Marafkó László írásai bíbelődők, morfondírozók, szöszölők. A magyar nyelvet magabiztosan uraló szerző kiválaszt egy gondolatot, majd addig forgatja és ízlelgeti, amíg néhány oldalas írás nem születik belőle. Ezekből az írásokból olvashatunk a most megjelent Írás a tűzfalon – Pincétől a Parnasszusig című kötetében. A könyv „vájt fülűeknek” szól, Marafkó is tisztában van vele, hogy az emberek nem ezekért a finom utalásokkal teli filológiai fejtegetésekért rohannak majd tömegesen a könyvesboltba.
„Csak ne legyél te író, azokat mindig becsukják. Vagy felakasztják.” Ezzel az apai intelemmel indult el írói, sőt költői – továbbá tudósítói és szerkesztői – pályáján Marafkó László. A leghosszabb időt, majdnem két évtizedet „ama régi, a rendszerváltozás előkészítésében mérvadó Magyar Nemzet” szerkesztőségben töltötte, olyan munkatársakkal, mint Fehér Béla, Hanthy Kinga, Boros István vagy Jolsvai András, hogy csak azokat említsük, akiknek a közelmúltban szintén könyvük jelent meg.
Ez a régi, legendás szerkesztőség még őrzött valamit abból a légkörből, amelynek elmaradhatatlan része volt egymás ugratása, és ebben Marafkó László és Fehér Béla vitte a prímet. Legtöbbször egymás „kárára” írtak például a főnökség nevében álleveleket, amelyeket a Marafkó Laci által kidolgozott módszer szerint úgy kellett megalkotni, hogy semmiképp se legyen gyanús, ámde benne legyen az a pici szikra, amely éppen csak annyira üti meg a megtréfálandó delikvens lábikráját, hogy az fölpattanjon, és berontson mondjuk a főszerkesztői szobába az állevelet lobogtatva.
A szerkesztőség fiatal újságírói nemcsak hogy jól szórakoztak ezeken az eseteken – amelyek aztán szájról szájra terjedve bevonultak a szerkesztőségi legendáriumba –, hanem elképedve nézték azt a szabadságot, amivel a nagy öregek élték a szerkesztőségi életet. Mindemellett rengeteget tanultak is tőlük, mert bár Marafkó Laci és Fehér Béla sem mulasztotta el megemlíteni egy-egy gyengébb kézirat láttán, hogy a szerzője gigászi küzdelmet folytatott a nyelvvel (és a nyelv maradt alul), azért fáradhatatlanul tanítgatták is a kezdőket, akik – már senior újságíróként –
a mai napig a marafkói iskola szerint gyomlálják ki a kézirataikból a nyelvhelyességi hibákat.
Marafkó László mindezt pontosan azzal a biztos tudással és kifinomult humorral adta elő, ami a most megjelent Írás a tűzfalon – Pincétől a Parnasszusig című könyvére is jellemző. Olyan komolyan és faarccal kezdte a mondókáját, hogy csak a szeme gyanús csillogásából lehetett sejteni, hogy ennek is valami vicc lesz a vége. A most kötetbe gyűjtött korábbi cikkei is komoly írások, de sokszor feldereng bennük valamilyen marafkós humor, gyakran még a legnehezebb élethelyzeteket megörökítő novellákban is.
A kötet három nagy fejezetből áll. Az első címe, a Vendéglét Kosztolányi Dezső Hajnali részegség című versére utal: „Mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak / Vendége voltam.” Marafkó László felidézi élete számos nehéz pillanatát, de valahogy mindegyik helyzetet túl lehetett élni, és minden írást áthat a Kosztolányi verséből is sugárzó életszeretet. A második fejezet címe: Miért kell nekünk Mohács?, ami pedig, ugye, Adyra utal. Marafkó ebben a mindennapjainkról, a mindennapi viselkedésünkről elmélkedik az irodalom, a nyelvészet fényében.
A harmadik fejezet a leghosszabb, ennek címe: Görbülő időben. Ez, talán már kitalálták, szintén egy költőre utal, méghozzá Csorba Győzőre. Szerkesztőségi szobák és fiókok tárulnak fel, ahogy csak a nagy öregek tudnak írni, beszélni a korabeli irodalmi életről, újságírói, szerkesztői létről. És arról a mámorító érzéséről, ami akkor fogja el az embert, amikor egy – díjazott! – vers alatt először olvashatja a saját nevét (és ami kicsit talán később is megmarad).
És azért néha Marafkó is elérzékenyül: „Akár a felköttetést is vállalnám, hogy újra hallhassam apám mondatát, mely előhívná azt a lebegést, amitől mámorító íze lesz a hétköznapoknak.”
(Borítókép: Kaszás Tamás / Index)