Hol a boldogság mostanában? címmel jelent meg Tari Annamária legújabb könyve a Central Kiadói Csoport gondozásában. Ebben leírja lelkünk mozgatórugóit és azt is, hogy az alapműködésünkre hogyan hatnak a kütyük, a közösségi oldalak, a mesterséges intelligencia, az egész online világ. Nem árulunk el nagy titkot, ha elmondjuk, hogy több a veszély, mint a pozitívum, de a kötet célja nem az ijesztgetés vagy az elrettentés, hanem az, hogy megértsük, mire érdemes odafigyelni. Tari Annamáriával a könyv apropóján beszélgettünk.
Tari Annamária klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, pszichoanalitikus többek között arról beszél az interjúban, hogy
Az, hogy miképpen tudunk jól lenni a bőrünkben, az internet megjelenése előtt is fontos volt. Mi az, amit az online világ „csak” felerősít, felgyorsít, és milyen teljesen új dolgokat hozott be, mondjuk, az érzelmi működésünkbe?
Amit behozott, az elsősorban a nagyfokú transzparencia. Az információs kor előtt mindenki csak a saját szűk baráti köre, ismerősei, osztálya, kollégái között volt valamelyest látható, de ennek a határait ő szabályozta. Az intimitást – bensőséges érzelmek, bizalom, kölcsönösség, szeretet – olyan emberekkel kapcsolatban éreztük és viszonoztuk, akik valóban közel álltak hozzánk. Ez normális működési módja az embernek mint társas lénynek, akinek szüksége van olyan szociális közegre, amely egyrészt biztosítja őt arról, hogy mások is jelen vannak az éltében, és szeretik, másrészt amely validálja őt, hogy létezik. A közösségi médiával azonban olyan online piactér nyílt meg, ahol összetalálkozik mindenki, aki addig a valóságban nem.
Ez miért baj?
Nagyon nem mindegy, hogy emberek úgy találkoznak egymással, hogy azt akarták – tehát elutaznak, kimennek a piacra, vagy elmennek olyan helyekre, ahol másfajta kultúrájú, iskolázottságú, stílusú emberekkel találkoznak, és örülnek ennek, mert kíváncsiak rá –, vagy elmennek véletlenül valahova, ahol mindenki szembejön, amire egyébként nincsenek felkészülve. A trollirodalom nagyon szépen feldolgozta, hogyan vagyunk valójában teljesen tehetetlenek az online agresszióval szemben.
Ez azt is jelenti, hogy a korábbi, néhány emberről szóló intimitáshatárok megváltoznak, és ez húz magával egy másik fajta érzelmi működési módot is, amivel az a baj, hogy tudattalan. Az érzelmeink belső motivációs működési rendszere tudattalan, a pszichoanalízis ezeket a mozgatórugókat próbálja felderíteni. Itt az látszik, hogy a túlzó, feldolgozhatatlan nagyságú transzparencia olyan – gyakran szorongásalapú – dühöt állít elő, ami gyakorlatilag minden korosztályra érvényes.
Miért vagyunk dühösek?
Mert a közösségi médiában való jelenlét olyan, mintha a validálási vágyunk a néhány igazi, valóban engem szerető emberről hirtelen kiterjedne több ezerre. És hát azért az átlagember nem hollywoodi szupersztár, aki gyakorlatilag megszokta, hogy folyton több ezer ember figyeli. Az átlagember legfeljebb 150 embert tud kezelni, annak is inkább csak a harmadát, és annak is valójában a tizedét, tehát az online tér ilyen fokú érzelmi kezelése gyakorlatilag lehetetlen.
Mi történik ilyenkor velünk?
