Lehet-e szeretni egy darabot, amelyik felrúgja a hagyományos formát, időrendben sem követi az eredeti művet, és díszletében is igencsak minimalista? A válasz: lehet. Nagyon is. És nem kell hozzá más, mint elképesztően jó színészek és egy kiváló rendező. Na meg egy remek alap, például Molnár Ferenc Liliomja.
Nem állítom, hogy nem tartottam az előadástól. Bár kedvelem az avantgárdot, a kísérletező társulatokat, de inkább kortárs darabok esetében, semmint klasszikusoknál.
Itt pedig már a helyünk elfoglalásakor egyértelmű volt, hogy ez valami nagyon más lesz. A hangszórókból house-zene szólt. Halkan. House halkan?! És épp ettől volt idegesítő, hogy a normális dübörgés helyett igazából nem is lehetett hallani, csak foszlányok jutottak el a nézőkhöz. Volt benne valami körhinta is...
Az ember látott már Liliomot (a szerencsésebbek, mint én is, Kaszás Attilával akár), tehát belövi, hogy akkor a nyitókép: vurstli. Helyett: ravatal. Kovalik Balázs rendező nemhogy nem tartja a lineáris történetvezetést, de
egyenesen a darab végével indít.
Valaki meghalt. A koporsó lezárva, még nem látjuk, ki fekszik benne. Bregyán Péter búcsúztatójából azonban kiderül, hogy egy színész. Nagy vagy éppen jelentéktelen? Díja, kitüntetése ezer – ettől persze még lehet súlytalan. A tájékozott néző figyel, mely színházak búcsúznak, melyek nem. Üzenet van minden szóban, vagy mert elhangzik, vagy mert nem.
Hartai Petra Julikaként annyira tiszta, annyira fénytelen, annyira szenvtelen, amennyire csak egy olyan nő tud lenni, aki belepusztult szerelme halálába. A jelenet legnagyobb pillanata mégis Spolarics Andreáé. Meg sem szólal, de az a néhány lépés, amíg a koporsóhoz sétál, és az a laza, már-már hányaveti mozdulat, ahogyan barátjától búcsúzik, mindent megér. Ficsúr ő, de néha a kísértés maga, vagy akár a halál angyala. Mindenesetre nő.
Ahogyan Marika meg történetesen férfi, és
Muskátnéból is Muskát lesz.
A miértre e sorok írója nem találta a választ. Nem tett hozzá a történethez, igaz, el se vett belőle. Különben is, love is love. Annyiban azonban mindenképpen nyereség a nemek cseréje, hogy Muskátot nagyszerűen hozza Ilyés Róbert, és Juhász Vince egyetemi hallgató is ígéretes a kifordított szerepben.
De az előadás egyértelműen a zseniális Alföldi Róberté. Nem láttam őt ilyen jutalomjáték-szerepben az Amadeus óta. Akkor volt ugyanaz az érzésem, mint most, hogy ez az ember zseni. Volt ő már vacak is, máskor, másban – csak nekem, vagy tényleg nem jött össze? Mindegy is, Liliomként visszakaptuk benne az utánozhatatlant.
Minden figurában pazar. Merthogy nem egy szerepben látjuk.
A színpadi jeleneteket ugyanis filmes betétek szakítják meg,
és ezekben hol csavargót alakít, hol pártfunkcionáriust, hol Muskátnét. Ezek a kis mozgóképek némelykor előreviszik a történetet, máskor más idősíkba helyezik a darabjaira szedett drámát. Akárhogy is, nagyon értékesek, annál is inkább, mert a társulat többi tagját is láthatjuk bennük.
Az viszont vitathatatlan, hogy Alföldi minden egyes jelenése annyira elviszi a fókuszt, hogy nehéz mellette kitűnni. Még akkor is, amikor ismét a koporsóban látjuk. Ez ugyanis visszatérő eleme a rendezésnek.
Nem biztos, hogy jól dekódolom, de mintha a színház temetését látnám. Vagy akár a kultúráét. Erre kontráz a díszlet is, ami tulajdonképpen egyetlen hatalmas konténer. Ami hol Liliomot fogadja magába, hol szemeteszsákokat, hol hervadt koszorúkat. Mindent és mindenkit, ami/aki nem kell...
Az érzésre ráerősít Alföldi monológja is, amelyben súlyos mondatok hangzanak el. Ez az a pont, ahol
a szerep és a színész gondolatai egymásba folynak,
amikor nem lehet nem kihallani Liliomból a figurán túlmutató művész fájdalmát, aki azt mondja: Nem tudok színházat csinálni, nem értek a színházcsináláshoz. Megrázó pillanat.
Ez a rendkívül hangsúlyos rész nem Molnár Ferenc tollából született, a dramaturg, Ari-Nagy Barbara adta hozzá a szövegkönyvhöz, ahogyan az előadás másik meghatározó elemét is.
Ez pedig Hugó végtelenül hosszú vallomása a Marcivá avanzsált Marika felé. Böröndi Bence teljesen eszköztelenül, halkan, szinte intonáció nélkül darálja el hol romantikusan, hol profánul azt, amit minden szerelmes hallani akar. Hogy csak ő kell, nélküle nincs élet. Naná, hogy sírok. És nem csak én.
Az Alföldi–Spolarics–Ilyés-élmény mellett ezt viszem magammal. Persze nálam is betaláltak a kritikus poénok, a szembesülés az etikai kétségekkel, a gyávaság-bátorság dilemmája, a művészet/művészek létbizonytalansága, na és a
Disney-jelenet abszurditása.
De számomra az előadás a magunkat is elveszejtő odaadás, a feltétel nélküli szerelem, a megkérdőjelezhetetlen elfogadás esszenciája. Julika szavaival kezdődik a történet, és így is ér véget, ám a keretes szerkezet mégsem elcsépelt, mert annyira más lesz a két pont között ő is. És mi, nézők is.
Látni kell. Meglehet, nem is egyszer. Alföldi Róbert Liliomjáért bőven megéri elmenni a Budaörsi Latinovits Színházba.
És még a perec is isteni a büfében.
(Borítókép: Alföldi Róbert. Fotó: Borovi Dániel)