A Kádár-korszaknak – és az addig ismert egész világnak – nem a rendszerváltás, hanem a harmadik világháború vetett véget. Magyarország egy radioaktív sivataggá vált, a civilizáció barbárságba süllyedt. A Café Postnuclear képregény szerzői mintha csak a Mad Max-filmek magyar spin-offját csinálták volna meg: posztapokaliptikus, őrült, szórakoztató, és egy kincsesbánya.
Elviselhetetlen hőségtől tikkad a magyar róna, ezernyi döglött ruszki tank nyomja. A Balaton helyén immár nukleáris pusztaság van, a siófoki Európa Szálló üszkös romja a megnyomorodott civilizáció egy szemétdombjának apokaliptikus szocialista bástyája, a roskadozó Tatai vár hiányosan öltözött, vérszomjas amazonok erődje,
az Országház halott csonkjai még állnak, de a mélyben sugárfertőzött zombik botladoznak a rothadó csatornák sötétségében,
az egykori Budai Várnegyed szétmálló falai közé egy uralomra törő őrült szekta fészkelte be magát. Akár így is lehetett volna, ha Csernobil egy atomháborúhoz vezet. A Café Postnuclear képregény alkotói egy ilyen Mad Max-szerű vízióba helyezték történetüket.
2015-ben még a Totalcar kiadványaként jelent meg Szűcs Gyula (akkoriban az Index, most a Port.hu újságírója) és Budai Dénes közös képregénye: a Café Postnuclear első része. Ketten együtt írták, utóbbi rajzolta és színezte. Hosszú éveket kellett várni a folytatásra, de a ráncfelvarrott első rész is újra megjelent a Chameleon Comix gondozásában (Szűcs Gyula vezetője a kiadónak, amelynek a magyar nyelven megjelenő nagy sikerű Fighting Fantasy lapozgatós könyvek is köszönhetőek).
Mad Max, Rock and roll szamuráj, Fallout-sorozat, Az országút harcosa, Kaliforniai visszaszámlálás. Filmek, számítógépes játékok, lapozgatós könyvek egy elképzelt posztapokaliptikus jövőről. A zsáner fanatikus rajongóinak egészen biztos, hogy nem kell ezeket a neveket és címeket elmagyarázni. A Café Postnuclear is a sorba illik, hozza az ismert kliséket, mégis egyedi, mert átitatja a magyar folklór (számos más popkulturális utalás mellett), és nem mellesleg képet ad a harmadik világháború által megnyomorított és megfertőzött Magyarországról (persze a képregényben országról már egyáltalán nem lehet beszélni, csak annak főként nukleáris pusztasággá csupaszított egykori területéről).
A háttértörténet szerint az 1986-os csernobili atomerőmű-balesetet a szovjeteknél nyugati kémek által elkövetett szabotázsakciónak vélték,
valakinek ezért elborult az agya, és megnyomta azt a bizonyos piros gombot. Indultak a rakéták, majd érkezett a válaszcsapás is. A hidegháborúban kidolgozott háborús forgatókönyvek és haditervek csődöt mondtak, senki nem nyert, mindenki veszített. A következmény: egy vegetáló, atomjaira hullott, elkorcsosult civilizáció, az országút harcosainak kőkemény világa, amelyben
sokszor egy babkonzerv, egy kanna benzin és egy pohár víz is többet ér, mint az emberi élet.
A Café Postnuclear főhőse egy magyar Mad Max, vagyis Kovács János (tényleg ez a neve), alias Johnny. Nem egy bonyolult jellem, de egy nukleáris háború sújtotta világban nem is atomfizikusok szaladgálnak (ők már elenyésztek a bombáik tüzében). Menő roncsautó, napszemüveg, cigaretta (piros Symphonia), elnyűtt bőrkabó, alatta póló, amelynek mellkasán az Orion vállalat misztikus logója köszön vissza. Johnny egy posztapokaliptikus Tyler Durden-figura, akinek minden megszólalása macsóduma:
Kemény buliszagot érzek, elvtársak! Pusztítsuk el az italkészletüket, mint a régi szép időkben!
Falhoz kenlek, mint a hülyegyerek a Hitler-szalonnát.
Johnnyról azt hiszik, hogy meghalt, de sokak szerencsétlenségére nem. Él és eltökélten egy urna után kajtat végig az elátkozott magyar ugaron, jó néhány hullát hagyva maga mögött. Az csak a végén derül ki, hogy mit is rejt az urna, és mi köze hozzá Johnnynak. A posztapokaliptikus kalandban társak is szegődnek mellé: a nem túl okos, de dögös, szabadszájú húszéves sztriptíztáncosnő, Szűcs Judit (az egykori magyar diszkókirálynő után), illetve Golan és Globus, a Commodore-rajongó, videójátékokkal csencselő barbár fivérek (utalás az 1987-es fantasyfilmre). Rajtuk kívül még fontos szerep jut a siófoki Csencsváros kőkemény motoros hercegnőjének, Panninak is.
A Café Postnuclear hőseinek útját mindenféle tolvajok, huligánok, bandák, mutánsok, zombik és szekták, mint például a Bibliakör kannibáljai és Budavár gyógyfürdőinek hidropapjai keresztezik.
