Index Vakbarát Hírportál

Ezt a krimit viharos gyorsasággal falják, nem véletlenül

2023. december 25., hétfő 10:02

Alighogy megjelent Robert Galbraith legújabb krimije, A hömpölygő sír magyar fordítása, a könyv napok alatt, viharos gyorsasággal máris a honi eladási listák tetejére kapaszkodott. Nem érdemtelenül. A férfias keresztnévvel valódi identitását leplező angol írónő ezúttal is remekművet alkotott, ami tökéletesen alkalmas arra, hogy az ember így karácsony táján kikapcsolja az agyát egy gyorsvonati sebességgel pörgő és erkölcsi tanulságokat sem nélkülöző thrillerrel.

Szeptember végén Londonban jártam a Tottenham–Liverpool Premier League-meccsen, Szoboszlai Dominik kedvéért mentem ki a földkerekség (szerintem) legizgalmasabb városába, de történt valami, ami totálisan háttérbe szorította nálam az utóbbi fél évszázad legjobb magyar futballistáját.

Bementem a Piccadillyn a Waterstonesba, Európa legnagyobb könyvesboltjába, legalábbis így hirdetik magukat,

és belebotlottam Robert Galbraith két nappal korábban piacra dobott legújabb krimijébe, a The Running Grave-be.

Akkor még nem volt magyar fordítása, a könyv 944 oldalas, fogalmam sem volt, mit takar a cím, csak azt tudtam, hogy ez Robert Galbraith hetedik detektívtörténete tíz év leforgása alatt, s mivel az előző hatot ronggyá olvastam, kétségem sem volt afelől, hogy a könyv megéri a borsos árát, ami Londonban három korsó sör ára…

Rowling hozza a formáját

Jóllehet a Cormoran Strike, Robin Ellacott magánnyomozó kettős, e furcsa pár hetedik sztoriját megelőzte a rengeteg, internetes nyelven írt párbeszéd miatt jószerével feldolgozhatatlan és kibogozhatatlan The Ink Black Heart – amely a Gabo Kiadó keresztségében A koromfekete szív magyar címet kapta –, belevetettem magam a krimi olvasásába.

És ahogy haladtam előre a Galbraithre, anyakönyvezett nevén J. K. Rowlingra, a Harry Potter-könyvek világhírű szerzőjére olyannyira jellemző módon több szálon futó történet útvesztőjében, egyre szilárdabbá vált bennem a meggyőződés, hogy az utóbbi évek legizgalmasabb, egyszersmind leginkább felkavaró thrillerét olvasom.

Meglehet, ebben az is közrejátszott, hogy mindig is felháborított, sőt elborzasztott a vallási fanatizmus, különösképpen az olyan, alapvetően lehúzásra szakosodott szekták története, amelyek vezetői az emberi hiszékenységre alapozva messziről jótékonynak tűnő, ránézésre egy jobb világért folytatott tevékenységet végezve jól megszedik magukat. 

Nos, ilyen bűnszervezet a könyvben az Egyetemes Humanitárius Egyház nevű szekta, amelynek egyszerre ördögien gonosz és zseniális alapítója, Jonathan Wace olajozottan működő gépezetet működtet hasonlóan elvetemült felesége, Mazu segítségével egy norfolki farmon, gyakorlatilag rabszolgasorban dolgoztatva szerencsétlen önkénteseket, akiket megszédített az „egyház” állítólagos küldetése és Wace, azaz Papa J megannyi hókuszpókusza. 

Utóbbinak szerves része az az illuzionista trükk, melynek segítségével az időről időre megrendezett szeánszokon elővarázsolják Papa J és Mazu hétéves korában a tengerbe fulladt lányát, Daiyut, pontosabban a lány szellemét.

Az Egyetemes Humanitárius Egyház évekkel ezelőtt beszippantotta egy tehetős úriember, bizonyos Sir Colin Edensor hiszékeny fiát, Willt, akit olyannyira megfertőzött a szekta vallási fanatizmusa, hogy még édesanyja temetésére sem volt hajlandó kijönni a norfolki farmról.

Edensor felfogadja Strike-ot Will kiszabadítására, és ezzel kezdetét veszi egy lélegzetelállítóan izgalmas és erkölcsi tanulságok sorát az olvasóra zúdító vad hajsza.

Robin álnéven és hamis identitással, önmagát gazdag baleknak kiadva, aki csábító préda lehet Papa J és cinkosai számára, hagyja magát beszippantani a szekta toborzói által, és megannyi viszontagságon keresztülrágva magát elkezdi gyűjteni a bizonyítékokat az „egyház” bűnös tevékenységének leleplezésére és Will kiszabadítására. 

Csakhogy a végtelenül ravasz és gyanakvó Papa J hamarosan gyanút fog, és Robinnak menekülnie kell. Ennél többet elmesélni már spoilerezés lenne, úgyhogy itt be is fejezzük a történet szétszálazását.

Cormoran és Robin szerelme

Hogy miért letehetetlen thriller A hömpölygő sír? Több okból. Először is J. K. Rowling történetmesélése vérprofi, a párbeszédek annyira szellemesek és ütősek, hogy az olvasó csak tátja a száját.

HA ÉLNE, TAlán MÉG REJTŐ JENŐ IS LECKÉKET VEHETNE AZ ÍRÓNŐTŐL, vagy talán örülne, hogy neki nem kell.

Másodszor, Rowling annyi empátiával, olyan aranyosan gombolyítja tovább a két főszereplő, Cormoran és Robin csigalassúsággal bontakozó suta szerelmi történetét, hogy az olvasónak olykor-olykor kicsordul a könnye, annyira drukkol Strike-nak, hogy a féllábú exkatona végre valljon már szerelmet csinos detektívtársának.

De ez még a sorozat hetedik részében sem történik meg, legalábbis nem explicit módon, ami persze lehetőséget ad a nyolcadik folytatás majdani megírására.

A LEGFONTOSABB OK AZOKBAN A KÖNYV ERŐS MORÁLIS TÖLTETE.

A sztori áthallásos, annak ellenére, hogy Rowlingnak nyilván fogalma sincs arról, hogy az Egyetemes Humanitárius Egyházra kísértetiesen hajazó szekta hazánkban is működik, sőt virágzik. Hátborzongató annak leírása, hogyan lehetetleníti el az EHE méregdrága ügyvédei segítségével azokat, akik megpróbálják leleplezni az „egyház” valódi céljait. Olykor még a kiugrott szektatagok meggyilkolásától sem riadnak vissza Wace-ék.

Bár a könyv majdnem ezeroldalas, egyetlen percig sem unalmas, nem tűnik feleslegesen elnyújtottnak – szemben az előző opusszal, A koromfekete szívvel –, és most, az év végi ünnepek alatt, amikor az embernek nem kell bemennie a munkahelyére, akár két-három nap alatt kiolvasható.

Robert Galbraith: A hömpölygő sír
2023 / GABO KIADÓ

(Borítókép: A  Waterstones -  Piccadilly Circus  könyvesbolt  Londonban. Fotó:  Jeff Greenberg / Getty Images Hungary )

Rovatok