Állhat-e valaki a törvény szolgálatában egy totalitárius rendszerben úgy, hogy közben megőrzi a lelkét és emberségét? Ez a kérdés lengi körül Simon Scarrow brit történelmiregény-író náci Németországban játszódó krimijét. Berlin utcáin egy gyilkos ólálkodik az éjszakában, miközben Hitler katonáinak csizmái csattognak már Lengyelországban is, Németország hadban áll, de a világ még nem merült el a totális háborúban és pusztításban.
Scarrow többnyire az ókori Római Birodalom idején játszódó regényeiről ismert, az Elsötétítés egyelőre „kakukktojás” az életművében, de remélhetőleg ez nem marad így. A náci Németország fullasztó és sötét napjait megidéző krimi mondhatni egy kliséhalmaz, de mégsem. Olvashattunk már hasonlót, nincs szó semmi eredeti ötletről, mégis működik. A történet, a hangulat gyorsan berántja az olvasót, és belebújhat Horst Schenke bűnügyi nyomozó fejébe, aki úgy rendőr, hogy nem náci, és éppen ezért bíz rá a Gestapo vezetője egy érzékeny gyilkossági ügyet.
1939 decemberében, néhány nappal karácsony előtt a náci párt egy magas rangú tagjának feleségét holtan találják Berlin egyik vasútállomásától nem messze. A nő sérülései egyértelműen erőszakra és gyilkosságra utalnak. Heinrich Müller, a Gestapo vezetője magához rendeli a bűnügyi rendőrség (Kriminalpolizei – Kripo) pankowi részlegének vezetőjét, Horst Schenke nyomozót.
Müller valós történelmi személy, 1939 és 1945 között vezette a Gestapót (Geheime Staatspolizei – Titkos Államrendőrség). 1919-ben csatlakozott a bajor rendőrséghez (tehát bőven Adolf Hitler 1933-as kancellári kinevezése előtt), majd a demokratikus weimari köztársaság rendőrségének politikai részlegéhez került. Müller igazi bürokrata volt, jó adminisztrátori képességekkel, kíméletlen elszántsággal, illetve aprólékossággal végezte a feladatát. 1934-ben lépett be az SS-be (Schutzstaffel – Védőosztag), érdekesség, hogy a náci párthoz csak 1939-ben csatlakozott.
A Gestapo igazgatójaként Müller vezető szerepet játszott a náci rendszerrel szembeni ellenállás minden formájának felderítésében és elnyomásában. Továbbá felelősség terheli a nácik által elkövetett népirtás miatt is. A háború utolsó napjaiban, 1945-ben a berlini Führerbunkerben látták utoljára, majd eltűnt. Több teória is született azóta: meghalt az ostromlott Berlinben, talán öngyilkosságot követett el, és a holtteste azonosítatlan maradt. Van olyan verzió, hogy átállt a szovjetekhez, egy másik szerint meg az amerikaiakhoz. Még az is lehet, hogy sok nácihoz hasonlóan Dél-Amerikába menekült. Ki tudja.
Scarrow krimijében Müller azért Schenkét bízza meg a gyilkosság felderítésével, mert a Kripo nyomozója politikailag nem elkötelezett, és nem tagja a náci pártnak, az ugyanis a regénybeli Gestapo-igazgató szerint csak elhomályosíthatná ítélőképességét.
Jó bűnügyi nyomozóra van szükségem, aki előítéletek és a későbbi lehetséges előnyök reménye nélkül folytatja le a vizsgálatot
– mondja a regényben Müller. Amit azonban nem mond, de Schenke tudja, hogy ha valami balul sül el, akkor simán beáldozható.
A Kripo nyomozója tisztességes ember, aki azért lépett be a rendőrséghez, hogy betartassa a törvényt, és az igazságszolgáltatás elé állítsa a bűnözőket. Márpedig ezért szerinte nem szükséges belépnie a náci pártba, és persze nem is akar, nincs ínyére sem a Gestapo, sem a náci rezsim, de ezt nyilván nem hangoztatja Müllernek. Azt a történészek tudják megválaszolni, mennyire volt életszerű a valóságban, hogy 1939-ben valaki nyilvánvaló politikai elkötelezettség nélkül tudjon viszonylag magas beosztást betölteni a náci Birodalmi Biztonsági Főhivatal (Reichssicherheitshauptamt – RSHA) alá besorolt Kripóban.
