A Komáromi Jókai Színház színpadán láthattuk Béres Attila rendezésében a Mefisztót. Klaus Mann művének színpadi adaptációja a hazai és nemzetközi, múltbéli és jelen politikai élet látlelete, amelynek címszerepét a Jászai Mari-díjas Gál Tamás alakítja. A darab két felvonásban vezeti végig a nézőt Hendrik Höfgen életútján, ahol a főszereplő a becsvágy, a tagadás és a lelkiismeret között őrlődik.
Átlépve Komáromnál a Dunát, a város fehéren izzó víztornyától csupán egy kőhajításnyira van a Jókai Színház. Falain belül világok ütköznek: a régi idők építészetének szebbik arca, az elképzelt jövő és a klasszikus színházi világ keveredik.
Noha a Komáromi Jókai Színház nem óriások csarnoka, néhány száz ember kényelmesen elfér a nézőtéren. Sokakat érdekelt Béres Attila Mefisztója, nem véletlenül, hiszen Szabó István is ennek a történetnek a feldolgozásáért kapott Oscar-díjat 1982-ben. Béres ezúttal számos színházi elemet kevert, hogy izgalmassá tegye Klaus Mann 1936-os művének színpadi adaptációját, de nagy stílusújítás nem történt. Ettől függetlenül az ötletek működtek, a jó forma profi megvalósítása után pedig nem érheti szó a ház elejét.
Már az első pillanatban megtörték a klasszikus térelosztást, hisz a darab közjátékkal indul. A nézőtér oldalsó járásait és az első sorokat ugyanúgy felhasználták a darabban, mint a színpadot, így a közönség tere csupán a bársonyszékekre korlátozódott, míg a színészek körbejátszották a nézősereget.
Amint a színpad is fókuszba került, azonnal megjelent Horesnyi Balázs grandiózus, mégis egyszerű díszlete.
A játékteret végig igyekeztek szellősen tartani, nem volt semmi sem a színpadon, amit egy pillanat alatt ne lehetett volna lebontani. Összesen két kivétel volt: a falakba épített emberalakok – amelyek csupán elvétve kaptak szerepet –, valamint egy pár hatalmas csizma, az eltaposó hatalom.
Ezek a felülről lelógatott óriás lábak számos játéklehetőséget adtak a színészeknek és a rendezőnek. Amikor csökkent a karaktereken a nyomás, a könnyedség jegyében eltűntek, máskor, ahogy rájuk nehezedett a világ, gyakorlatilag eltaposta őket – főszereplőnket többször is.
Gál Tamás izgalmasan vezet végig minket a történet középpontjában lévő Hendrik Höfgen életútján. Belső monológjai és interperszonális pillanatai egyszerűen adták vissza a képmutatást és az idő múlását, miközben nyers, pikírt humora – amelyben valami szemtelen mindennapiság köszön vissza –
számos alkalommal megmosolyogtatta a nézőket.
Az egész darabra jellemző, hogy minden komorsága ellenére igyekszik itt-ott feloldani a nézőre telepedő feszültséget, de a valós agóniát sosem oldja fel teljesen. Épp csak annyira finomítja a helyzeteket, amennyire Höfgen karaktere is próbál tagadni vagy épp feledkezni az őt körülvevő nyomorúságról.
A darab nem hoz ítéletet, de még döntést sem. A kezdő jelenetsort az előadás végén visszaismételve egyfajta hurokba helyezik az alkotók a történetet, amelynek végkimeneteléről ők sem formálnak egyértelmű véleményt. Höfgen a pokol tornácán éli újra élete pillanatait, jó és – zömében – rossz döntéseit, majd az utolsó pillanatban, az megítéltetés pillanatában elkezdi elölről. Mintha nem lenne kész továbblépni, vagy talán nem is tud.
A későn meghozott jó döntés nem mindig jár feloldozással. Számára élete rossz döntéseinek újraélése jelentheti a valódi poklot.
Az előadás zenéje minimális, inkább a hangeffektek dominálnak. Ahol azonban mégis felcsendül valamilyen hangszer, ott Lakatos Róbert zeneszerző remek érzékkel dolgozott. A zene tökéletesen belesimul a darabba, egy percig nem veszi el a fókuszt a cselekményről, a látványt pedig csak erősíti.
Jelmezek között is csupán ott születtek kiugró ruhaköltemények, ahol indokolt – ilyenek a dámák, a színésznői karakterek csillogó, látványos öltözetei –, és igyekeztek korhű ábrázolásokat is csempészni a jelmezekbe.
A színészi játékok tekintetében nem láttunk rossz alakítást, számos művésznek sikerült igazán jó pillanatokat teremtenie. Talán közhelyes, hogy épp a Mefisztó esetében már többedjére emeljük ki a főszereplőt, Gál Tamásnak azonban rengeteg amplitúdót kellett bejárnia a karakterével, amit az esetek többségében profin megoldott.
Érdemes kiemelni Mokos Attila alakítását is, aki csupán a második felvonásban kap nagyobb szerepet, de akkor finom kimértséggel jeleníti meg a hullámzó, kiszámíthatatlan, mindent eltaposó hatalmat. Leginkább az ő és Gál Tamás karakterén, valamint Béres Attila rendező és Varga Emese dramaturg ötletein keresztül mutatkozik meg a darab lényege, amelyet Hendrik Höfgen ki is mond a színen.
A színház feladata, hogy reagáljon.
Béres Attila Mefisztója látlelet, de nem csupán a náci elnyomás politikai mivoltáról. A darabban visszaköszön a múlt és a jelen hatalmi világa, látni benne külföldi párhuzamokat és hazai utalásokat. Megmutatja a falakat, ameddig képesek vagyunk eltolni magunktól a problémát a tagadás és önámítás mezsgyéjén, miközben azt is elénk tárja, hogy minden emberben van egy válaszvonal, ameddig képes megcsalni önmagát, onnantól viszont csupán téboly vagy delírium várja.
Összességében a Komáromi Jókai Színház Mefisztója remek előadás, amely számos érdekes vagy látványos, jó ötlettel operál. Noha a mozzanatok zöme a színháztörténelemben korábban már bejáratott, letesztelt gondolat, ezeket remek arányérzékkel mutatja be a darab rendezője, Béres Attila. A produkció végén álló tapssal mondott köszönetet a közönség a művészeknek.
Az előadás dramaturgja Varga Emese. A különleges díszletet Horesnyi Balázs, a jelmezeket Pilinyi Márta tervezte. A zenét Lakatos Róbert szerezte.
(Borítókép: Béres Attila rendezésében a Mefisztó. Fotó: Dömötör Ede)