Ha elkezdünk ebben működni, és kiállítunk magunkról olyan énreprezentánsokat (képeket, beszámolókat), amelyekről azt gondoljuk, hogy még mindig mi vagyunk, akkor egyszerűen nem vesszük észre, hogy olyan idealizált irányba csúszunk el, ahol vagy az online csoportnyomásnak akarunk megfelelni – mert fel van lökve a léc, hogy milyennek kell lenni –, vagy pedig saját vágyteljesítő fantáziánknak engedelmeskedünk. De bármelyiket tesszük is, elsőre lehet látni, hogy nem a miénk. Ha ezt egy 50 pluszos ember csinálja, és ezért akar szorongani, akkor csinálja, és szorongjon. De ez a pálya „kijelölődött” a 25 év alatti fiataloknak, akik ezektől a hajtűkanyaroktól egyre nehezebben találják meg a saját valódi identitásukat.
A Facebook kezdeteiről szóló, A közösségi háló című filmben még az látszik, hogy az emberek nem szívesen rakják ki magukat a kirakatba. Ezt az ellenérzést győzte le az a mély vágyunk, hogy valakinek látsszunk, és tartozzunk valahova?
Igen, Zuckerberg nagyon jól rátapintott, hogy mekkora voyeurök vagyunk, mennyire szeretünk kukkolni, és hogy a legtöbbünk milyen exhibicionista: elképesztő, mennyire szeretjük megmutogatni magunkat. Mindezt korábban nagyon komoly morális gátak védték.
Mikor szakadt át ez a gát?
Az embereknek már az információs kor előtt is voltak olyan fantáziái, hogy ő majd akkor tényleg lesz valaki. A problémát szerintem az jelenti, hogy senki nem fogta fel, mit jelent az online tér. Autodidakta módon kezdtük megtanulni, eleinte nicknevek mögé bújva, de valójában ma sem tudhatjuk, valós emberek vannak-e egy-egy név mögött. Nagyon könnyű dolgokat leírni, kimondani, ha csak a klaviatúrát nyomkodom, nem pedig a másik szemébe mondom. Így elkezdtük megtapasztalni, mennyire könnyen éljük át azt, amit dezinhibíciónak, gátlásoldásnak hívunk. Ebben az önkontrolloldott állapotban nem jelenik meg a szégyen.
A könyvben külön fejezet szól az online társkeresésről. Ez is teljesen másképp működik, mint a való életben.
Az offline és az online között két nagyon nagy különbség van, és az egyik éppen az említett gátlásoldás, az önkontroll gyengülésével pedig az érzelmek sokkal nagyobb sebességgel állítanak elő egy helyzetet. Az online tér „túl közel megyek hozzád” stratégiája általában egy vagy két, esetleg tíz rövid chat szövegét jelenti és legfeljebb két találkozást. Rosszabb esetben mindkét fél azt hiszi, hogy ez már egy kapcsolat, miközben lehet, hogy összesen csak 600 karaktert írtak le egymásnak. Szó nincs beszélgetésről: írnak és olvasnak – mindenki a saját vágyfantáziái mentén.
Ettől áll elő az a helyzet, és szerintem ez a legnagyobb problémája az online párkeresésnek, hogy a vágyfantáziák annyira erősek tudnak lenni, hogy a látott képet is ahhoz tudom idomítani, amit látni szeretnék. És ez a kép úgy torzul, hogy nem is tudok róla.
Tehát akkor veszélyt jelent az önkontroll gyengülése, a vágyfantáziák felerősödése – de az érzelmek hogyan tudnak „felgyorsulni”?
Az információs kor előtt a randevúzó párok, bizony, volt, hogy egy héten csak egyszer találkoztak. És senki nem halt bele abba, hogy öt napig talán még föl sem tudta hívni a másikat telefonon, de a fejében ott volt, és várt rá. Várt. Ettől egyébként a dolog értéke is nőtt. Nyilván a vágyfantáziák is nőttek, de végig ott volt a realitás kontrollja. Ma az online térben mit látunk? Egyetemista közegben öt perc az a türelmi idő, amíg a másiknak válaszolnia kell, 40-50 pluszos nők esetében fél nap, ha az illető nagyon kiegyensúlyozott, akkor egy nap, de ha a második nap sem ír az illető, akkor már egy szemétláda.