Schenke egyébként magának állít fel morális csapdát, amikor kifejti, hogy a párt adja az állam törvényesen megválasztott kormányát, és az állam hozza a törvényeket, amelyeket minden rendőrnek kötelessége betartatni. Röviden – az érvelése szerint – „az a jó rendőr”, aki a náci állam törvényeit tartatja be. Az államét, amely többek között 1935-ben életbe léptette a nürnbergi faji törvényeket. Később Schenke éppen egy zsidó származású szemtanú miatt szembesül azzal, hogy
az emberség és az igazság nem összeegyeztethető a náci állam által hozott törvényekkel.
Választania kell, hogy a törvényt tartja be, „jó rendőr marad”, vagy az emberségére hallgat.
A történet előrehaladtával a cselekmény egyre csak bonyolódik: kiderül, nem csupán egy gyilkosságról van szó, és az sem zárható ki, hogy az elkövető szintén a náci párt tagja; még az is lehetséges, hogy a szálak a katonai hírszerzéshez és elhárításhoz, az Abwehrhez vezetnek. A csavar az, hogy Schenkét éppen az Abwehr vezetőjének, Wilhelm Canaris admirálisnak az unokahúgához fűzik gyengéd érzelmek.
Akárcsak Müller, a regényben szereplő Canaris is valós történelmi személy (a könyvben szereplő unokahúga nem), és valóban az Abwehr élén állt. Az admirális nem szívelte a náci rezsimet, közte és az SS (leginkább a Biztonsági Szolgálat, az SD), illetve a Gestapo között egyfajta macska-egér játék zajlott egészen 1944 februárjáig. Az Abwehrt végül beolvasztották, felszámolták, Canarist pedig nem sokkal később a Hitler elleni 1944. július 20-i sikertelen merényletben való részvételéért (valójában nem volt közvetlen szerepe benne, de a katonai ellenállási mozgalmat támogatta) letartóztatták. A háború végét nem élte meg, 1945. április 9-én kivégezték. Scarrow a regényében hihetően ábrázolja Canarist.
Az Elsötétítésből nagyon sok kisebb-nagyobb részlet megtudható az 1939-es náci Németország mindennapjairól. Scarrow egy rövid jegyzettel is ellátta a könyvét, és elmagyarázta, milyen aprólékossággal készült hitelesen megteremteni a történet atmoszféráját.
Vannak zavarba ejtő részletei is a regénynek. Schenke nyomozóra Müller ráállítja az egyik Gestapo-tisztjét, hogy szorosan figyelemmel kísérje a nyomozást. A fiatal tiszt azonban nem olyan, mint ahogy egy gestapóst elképzelnénk. Vagyis kezdetben olyannak tűnik, de a végére – nehéz ezt megfogalmazni – egészen más megvilágításba kerül a személye. És ez az érdekes Scarrow regényében:
a szereplők emberiek, nem mindenki elvetemült gonosz, aki egyenruhát visel vagy a náci állam valamelyik hatóságánál lát el feladatot.
De azt sem lehet mondani, hogy ezeknek az embereknek a motivációit és gondolatait az ismert történelmi tények figyelembevételével maradéktalanul el lehetne fogadni. Scarrow ugyanakkor nagyon jól érezteti, hogy az akkori világban mindenki úgy alkalmazkodott, ahogy tudott, és nem csupán egy gyilkos barna massza volt a német nép a náci rezsim uralma alatt.
A regény címe arra utal, hogy minden éjjel kötelező a teljes elsötétítés Berlinben a háború és a takarékoskodás miatt. De arra is érteni lehet, hogy a világháború árnyékában voltak emberek, akik abban reménykedtek, hogy majd csak vége lesz a rezsimnek, katasztrófa nélkül. Az olvasó azonban tisztában van a nyomasztó igazsággal:
1939-re már rég beköszöntött a sötétség, a végromlás elkerülhetetlen, de a regény egyes szereplői előtt még pislákol a remény, hogy másképp is lehet.
Az Elsötétítés azoknak ajánlott, akik szeretik a jó krimiket, akiket érdekel a korszak, és nem feltétlenül olyan könyvet keresnek, amit még vagy tízszer el akarnak olvasni. Simon Scarrow krimijének magyar fordítása a tavalyi év második felében jelent meg a Gold Book kiadó gondozásában.
(Borítókép: Németh Kata / Index)