Ez most rendhagyó írás lesz, de néha ilyennek is lennie kell. Sopronban ugyanis láttunk valamit. Erről az előadásról idén nem írtunk, de csak azért nem, hogy most, az elcsendesülés idején legyen időnk elgondolkozni azon, hogy talán mégis vannak csodák.
Bárcsak a november jobban bánt volna a leghűségesebb magyar várossal, de az ősz ilyen. Eső esett, szél fújt. Felhőbe bújt a történelem. A város ilyenkor különösen olyan, mintha a múltban járnák, de a múltra sokféleképpen gondolhatunk. Mondhatjuk rá, hogy embertelen, könyörtelen, kegyetlen, nem szól másról, csak háborúkról; de megközelíthetjük másféle oldaláról: fejlődés, humánum, művészet, alkotás.
Sopron alighanem készen áll arra, hogy bármelyik értelmezést igazolni tudja. Itt aztán tényleg minden egy helyen van. Aki kilép az utcára, házainak figyelő tekintete előtt sétál, azt csakis egyvalami veszi körbe: a történelem – és persze annak minden nyűge, baja, terhe és boldogsága. Mindaz, amivé az ember a világot formálja.
E város színházában, a Petőfiben mutatták be Kiss József: Az angyalok nem sírnak című előadását. Nem friss darab, Kiss József 2005-ben írta, ősbemutatóját az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulója előtt tisztelegve a Turay Ida Színházban tartották 2006. október 20-án. Ez a történet most, 2023-ban, Sopronban szinte az egész novembert kibérelte magának.
Elsőre nézve ez soknak tűnhet, közelebbről látva azonban sorsszerű. Kiss József friss direktor bő fél éve érkezett a Petőfi Színház élére, és olyan szemléletet hozott magával, ami amúgy példája annak, hogyan érdemes színházat csinálni. Igen, csinálni, mert a XXI. század derekán küzdelmes dolog teátrumot fenntartani. Az egy dolog, hogy a nézőkért küzdeni kell, s hogy pénz is, művész is kell ahhoz, hogy a színpadra állítsanak egy-egy előadást, de úgy kitalálni egy színházat, hogy az hosszú távon is működőképes legyen, ahhoz gondolat kell.
Meg szemlélet, amitől a kapukat újból és újból meg lehet nyitni.
Kiss József gondolt egyet, és nyolc egyetemi hallgatót hívott meg a Kaposvári Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Karáról, hogy legyenek a társulat tagjai a teátrum A szenvedély évadának előadásaiban. Valamint elővette régi darabját, és odaadta azoknak, akinek szól. A fiataloknak. Ám Kiss József nem csak ebben újító.
Régi vesszőparipám, hogy a művészet egyik legfontosabb feladata az, hogy reagáljon mindarra, ami mindent körbevesz, amire azt mondjuk, jelen. A művészi értelmezés és megközelítés is egyfajta történetírás, sőt annak fontos része. Mert ha a szemtanúk – azok, akik megélték a mindennapokat, amire később azt mondják, hogy történelem – lemondanak arról, hogy a maguk nyelvén megfogalmazzák, megmutassák, megfessék mindazt, mit gondolnak és éreznek arról, amit átéltek, megteszik helyettük a történészek. És ne legyenek illúzióink,
Ha a jelen kibeszéletlen marad, a múlt olyan lesz, mint a némafilm, amit utólag mások szinkronizálnak – gyakran hitük, kedvük és érdekük szerint.
Ezért is fontos, hogy minél több olyan színmű, regény, vers, festmény, zenei és képzőművészeti alkotás készüljön, amely mesél, értelmez, magyaráz. És lehet, az sem lesz feltétlenül szinkronban a valósággal, de legalább megpróbál magyarázatot adni arra, hogyan éljük meg külön-külön ugyanazt.
Az angyalok nem sírnak című színdarab olyan, mint a valóság. Nem az igazságról szól. Fontos nézőpont arról, amiről Magyarországon még harminc-negyven évvel ezelőtt sem tudtak nyíltan beszélni, a történelemkönyvekben csakis hiányosan szerepelt. Azt mondták, azért, mert a múlt túlságosan közel van.
a múlt mindig közel van. Távol csak akkor lesz, ha már nem gondolunk rá.
Alighanem azok az iskolások, akik Sopronban látták, megnézik az előadást, pontos képet kapnak arról, hogyan kellene megélni a napjainkat, s hogy azokról akkor is érdemes beszélni, ha mások ezt nem szeretnék, vagy csak másként. Mert ez a lényeg. A sokféle nézőpontból formálódik a valóság. Lehet, most azt gondolnánk, hogy a kamaszoknak szóló bérlet nehéz történetet tár a fiatalok elé, de ez nincs így.
a művészet segít megérteni azt, hogy minden nézőpont kérdése, s hogy nagyon is számít, hogy merünk-e mesélni arról, amit megélünk, amit érzünk.