Erre mondják azt, hogy ma már mindenki a telefonon lóg, és pár perc lenne csak válaszolni.
De hogyan tudunk számonkérni vadidegen embereken párkapcsolatra vonatkozó szabályokat? Erre ugyan a pszichoterápiás üléseken sincs válasz, de a düh már megjelenik a másik emberrel szemben. A vélt jogok érvényesítése az emberi kapcsolatokban nagyon nagy probléma lett a közösségi médiának köszönhetően. Sokkal több helyzetben hiszik azt az emberek, hogy joguk van valamihez, miközben nincsen. És ez a párkapcsolati térben – különösen a nőknél – fájdalmat, önértékelési mínusz, kiábrándulást, csalódottságot, szomorúságot is hoz.
Ez a felnőttek problémái, de mit csináljanak a gyerekek, akiknek az idegrendszerét a felnőttek egyáltalán nem kímélik, buszon, étteremben, orvosi rendelőben gyakran maguk a szülők nyomják a kezükbe a különböző kütyüket. Hogyan lehetne átvinni az információt, hogy ez nem jó?
Évi száz előadást tartok – én nagyon igyekszem! De nyilván az jön el, aki egyébként is tudatosan figyel erre, az okoseszköz ugyanis elég könnyű utat biztosít a nyugalom eléréséhez. Voltam Erdélyben november közepén előadást tartani, és odajött hozzám egy gyerekorvos, aki elmesélte, hogy egy két és fél éves kisfiút vittek hozzá, és meg kellett kérdeznie a szülőket, hogy beszélnek-e ehhez a gyerekhez. És akkor a két – egyébként kulturált, iskolázott szülő – azt mondta, hogy nemigen kell, mert nagyon jó gyerek. Kiderült, hogy egész nap telefon vagy iPad van előtte, és nem tud beszélni.
Borzasztó ilyen történeteket hallani.
A doktornő azt mondta, hogy nézhetné ezt az autizmus spektrumon – nyilván a kisgyerek mozgásképe sem volt kielégítő –, de közben az látszott, hogy a gyerek a legteljesebb elhanyagoltság állapotában van, és nem azért nem tud beszélni, mert valami agyi diszfunkciója van, hanem mert nem szólnak hozzá. Az volt a doktornő számára a legdöbbenetesebb, hogy a normális anyai-apai ösztön működése lenne, hogy fölveszed azt a gyereket, és gügyögsz hozzá, beszélsz neki. De itt nem ez történt, és ez nem egyedi eset.
Miközben tényleg szörnyűek az ilyen történetek, nyilván a megértés felől lehetne változást elérni. A könyvében is az a fő vonulat, hogy megértsük a mozgatórugókat.
A fő probléma szerintem az, hogy ma valahogy nagyon hajszolt és nyugtalan a szülők élete. Azt próbálom néha elmagyarázni, hogy az információs kor előtti anyáknak sem volt mindig minden fenékig tejfel, de abban, hogy az anyai identitásuk kialakuljon, nagy szerencséjük volt. Mert egy nő, aki hazavitte a gyerekét a kórházból, mit tudott csinálni? Betette a gyereket a rácsos ágyban, és várta, hogy most akkor mi lesz. Az első pár nap ezzel a fajta tanulással telik – még szó nincs arról, hogy életben tudom-e tartani, hanem csak nézem, mikor mit csinál.
Ebben az értelemben az akkori gyerekeknek nagyon nagy szerencséjük volt, ahogy egyébként a Covid alatt született csecsemőknek is: megélték, hogy anya-apa otthon van, vagy anya otthon van, és minden idegszálával a gyerekre figyel, mármint amikor az ébren van. Nem kell agyonnyúzni, a gyerekeknek is kell szabadság, de amikor ébren van.
