„Itt nyugszik Füst Milán magyar író. Csak kevés embert szeretett, és azokat is utálta.” Úgy tartják, ez az a felirat, amit Füst Milán felvésetett volna saját sírjára. A XX. század magyar irodalmi jelentős alakját szerencsére már életében is sokan kedvelték, regényeit, gondolatait az 1967-ben bekövetkezett halála óta is sokan szeretik és tisztelik, özvegye, Helfer Erzsébet 1975-ben Füst Milán-díjat is alapított azoknak az íróknak, akik az egyetemes emberi értékeket magas színvonalon képviselik.

Az elismerést kétévente adják át költők, illetve prózaírók számára. Tavaly ezt két költő, Borsik Miklós és Horváth Eve vehette át, 2021-ben pedig két író, Bán Zsófia és Láng Zsolt. 

A kuratórium – Földényi F. László, Márton László és Sándor Iván elnök – kiemelkedő írói teljesítményekért, illetve életművekért ítéli oda a díjakat. 

Az emberi kapcsolatait is feláldozta 

Sándor Iván sok évtized után idén először nem tudott megjelenni a díjátadón a budapesti Írók Boltjában. Földényi F. László József Attila-díjas és Széchenyi-díjas esztéta, műkritikus, irodalomtörténész azt mondta, hogy a Kossuth-díjas író gyengélkedik, így a közönséget ezúttal nem tudja Füst Milán-anekdotákkal szórakoztatni. 

Márton László író szerint Füst Milán azért fontos nekik, mert olyan alkotói tartása volt, amely ma is példaértékű. Mindent alárendelt az alkotói folyamatoknak, amely miatt az emberi kapcsolatait és közéleti pozícióit is fel tudta áldozni.

Olyan életművet hozott létre, szerintem kivételesen, amely minden műfajban kimagaslót mutatott fel: lírában, elbeszélő prózában, drámában, esszében, és ha a naplót külön műfajnak tekintjük, abban is. Érdemes olvasni. Aki meg olvasta, érdemes újra elolvasnia

– fogalmazott Márton László.

Szenvtelenül írja le a világot

A kuratóriumi tagok beszédét követően Szvoren Edinát Deczki Sarolta laudálta. Szövegének A semmi helyére valamit címet adta. Szerinte Szvoren Edina novellái nem teoretikus szövegek, de azokhoz hasonlóan éppúgy kérdéseket tesznek föl, kiforgatják a dolgokat, kételkednek, új perspektívákat hoznak játékba és összezavarják az érzékelést. Kitaszítanak a világ megszokott összefüggéseiből, és újakra mutatnak rá, ahogyan a Kafarnaumi csoda című novellában írja: „A csodálkozás egy rés, amibe be lehet csúsztatni a lábad.”

Szvoren helyettünk lát és segít minket is meglátni a világ mikrorezdüléseit, láthatatlan összefüggéseit, rejtett oldalait. Senki másra nem jellemző nyelvi invencióval, de szenvtelenül írja le a világot.

Prózaművészetének a novella az alapegysége, és nem is akar nagyobb rétegben gondolkodni, még akkor sem, ha manapság az irodalomban erős regénykényszer érvényesül, véli Deczki, akinek megfogalmazása szerint Szvoren anyaga a kisebb, sűrítettebb, tömörebb formát igényli.

Ezt az intenzitást nem lehet kitartani egy regény terjedelméig, a novellányi terjedelem azonban tökéletesen alkalmas arra, hogy egy hangulat, lét vagy világállapot életminőség fogalmazódjon meg benne koncentráltan, amely csodálkozásra és egyszersmind ráismerésre készteti az olvasót, vagyis katarzist ad. Ennél többet pedig egy író nem tehet a világért

– mondta Deczki Sarolta.

Polgári családi élet a Kádár-rendszerben

Garaczi László költő mobiltelefonján olvasta fel a Jó kis forma című laudációt, amelyet Kukorelly Endre Füst Milán Prózai-díjához írt. „Polgári családi élet a Kádár-rendszerben, Szondi utcai bérház harmadik emeletének hétköznapjai gyerekszemmel. Szent István telepi nyaralások, foci, katonaság, külföldi utak, szerelmek, ezek a prózai művek témái.

A versek viszont többnyire jelen idejű tapasztalatokból, rutinszerű élethelyzetekből nyitnak, az általános emberi, illetve a kelet-európai lét groteszk abszurditása felé. Talán nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, Kukorelly Endre egyik legfontosabb ügye, mániája, hogy elmeséli, milyen volt a Kádár-rendszer. Mi volt ez a rémes, banális, vicces, émelyítő, ám hazug és pitiáner közeg, amelyben felnőnünk adatott. 

Garaczi szerint talán nem is kell mondani, hogy Kukorellyt néhány sorból, bekezdésből fel lehet ismerni, ugyanúgy, mint mondjuk Krasznahorkait, de mintha ez a két beszédmód egymás szöges ellentéte lenne. Töredezett motyogás minimalizmusa és a végtelenül indázó litániák.

Például arról szól a vers Kukorellynél, az úgynevezett mű, hogy a lírai én kimegy a konyhába vizet inni, és rögtön el is elfelejti, hogy mi volt a feladat, a vízió. Áll a küszöbön elveszve, keresgélve a szavakat, amúgy mándisan. (...) Lekonyul a mondat. Elbizonytalanodik, hogy miről beszéljen. Milyen kérdéseket tegyen fel, hogyan legyenek az eleve elve fülöslegesnek tűnő kérdések megfogalmazva. Vagy bele sem fog, csak jelzi, hogy itt azért lehetett volna valamit mondani. Nem érződik a költészet akarása, de van téma és anyaghűség.

Szvoren Edinával ellentétben, aki nem kíván beszédet mondani, Kukorelly Endre néhány mondat erejéig a mikrofon elé állt. Azt mondta, mindig meg van hatva, amikor elismerést kap. De ezt természetesnek tartja, szerinte az embernek szüksége van a kollégái visszajelzésére. Az ő lelkének különösen jót tesz. „Szerintem ez minden emberre vonatkozik, és nagyon csodálkozom azokon, akik azt mondják, őket ez nem érdekli. Engem mindig is érdekelt, és meghatott.”