Egy ilyen bérletes előadásra ültem be, és jó látni, ahogyan a tizenévesek izegnek-mozognak, elcsendesülnek. Rajtuk látni és érezni leginkább, hogy a színház, ha teszi a dolgát, működik. S ha nehéznek tűnik az, hogy egy kamasz azt látja a színpadon, hogy 1956-ban fejbe lőnek egy fiatalembert az ablaknál, akkor nem kell úgy tenni, hogy ezzel ne volna teendő. A történelemről, vagyis rólunk, emberekről mesélni kell. És mi, felnőttek már tudjuk, hogy a mesék olykor rosszul végződnek. Ennek feldolgozásában pedig nemcsak a művészek, hanem a tanárok is sokat tudnak segíteni. Megértetni, magyarázni.
Annál pedig nincsen őszintébb kifakadás, amikor a drámai pillanatban, amikor a színpadon Hadközeg (Labán Roland egyetemi hallgató) meghal, a nézőtéren valaki így kiált fel: az igen… Ösztönösen. A kamasz még őszinte. A felnőtt is, de az ilyenkor többnyire csendben ül. Mert már megtanították csendben ülni. Miközben egy ilyen jelenetben benne van minden érzelem, döbbenet, a pillanat drámája. És persze, a kamaszok azon is röhögnek, ha a színpadon elhangzik a szó, hogy kurva, de így érik és formálódik az ember. És mi másért volna érdemes színházat csinálni, mint az ilyen pillanatokért.
Kiss József színdarabja lényegében két nap története. Az egyik 1956. október 23-án, a másik már a szovjetek bevonulása után, november 4-ét követően, a megtorlás idején játszódik. Minden úgy kezdődik, hogy kitör a forradalom, és két felkelő Hadközeg és Kócos (Várhelyi Áron egyetemi hallgató) „birtokba vesz″ egy polgári lakást, melynek ablakából jól lehet lőni… A lakás azonban a véreskezű Mayer Ernő ÁVH alezredesé. Karakterét ifj. Jászai László formálja meg, nem először, korábban, tizenhat évvel ezelőtt már Szolnokon is játszotta. Nem könnyű szerep, halálos ítéleteket aláíró pártállami szolgát alakít. Talán kissé stilizált, de nélküle nem érthető sem a kor, sem a dráma, és ifj. Jászai László pontos, kíméletlen és rideg katona. Szellem múltból, rémisztően valóságos.
Felesége, Zsuzsa (Molnár Anikó) jelenléte igen erős. Pontosan azt mutatja meg, milyen egy ÁVH-s felesége, amilyenek amúgy ma is világszerte az előkelők és kiváltságosok között. Tele vannak kétellyel és félelemmel, de minden előnyt élveznek, amit a hatalom számukra biztosít. Modern arisztokraták ők, csak nem beleszületetten, hanem megkapottan, megszerzetten. S miközben férjük támaszaivá válnak, el is tűnnek belső magányukban, de a felszínen, a szájuk szélén, az orrcimpájukban, az ujjperceikben még ott remeg „a szép vagyok, és ugye kívánatos még, és legszívesebben
csak egy köntösben járnék, ha senki nem lát”-érzés.
A két felkelő (Labán és Várhelyi) lelkes és ígéretes színészi pálya elején áll. Mindkettőnek elhisszük, hogy képesek meghalni azért, amiben hisznek. Miközben nekik élniük kellene, hiszen ez volna a világ rendje. A gyerekeknek fel kellene nőniük. A felnőtteknek meg kellene öregedniük. A halál úgyis eljön, vagy mi megyünk feléje.
Venyige Petra egyetemi hallgató (Ilona, Mayer lánya) igazából még nem találja a helyét a színpadon, de az előadás végére, mire a fények már egy egészen más dimenzióban világítanak rá a történtekre, benne is összeáll a szerep. Még az is lehet, így és ekkor nyer értelmet színpadi sodródása.
Az orvos (Farkas Tamás) rövid szerepet kap, lehetne ő a kollektív lelkiismeret. Jelenléte talán előkészítetlen ehhez, mégis fontos. Kádár (Major Zsolt) pedig szép áthallás ebben a színdarabban, hiszen itt házmester – ha János volna, a történeti kor szerint éppen most kerülne hatalomra. Tibikéért (kettős szereposztása van, Libor Csaba, Pongrácz Máté) pedig rajong a kamasz közönség, ami érthető, hiszen egy közülük. Ahogyan a történelemben.
A díszlet egészen filmszerű, szinte már túlontúl valóságos, Horesnyi Balázs munkája. A robbanás, az omlás egészen közel visz a történésekhez, bátor és merész kivitelezés. A ruhák pedig, ahogyan nézem, az ország bizonyos településein akár ma is divatba jöhetnének, vagy már divatba is jöttek újból. Ez amúgy Rátkai Erzsébet jelmeztervező nagy felismerése.
Mindezek alapján lehet azt mondani, hogy Sopronban fontos előadás Az angyalok nem sírnak. Éppen arról szól, ami a színház dolga és feladata. Ideadja nekünk azt, ami a miénk, és ezért hálásak vagyunk. A történetet, amivel az ember a világot formálja.
(Borítókép: Részlet Az angyalok nem sírnak című előadásból. Fotó: Rombai Péter / Index)