Ez több dolog miatt fontos. Egyrészt a csecsemőnek egyéves koráig fontos az anyai tekintet, az anyai hang, az éneklés, a mesék, mindazon vokális és taktilis, tapintási ingerek, amitől a gyerek megérzi, hogy szeretik, és elkezd fejlődni az érzelmi apparátusa, s tulajdonképpen azt érzi meg, hogy a világ biztonságos hely.
De mindennek vannak előnyei is. Ma – a „pszichobumm”-nak is köszönhetően – sokkal inkább elérhető a gyerekneveléssel kapcsolatos tudás, ismerjük már a kötődési zavarokat, egyetlen kereséssel elérhető nagyon sok kérdésre a válasz, például hogy felvegyük-e a síró csecsemőt, amiről korábban ősrégi tévhitek keringtek.
Nyilván nagyon jó, hogy a valódi szakembertől érkező információk elérhetőek lettek. De a hajdani „házi”, verbális segítségnyújtás ma online zajlik. Akkor az anyák néhány nővel találkoztak a játszótéren vagy az orvosi rendelőben, és akikkel tényleg beszélgettek, az két-három ember volt. Ma egy Facebook-csoport minimum húszezer tagú, és ha valaki beírja, hogy nem tud szoptatni, akkor a 700 azonnali válaszból 360 lehet, hogy arról szól, hogy jaj, de kár, én tudok.
Az online bekéredzkedése a gyereknevelésbe azzal a veszéllyel jár, hogy az anyák között is rivalizáció alakul ki, és hirtelen az a képzet támad, hogy mindenki jobban csinálja. Akkor pedig létrejön egy irritált állapot, hogy jó lenne, ha jól lenne a gyerek, és így eljutunk a gyereknyugtató módszerekig, és mindez egyszerűen lecsapódik egy XXI. századi online digitális generáció számára logikusnak tűnő gondolkozásában, hogy ha hetven évvel ezelőtt odaadták a cumit, és kilencven évvel ezelőtt odaadták a pálinkás kenyeret, akkor miért ne lehetne odaadni ezt a kis rajzfilmet?
Rengeteg ilyet látni utcán, kávézóban...
És rengeteg bölcsődei dolgozó, óvodapedagógus számol be róla, pedig tudjuk, hogy az érintőképernyő kétéves kor alatt mit okoz, hogy az agy fehérállománya másképp fejlődik. Azok a szülők, akik a gyerek kezébe adják az okostelefont, az iPadet, nyilván nem olvasták, hogy ez ekkora baj. Vagy olvasták, és azt gondolják, hogy na, már megint valami ijesztgetés, és úgysem igaz, hiszen a világon több milliárd ember csinálja. Mit lehet erre mondani? Hogy több milliárd ember hülye? Nem, csak az önigazolása egybecsúszik az üzleti tervekkel.
Az is elborzasztó látvány, amikor az anya belemélyed, mondjuk, a buszon a telefonjába, a gyerek pedig elveszetten ül mellette, és nem tud kapcsolatot teremteni vele.
Az eszközhasználat bevonódása az anya-gyerek kapcsolatban azért nagy baj, mert a korai évek anya-gyerek kapcsolata meghatározó abból a szempontból, hogy a picinek a személyisége merre kanyarodik. Mennyire lesz képes egységes érzelmeket átélni, kötődni, bizalmat, kölcsönösséget és empátiát átérezni, vagy mennyire éli meg azt, hogy a bizonytalanság, a kiszámíthatatlanság, az anya figyelmének a hullámzása, megosztott figyelme jellemzi az ő gyerekkorát. Ami egyet jelent majd azzal, hogy a világ sem figyel, és így elég nehezen alakul ki a kötődés, nehéz bizalmat érezni bármi iránt, és akkor most el lehetne mondani, hogyan lesz még több szorongó ember.
Miközben ezek a fiatal anyák is szoronganak.
