Mindannyian a magunk szekerét húzzuk, hiába nézzük kívülállóként Kurázsi mama küzdelmeit. Próbálunk túlélni, ügyeskedni, menteni a gyerekeinket, de ha körülöttünk minden összeomlik, abba mi is belepusztulunk. A budapesti Nemzeti Színház nemrégiben bemutatott Kurázsi mama és gyermekei című előadásán, Theodórosz Terzopulosz zsigerekig ható rendezésében a címszerepet játszó Szűcs Nelli magabiztos markotányosnőből a darab végére mindenét elveszítő, megtört anyává válik.
„Vidnyánszky, Zelenszkij, Viszockij...” – sorolja Kurázsi mama a szóba jöhető neveket, amikor az ekhós szekerét megállító őrmester afelől érdeklődik, hogyan hívják a gyerekeit. Ez volt az egyetlen mondat, ami mosolyt csalt az előadás nézőinek arcára – vidámságra okot adó momentum amúgy sincs a darabban –, és nagyjából ennyi az is, ami direktben napjainkra utal. Alapvetően a harmincéves háborúban vagyunk (1618–48), ahogy Bertolt Brecht megírta, bár
a díszlet és a jelmezek időtlenek, mint a háború lelkeket megnyomorító mechanizmusa is.
Az őrmester kérdései nyomán kiderül, hogy Kurázsi mama három gyereke három – lengyel, svájci és német – apától származik, de a nevüknek még ehhez sincs köze, az egyiknek például magyar vezetékneve van, mert mire megszületett, már egy magyarral volt együtt Fierling Anna markotányosnő, akit a bátorsága miatt hívnak Kurázsi mamának. A bátorsága abból is kiderül, amilyen öntudatosan kioktatja a fegyverrel hadonászó, lehetséges katonákra vadászó őrmestert, de a magabiztossága már akkor megbicsaklik, amikor az egyik fiát beszervezik, és elviszik katonának, hiába tiltakozik. „A háborút megfeji, hát adózzék is neki” – mondja az őrmester.
A család sorsa ekkor már régen megpecsételődött, hiába gondolta azt Kurázsi mama, hogy ő majd túljár mindenki eszén, rozoga szekerével – ami itt eleve egy koporsó –, még megmaradt fiával és néma lányával nemcsak hogy átvészeli a háborút, de még hasznot is húz belőle. Ettől kezdve az életük lejtmenet, a peckesen vonuló markotányosnő Szűcs Nelli karakteres megformálásában az előadás végén fejkendős nénikeként botorkál be a színpadra.
Theodórosz Terzopulosz nem először rendez a budapesti Nemzeti Színházban, és ahogy azt már a Bakkhánsnők és a Nóra című előadásban is láthattuk, most is lecsupaszított, de erős jelképekkel teli színpadképbe állította a szereplőit. A kereszt mint motívum végigvonul az előadáson, hol egyenruhákból, hol emberi arcokból kirakott feszület magasodik a színpad fölé, hogy a végén csupán egy fénysugárnyi kereszt rajzolja ki Kurázsi mamának az utat –
miközben éppen egy vallásháború elevenedik meg a színpadon.
És ahogy a görög rendezőtől korábban is láttuk, kemény testi-fizikai munkát követel meg a színészeitől, a mozgás és a légzés itt is kulcsszerepet játszik. A hol félmeztelenül, hol fekete uniformisban menetelő, esetleg kúszó-mászó, pontosan kimért mozdulatokkal közlekedő katonák átlósan vágják ketté, keresztezik a teret, és ismét találkozhatunk a Terzopuloszra jellemző légzési technikával, amelynek nyomán szinte más tudatállapotba kerülnek a színészek. S ahogy a Bakkhánsnőkben, úgy itt is fekete kukászacskóban látja viszont az anya az elpusztított fiát.
Azt nem nagyon kell magyarázni, hogy a háborús tematika miért is került elő, ahogy arról a rendező a Nemzeti Magazinnak adott interjújában is beszélt.
Ma ismét háborúk sorozatát éljük, amelyek kitörésük első huszonnégy órájában megdöbbentenek minket, megráznak, aztán elfelejtjük, már nem érdekelnek bennünket. Azért készült ez az előadás, hogy általa az emlékezést segítsük, és éltessük egy olyan rendszerben, amelynek gépezete teljes mértékben a felejtésre építi az emberi gondolkodást. A hibrid háború a felejtéssel karöltve jár, ezért fontos, hogy mindannyian tudatunkra ébredjünk, és lássuk, mi történik körülöttünk, meddig fajul az ember, mire képes az emberi természet.
Az előadás alatt felkapjuk a fejünket az olyan gondolatokra, mint hogy a háború már régóta tart, de még kell öt év, hogy minden ország belekeveredjen, vagy hogy a háború évei után száz év, mire minden újjáépül. A jelzésértékű díszletelemekről, jelmezekről eszünkbe juthat az első és a második világháború, de a mai uniformisok is – a lövések, az ágyúdörgés, a csecsemők újra és újra felhangzó sírása, valamint egy siratóének adja hozzá a hangkulisszát. A gyerekek születése és angyallá válása különösen fájdalmas, nem lehet megszokni, ahogy a katonákkal körülvett, megfélemlített parasztok látványát sem, akik a kis ökröcskéjüket a saját életüknél is jobban féltik.
A Kurázsi mama és gyermekei a drámairodalom legnagyobb háborúellenes darabja, s a német szerző zsenialitását jelzi, hogy Hitler hatalomra jutásakor, emigrációban kezdte el írni, és közvetlenül a második világháború kitörése előtt fejezte be. Megjelent benne az a baljós előérzet, ami előrevetítette az újabb pusztítást, azt, amibe az emberiség újra és újra besodródik. A darab nyíltan beszél arról is, hogy a háború hogyan fonódik össze az anyagi érdekeltséggel, hogyan lehet nyerészkedni, hasznot húzni belőle,
legyen az egy kappan a XVII. században, vagy milliárdos biznisz napjainkban.
Szabó Réka és Kozma András dramaturg feszes szöveget alkotott, az előadáson Paul Dessau eredeti dalbetétei hangzanak el Nemes Nagy Ágnes fordításában, klarinét-, zongora- és dobkísérettel. A zenekari árokból néz, majd mászik ki a narrátor, Bordás Roland, aki a szereposztás és a szeme köré rajzolt fekete karikák alapján is maga a Halál. Semmin nem lepődik meg, mindent tud előre, és csak remélni tudjuk, hogy még nem a mi történetünket meséli.
(Borítókép: Kurázsi mama és gyermekei című előadás. Fotó: Eöri Szabó Zsolt)