney Plusnál. A hollywoodi írósztrájk miatt azonban elakadtunk, és most újra kell kezdenünk a startvonalról, de remélhetőleg az elkövetkezendő pár hónapban nagy bejelentéssel állhatunk majd elő. Egyelőre arra várunk, hogy találjunk néhány alkalmas, kulcsfontosságú személyt a sorozathoz, elsődlegesen egy showrunnert. Amint ezzel megvagyunk, haladhatunk tovább. Főproducerként és társíróként vagyok jelen a projektben. Ugyanez igaz az Álmok a csillagok köztre is.
Az Eragon-sorozat eleinte a fiatal felnőtteket célozta. Az élő szereplős sorozattal is ez a cél, vagy esetleg komolyabb hangvételre számíthatunk majd, akár a Murtaghban?
Bár a történet a serdülőkorról szól, hibának gondolnám, ha a fiatal nézők számára túlságosan sötét világot teremtenénk. Persze amikor 14-16 éves vagy, nem olyan filmeket akarsz nézni, amiket gyerekeknek csináltak. Olyanra vágysz, amely téged és a korosztályodat is komolyan vesz.
Ez az, amin a legtöbb, fiatal közönségnek készített sorozat elbukik. Sokkal fiatalabb rétegnek szólnak, mint amilyennek kellene.
Épp ezért arra törekszem, hogy a történetet komoly hangvételben adjam át, de közben ne legyen túlságosan erőszakos vagy szexuális túlfűtött, úgy, mint például a Sárkányok háza.
A Harry Potter-filmváltozatok is hasonlóan indultak.
Ott eleinte remek volt az egyensúly. A végére talán kicsit már túlságosan sötét lett. Elvesztett valamit a kezdeti varázsából, amit felnőttként az ember – főleg, ha már idősödik –, újranézve az első Harry Potter-filmeket, igazán tud értékelni. A színek erőteljesek, a színészek magukkal ragadóak, a zene pedig gyönyörű. Az operatőri munka is jól nézett ki. C. S. Lewis mondott valami hasonlót, hogy amikor még gyerek vagy, élvezed a tündérmeséket, de amikor felnősz, elfelejted szeretni őket. De amikor eléggé megöregszel, újból tetszeni fognak.
Volt olyan könyv, amit imádott, de a filmes változatát pocséknak tartja?
Az egyszerű válasz az Eragon lenne, de ezt félretéve: Susan Coopertől a The Dark Is Rising vagy – noha nem könyv – az Avatar – Az utolsó léghajlító. Ott volt még az Artemis Fowl, amely egyáltalán nem maradt hű a könyvhöz. Az arany iránytű sokkal sikeresebb is lehetett volna, ami részben azért van, mert gyakorlatilag levágták a végét, hogy majd később csináljanak belőle egy második filmet.
És ami pozitív példaként szolgál?
Egyértelműen A Keresztapa. Van egy kevésbé ismert japán film is, a Woman In The Dunes. Elképesztő alkotás, csodálatosan pontos adaptációja a könyvnek. Van egy másik is, A hó hatalma Peter Hope-tól. Előbb láttam a filmet, és utána olvastam a könyvet. Mindkettő remek, ráadásul az egyik kedvenc könyvem.
Mit gondol, min vérzik el a legtöbb adaptáció?
Azon, hogy az írás maga szubjektív. Ha leírom azt szót, hogy „szikla”, akkor másfajta szikla jelenik meg mindenki képzeletében. Egy szikla, amelyet láttak valahol, egy szikla, ahol lehorzsolták a térdüket, vagy akár Dwayne Johnson, más néven A Szikla. Íróként nem tudom kontrollálni az asszociációt, amit az adott szó kivált, éppen ezért lehet az, hogy
két ember, aki ugyanazt a könyvet olvassa, messzemenőkig eltérően reagál rá.
Lehet az ember filmkészítő, író vagy zenész, a legnehezebb dolog, hogy miként ne korlátozzuk az átadott információt, és ezáltal képesek legyünk sikeresen előidézni azokat az érzelmeket, amelyeket akarunk. Ez azért is furcsa, mert eléggé logikusan közelítem meg az írást. Magam is logikus ember vagyok, de mindenekelőtt azért írok és olvasok, mert a történetek érzelmi reakciót váltanak ki belőlem. Átadni ezt a közönségemnek – ez az elsődleges célom. Ez a cél folyamatos mozgásban van, változik, ezért is nehéz elérni.
Érzelmileg miben különbözik az, amikor olvas, és amikor megalkot egy történetet?
Teljesen más. Ha olvasok egy történetet, és az hatással van rám, mindig egyfajta bizsergést érzek a gerincemben, ami fantasztikus élmény. Amikor viszont írok, akkor annak a helyébe képzelem magam, akinek a szemszögéből láttatom az eseményeket. A bőrébe bújva élem át azt, amit a karakterem is érez, ami borzasztóan intenzív és néha nagyon nehéz is, főként amikor fájdalmas időszakon mennek keresztül. Amikor egy húszoldalas csatajelenetet írok, egy gyors olvasó néhány perc alatt átrágja magát rajta, de megírni sokkal több időbe telik, mivel sokkal tovább maradok abban az érzelmi állapotban. Ez az, ami igazán megterhelő.
Murtagh szemszöge is ilyen volt?
Murtaghot felmenti, hogy kényszerítették, hogy megtegye mindazt, amit tett. Végeredményben nem volt több mint egy rabszolga. Ez ad számára lehetőséget a feloldozáshoz, amelyet az Örökség-ciklusban, főként pedig ebben a könyvben végigkövetünk. A rajongók többször kérték, hogy írjak könyvet a főgonoszok szemszögéből is, de nem igazán vágyom rá. Nem szeretnék egy teljes könyvet írni arról, hogy valaki egyfolytában rossz dolgokat tesz, és azokat jónak véli. Úgy hiszem, kontraproduktív lenne. Murtagh azonban nem akarta megtenni azokat a dolgokat, épp ezért rengeteg kínt kellett átélnie, ami remek alapot szolgáltat egy történethez.
Akkor esetleg más – kevéssé főgonosz típusú – karakterekre is számíthatunk a jövőben, mint az új könyvek főszereplői, vagy visszatér Eragonhoz?
Egy ponton biztosan visszatérek majd Eragonhoz, de igen, nagyon szeretnék könyvet írni például Angela karakteréről. Gyógynövényekkel dolgozik, és... Istenem, nem mondhatok többet anélkül, hogy ne legyen benne spoiler. Mindenesetre nagyon hálás vagyok az olvasóimnak, és remélem, tetszeni fog nekik a Murtagh és a következő regények is.
(Borítókép: Christopher Paolini dedikálja az Inheritance című könyvét New Yorkban 2011. november 8-án. Fotó: John Lamparski / Getty Images Hungary)