Nagyon erős, szinte projektfélelem a fiatal anyákban, hogy jaj, csak jól csináljam. A gyereknevelés megváltozásának azt a felét nagyon-nagyon sajnálom, hogy egyszerűen olyan gyors lett az élet, hogy az anyáknak mintha csak nagyon rövid idejük lenne megtapasztalni az anyaság jó részét. És miután ők is már egy sorozatos impulzusokhoz szokott nemzedék, ezért nagyon hamar be tud következni az az állapot, amikor – nehéz ezt kimondani, de – egy kicsit unalmas lesz a gyereknevelés, és a nők elég hamar azt érzik, hogy nekik az otthoni élet nem elég, visszavágynak a másik életükbe. És ezt nem két és fél év, hanem, mondjuk, három hónap után érzik.
A folyamatos impulzusok nemcsak a telefon képernyőjén jelentik azt, hogy három másodpercenként kell történnie valaminek, hanem ezek valahogy átkúsznak az életbe, és ott is olyan, mintha mindig kellene, hogy történjen valami. Ma már nemigen látunk olyan embert – kivéve hetven fölött –, aki egy székben ül a diófa alatt. Hát mit csinál az ott? Lassan utópisztikus látvány lesz, mert hogy tud ő így ülni. És amikor az impulzusok így felcsévélik az ember idegrendszerét, akkor abban a pillanatban ez elkezdi kiütni a monotóniatűrést, és minden unalmasnak látszik, ami lassabb, mint a belső elvárásaink, amiről egyébként általában az embereknek nincs is tudomása.
Azt már régóta tudom, hogy nem nagyon van a saját pszichés sebességéről tudomása senkinek. Pszichoterápiában szokott kiderülni, hogy valaki azt gondolja, egyet-kettőt beszélgetünk, én megmondom a tuti mondatot, ő hazamegy, és jól lesz. Nem lesz jól, mert ahhoz, hogy az ember felfogja a saját érzelmeivel történteket, idő kell. Ha a monotóniatűrés problémái átkúsznak a családi életbe, akkor a gyereknevelés is nagyon hamar egyhangú, bezárt, az élettől megfosztott cellának mutatja a csecsemővel való együttlétet.
Azt írja a könyvében, hogy akkor leszünk jól, ha magunkkal jóban vagyunk, számíthatunk magunkra, akkor tudunk kapcsolódni a világhoz és a többi emberhez is, ha rendben van az önbecsülésünk. Ebben segít a diófa alatti üldögélés?
Akinek még volt offline gyerekkora, az emlékezhet rá, hogy ennek a megvalósítása úgy indult, hogy észre sem vettük. Mert egyszerűen voltak olyan délutánok, amikor minden felnőtt el volt foglalva, az ember ült a gyerekszobájában, éppen nem volt kedve könyvet olvasni, majd kibámulni az ablakon, egyik barátja se ért rá, vagy éppen nem volt elengedve, mert büntetésben volt, vagy bármi, és akkor mi a túrót lehetett csinálni? Az ember ült az ágyán, és gondolkodott, vagy azt se, vagy nekiállt rajzolgatni, vagy énekelgetni, vagy valami. Ezek az első pontjai az önmagunkkal levésnek.
Pici élmények ezek, de nagyon fontosak, mert volt, hogy az ember háromévesen már 10-15 percet is eljátszott. Régen ennek minden szülő nagyon örült, hogy ki lehet menni elmosogatni, meg be lehetett adni a gyereket az óvodába. Azt szoktuk az egyszerűség kedvéért mondani, hogy annak a gyereknek, akit viszonylag könnyen be lehet adni bölcsődébe meg óvodába, annak már megvannak a szeparációs szorongás tűréséhez az eszközei. Ez azt jelenti, hogy nagyon biztonságos az anyukájával és az apukájával a kapcsolata, mert tudja, hogy attól, hogy ő bement oda, attól ők majd jönnek érte. A szeparációs szorongás az információs kor előtt az élet alapvetése volt: a gyerekek megtanultak egyedül lenni. Mindig voltak félórák, órák, szünetekben fél napok, nem volt mindig ott valaki, nem történt mindig valami, és ez előállította azt, hogy néha csend volt. Néha volt úgy, hogy az ember ült egyedül, és csend volt.