Szűcs Gyula és Budai Dénes kétrészes képregénye egy jól összekalapált, ötletes világot tár elénk, egy igazán őrült posztszovjet mitológiával és részletgazdag képi világgal. Minden oldalon utalásokkal, elrejtett „easter eggekkel” bombázzák az olvasókat. Ha valaki nem vett észre valamit, annak a képregények végén van egy „kalauz a Kádár-korszakhoz”, amely nagyon aprólékosan segít felfedezni a Café Postnuclear kincseit. Autók, motorok, minden híres márkanév, kultikus tárgy és popkulturális utalás magyarázata megtalálható a képregény(ek) végén.
Külön említést kell még tenni a Café Postnuclear zenei világáról. Noha egy képregényben nem lehet hallható zenei aláfestés, az idézett dalszövegek korrelálnak a történethez. Például az első és a második rész is az 1986-ban alapított debreceni Diktátor nevű heavy metal zenekar Macskaszemű ember című számának szövegével kezdődik.
„Járda a végtelenbe
járda a fövő felé
út, amely vissza nem hoz
széthullsz semmivé
járda a pokolba tart
a tűz az égig ér
járda a sötétségbe
az égből hull a vér”
A Café Postnuclear történetvezetése is olyan pörgős, mint egy kemény és vad heavy metal szám, a tombolásban könnyen el lehet veszíteni a fonalat. A végén különösen oda kell figyelni, a lezárás talán zavarosnak, túlontúl gyorsnak tűnik, és talán ez is a legnagyobb hibája. A Café Postnuclear folytatásért ordít, a posztapokaliptikus magyar ugaron még rengeteg el nem mesélt történet várja, hogy megírják és megrajzolják.
Szűcs Gyula azt Indexnek azt nyilatkozta, hogy jelen állás szerint nem várható folytatás, legalábbis képregényalbum formájában biztosan nem: „Az első tuningolt Skoda-rajzok 2009-ben készültek, az utolsók 2022-ben – ez rengeteg idő. Így is kisebb csodának számít itthon, hogy egy nem főállású képregényrajzoló össze tudott hozni ennyi színes oldalt a napi rendes munkája mellett.”
Ugyanakkor elképzelhető, hogy a szerzőtársak valamikor még írnak újabb posztapokaliptikus történeteket. „Ha bárki filmet vagy tévésorozatot akar forgatni a Café Postnuclearból, állunk elébe, sőt, lenne néhány elvadult ötletünk is” – jegyezte meg Szűcs Gyula.
Megkérdeztük azt is, hogyan fogadták a Café Postnuclear lezárását a képregényolvasók, a szerző szerint „furcsa módon nincs most a második kötet körül akkora hype”, mint a 2015-ös első résznél.
Lehet, hogy túl sok idő telt el a két rész között? Vagy már annyi képregény jelenik meg, hogy még egy 10 ezer forintos, keménytáblás album is elvész az újdonságok áradatában? Ezekre a kérdésekre egyelőre nincs válaszunk, az viszont biztos, hogy aki szerette az első részt, annak bejött a második kötet is. Sokan rám írtak a lezárással kapcsolatban is – ahol természetesen direkt hagytunk pár dolgot balladai homályban –, hogy például mi lett a szegény kis barbár tesóval
– mondta el Szűcs Gyula. (Vigyázz, spoiler: a kis barbár tesó is zombivá változott.)
Kérdésünkre válaszolva arról is beszélt, hogy próbálkoztak betörni a külföldi piacra a képregénnyel. „Egy önköltségen angol nyelvre lefordított és kinyomtatott első kötettel kellene a külföldi Conokon nyomulni és a kinti kiadók nyakára járni, és ha már az ablakon is kidobtak, visszamászni a csatornán át. A magyar verzióból küldtünk francia és brit kiadóknak, egy európai ügynökségnek, illetve lengyel képregényes tótumfaktumoknak. Sajnos egyelőre senki sem szeretett bele első látásra a rajzokba és a hangulatba, nincs konkrét ajánlat és aláírt szerződés a láthatáron. Azért persze nem adjuk fel, mert a Café Postnuclear biztosan bejönne az egykori KGST-országok mai képregényolvasóinak, hiszen a tárgykultúránk lényegében ugyanaz volt a 80-as években. Nyugaton pedig hasonlóan izgalmas »bepillantás a Vasfüggöny mögé« sztoriként tudna működni, mint a Csernobil-tévésorozat. Szóval nem adjuk fel” – fejtette ki Szűcs Gyula.
De mi köze ennek az egésznek Rákosrendezőhöz? Miközben jelenünkben még kérdés, hogy lesz-e a helyén „mini-Dubaj” (vagy „maxi-Dubaj”), a Café Postnuclearban kapott egy érdekes hivatkozást a Rákosrendező vasútállomás. A történet szerint a harmadik világháború után egy lezárt vagonban ott találtak meg egy olyan kincset, amit még a nácik raboltak el orosz földről, de sosem került elő, hiába keresték a második világháború után. Hogy mi ez a kincs, az kiderül a Café Postnuclear képregényből. A Chameleon Comix kiadónál mindkét rész megvásárolható, illetve a Femina Shop is árulja a köteteket.
(Borítókép: A Café Postnuclear című képregény. Fotó: Papajcsik Péter / Index)