És ekkor egyébként semmit nem kell csinálni, az embernek elkezdenek működni a tudattalan érzelmi stratégiái, mert valahogy elkezdik strukturálni ezt a helyzetet. És akkor vagy eszedbe jut egy dallam, vagy elkezdesz valamin gondolkozni, vagy csak ülsz, és kicsordul a nyálad, mert akkor tényleg van egy ilyen boost, kiürül az agy, és utána újraindul. Ez egy pihenőidő. Vagy egyszerűen csak elhevert az ember és létezett.
Most meg előveszi a telefont, megnézi, hogy mások mit csinálnak, és rettentően frusztrálódik, hogy, mondjuk, őt nem hívták focizni.
A szeparációs szorongás tűrése korábban ebben is segített. Annak idején, ha az embernek volt hat barátja, akkor nem mind a hattal találkozott mindennap félórára, és nem volt nála egy notesz, hogy lejegyezze, ki hova megy aznap, és mit csinál, és összegezze este, hogy mennyire voltam nekik fontos, és ezt egy táblázatba felvezesse. Ez gunyorosan hangzik, de az online térben ezt csináljuk. Odaülhetnénk valakinek a kapuja elé is, csak akkor rögtön paranoidnak néznénk ki a XXI. századi trendi viselkedés helyett.
Kicsit változott a társadalmi norma is, de ha annak idején a hat barátomból kettő elhívott moziba, és én elmentem, majd kiderült, hogy a másik négy közben elment kirándulni, akkor egyrészt az csak egy hét múlva derült ki, másrészt miért gondoltam volna azt, hogy azért mentek el kirándulni, mert engem már nem szeretnek? Ez a nagy különbség, hogy a telefon, a közösségi média az állandó, azonnali érzelmi szükséglet kielégítési lehetősége, az e mentén induló infantilizálódás, a folyamatos rivalizálás, körbenézés és monitorozás mindenkit őrszemfunkcióban tart, hogy azt vizslassa, hogy a másik mit csinál.
Ezzel csak az a baj, hogy ha ez egy sima őrszemfunkció lenne, hogy, mondjuk, megnézem, szeptemberben valakik hova utaztak, és itt megállna a dolog, az még kezelhető lenne. De, ugye, nem ez történik, mert ebben az önkontrollt feloldó érzelmi helyzetben az ember már jóval kiszolgáltatottabb, csak nem tud róla. Minden ilyen nyíl elég mélyre megy, és azt az értelmezést adja a történteknek, hogy ők ezt azért csinálták, mert engem már nem szeretnek. És kialakulhat az a félelem, hogy én nem vagyok elég jó, elég értékes – én egy senki vagyok. Ez a fajta leértékelődés az, ami kifejezetten toxikus, tulajdonképpen majdnem minden korcsoportban, 20 éves kor alatt pedig sajnos erősen befolyásolja az önbizalom, az önbecsülés kialakulását.
Hogyan fogják tudni ezt ők kezelni?
Hát ha a legrosszabbal kell kezdeni, akkor attól félek, hogy azzal védekeznek majd, amivel tudnak: az érzelmek bizonyos mértékű visszavonásával, amit már lehet is érzékelni. Ha az ember nyúzott, szorongó, negatív énképpel kell, hogy szaladgáljon a világban, akkor kevesebb lesz az empátiája is. Nem azért, mert ha én rosszul vagyok, akkor nehogy már te jobban legyél. Ez is van, de alapvetően azért történik ez, mert az empátiához is kell érzelmi energia. Ahhoz, hogy másokon segítő, másokat szerető, kölcsönösségre képes empátiás személy legyek, ahhoz az kell, hogy álljak a két lábamon, biztos legyek önmagamban, és működjenek azok az énfunkcióim, amelyek az embert egyben tartják az életében. Ha ez a hokedli billeg, akkor az empátia is billeg.
Leplezni fogják az érzelmeiket?
Az önkontroll gyengülése, a kitárulkozás, a túl nagy transzparencia és a túl nagy impulzusáradat következtében ma a tízéves gyerekeknek még van mimikájuk, de ha 15-20-25 éves korúakkal beszél az ember, akkor azt a pókerarcot látja, aminek tényleg az a pszichés funkciója, hogy csak nehogy meglássák, amit valóban érzek. Elég nagy távolságot tartanak aközött, amit meg lehet élni, és amit ebből a valóságban kommunikálni lehet.
Az online térben sokkal több minden kommunikálódik, és ha azt akarjuk megérteni, hogy a huszonéves generáció húsz év múlva mit kezd az életével, annak nagyon fontos szegmense lesz, hogy megtanulja-e: az életben kell tudni sebezhetőnek lenni. Nem lehet megúszni, hogy az ember megtanulja a szégyen, a sebezhetőség kezelését, ahogy a szeparációs szorongás kezelését is, mert az emberi élethelyzetek tartalmaznak ilyet.
Nem véletlen, hogy a munkahelyeken a huszonévesek nagyon nagy hányada kerüli az X generációval való konfliktust. Nehezen érvelnek, és nehezen mutatnak érzelmet, mert sokkal kevesebb munícióval rendelkeznek.
Mindez nyilván a kapcsolataikra is rányomja a bélyegét.
A kötődés vagy a bensőséges kapcsolatok alapvető feltétele, hogy az ember sebezhető legyen. Ez azt jelenti, hogy ha nem merek belemenni egy másik emberrel olyan közeli érzelmi intimitást adó kapcsolatba, ahol megkockáztatom, hogy meg fog bántani egy mondatával, de ezt ki kell bírnom, akkor a kötődéseket is el fogom kerülni. Miközben az élet értékét a kötődések adják. Teljesen mindegy, hogy valakinek milyen vagyona van, ha nincsenek kötődései. Mindegy, hány ember vesz körül valakit, ha azok között egyik sem kölcsönös és mély kapcsolat.
Tehát nyilván az az egyik legfontosabb dolog, amit a huszonévesek jövőbeni életével kapcsolatban a szülőknek meg kellene érteni, hogy, mondjuk, a hozzám hasonló kutatók nem azért mondanak állandóan szörnyű dolgokat, mert szeretünk ilyet mondani. Hanem azért, mert az a pszichés stratégia, amit a szülők alkalmaznak, az már nagyon más, mint amiben a mai fiatalok felnőttek. Sokkal több megértés, vagy más típusú megértések kellenek a gyerekeknek.
És akkor a mesterséges intelligenciáról még nem beszéltünk: ez is beleszól már az életünkbe?
Szerintem igen. Elérhető a Chat GPT, a deepfake alkalmazás, a Replika, és még jónéhány olyan fejlesztés, ami újabb lehetőségeket rejt. Miközben már használjuk, olyan ijesztő híreket olvashatunk az emberiség vesztébe rohanásáról, ami elképesztő. A nagy nyelvi modellek helyettünk dolgoznak és „gondolkodnak”, feltehetünk kérdéseket neki anélkül, hogy tudnánk, most tanítjuk az algoritmust. Csak az nem mindegy, hogy elhisszük-e, hogy az életben a jó kérdés lesz a lényeg, nem pedig a válasz, amihez a szükséges gondolkodást és tanulást mintha kikerülhetnénk.
A mesterséges intelligencia által lehetővé tett mélytanulásról és a hamisítás szóról elnevezett deepfake egy olyan szakértelemmel készített videó (vagy néha fotó), amelyet szinte lehetetlen hiteltelenné tenni. A Replika tökéletes társ megalkotására képes. Gondoljunk bele, hogy mennyire felkészületlenek vagyunk a nem emberi rendszerek használatára. Ezt komoly problémának látom, mert például a korábban emlegetett indulatoknak a deepfake alkalmazás újabb lehetőségeket nyújt, például a fotóján bárkit le lehet vetkőztetni, és aztán ezt terjeszteni.
Az már rajtunk fog múlni, hogy ezen rendszereket mennyire engedjük be az életünkbe. Nyilván vannak helyzetek, amikor egy felnőtt grafikusnak jól jön, hogy a Midjourney pár perc alatt átrajzolja a hátteret, és nem neki kell órákig dolgoznia. De mi lesz azzal a korosztállyal, amelyiknek előbb meg kellene tanulnia gondolkodni, következtetéseket levonni, kontextust elemezni? Megkapják a gyorsaság illúziója mellett a kikerülés lehetőségét, de ez végtelenül igazságtalan velük szemben, mert évek múlva fog visszaütni bizonyos képességek hiánya.
Miközben valójában nincs egyetlen generáció sem, amely teljesen érintetlen maradna az online világban leselkedő veszélyektől.
Az életünkben az a nagy tragédia, hogy miközben jön a klímaváltozás, a globális felmelegedés, ami miatt elképesztő dolgokra kell felkészülnünk – tehát nagyon kellene tudnunk egymást szeretni, mert lehet, hogy szükségünk lesz egymásra –, aközben pont most vagyunk abban az időszakban, amikor már kellőképpen utáljuk egymást, és talán még ennél is jobban fogjuk. Hogy fogunk így szeretni?
Sose tudhatjuk, hogy mi hoz egyszer csak változást.
Ez a legszebb vágyfantázia, a katasztrófafilmek is mindig arról szólnak, hogy amikor nagy baj van, akkor az emberiség összefog. A forgatókönyvírók ezt nagyon tudják.
Az is vágyfantázia, hogy a huszonévesek közül sokan lázadásképpen leteszik a telefont, könyvet olvasnak, és rászólnak a szüleikre, hogy ne posztolgassanak hülyeségeket?
Ez az igazi jövőbe vezető út. Törőcsik Mária pécsi professzor szokta mondani, hogy minden hullámnak van ellenhulláma. Én is ebben bízom. Igaz, hogy vékonyka, de azért csak van slow mozgalom. Igaz, hogy vékonyka, de azért van a Z generációnak egy olyan szegmense, amelyik szeretne zöldebb életet, tényleg vigyáz a környezetére. Amiben igazán lehet bízni – csak remélem, hogy nincs túl késő –, hogy a milliónyi online és eszközhasználati tapasztalattal rendelkező Y generációsok 40 felé közeledve már sokszor leteszik a telefont, és dokkoltatják a lakás másik végében. Azért az, hogy feláldozzuk az életünk háromnegyedét az eszközhasználat oltárán, elég rosszul hangzik. Hova tettük a józan eszünket?
Ahhoz, hogy a valóságban tartsuk magunkat, csak nagyon unalmasnak és közhelyesnek tűnő javaslatokat tudunk mondani? Kiránduljunk, beszélgessünk, társasozzunk...
Ne hagyjuk ki a komolyzenét! Szerintem meg lehetne csinálni, mintegy kísérletképpen, hogy fogjuk a kamasz gyerekeinket, kimegyünk velük egy erdőbe, leülünk, és megnézzük, ki hány perc alatt pusztul meg az unalomtól. Ez jó mérőszám arra, hogy nagyjából hol tartanak. Tehát hogy ez tíz perc-e, vagy anyára, apára való tekintettel húsz, de már akkor fészkelődöm. Unalmas tanácsok ezek, de az egyik előadásom végén például megköszönték, hogy adtam ezt a jó ötletet, hogy játsszon társasjátékot a család. Annyira rohan az életünk, hogy néha a legtriviálisabb tanácsok is jól tudnak jönni. Igen, társasozzon a család.
(Borítókép: Tari Annamária 2018. január 18-án. Fotó: Bődey János / Index)