Hamarosan megérkezik a mozikba Boross Martin kormánykritikus Nyersanyag című filmje, amely a mai magyar társadalmi viszonyokat tükrözi vissza, és éles vitákat kiváltó témákat feszeget. A premier apropóján a rendezőt és a főszerepet játszó Dér Zsoltot kérdeztük többek között arról, milyen nehézségekbe ütközött a forgatás, mekkora volt a költségvetés, bepróbálkoztak-e az NFI-nél, de szóba került a privilegizált városi és a mélyszegénységben élő falusi ember közötti nagy szakadék is.
Boross Martin közvetlen állami támogatás nélkül készült Nyersanyag című filmje egyértelműen kormánykritikus alkotás, amely közéleti, politikai és közösségi témákkal, korrupcióval, hatalommal való visszaéléssel és a vidéken élő kisebbségek problémáival foglalkozik. Mindemellett egy fővárosban élő értelmiségi réteget is bemutat: egy jóhiszemű művész él vissza a belé vetett bizalommal, és ellentmondásos módszerekkel avatkozik be egy kis közösség életébe.
A rendező az Indexnek kifejtette:
A hatalmat képviselő vidéki polgármester és az értelmiséget szimbolizáló Tamás számára is az a kérdés, hogy mi a siker ára, és ki fizeti meg.
A filmre kapott sok pozitív visszajelzés még Boross Martint is meglepetésként érte. Sőt, egyesekre a Nyersanyag letaglózó hatással van.
Egy rendkívül alacsony költségvetésű, független alkotásról van szó, ami nyilván nehézséget is okozott a készítők számára, hiszen csak olyan helyszínekben gondolkodhattak, amikért nem kell fizetni, és minden stábtagnak, alkotónak is több szerep jutott. A tempó is gyors volt, összesen 21 nap alatt forgott le a film. A helyszínválasztás se ment mindig könnyen (öt faluban vették fel a jeleneteket), mert sokszor pont a helyi vezetésnek nem tetszett, hogy egy korrupt, elnyomó polgármesterről készül film.
Egész biztosan állíthatom, hogy egy normál léptékű játékfilm körülbelül 4-5 százalékából hoztuk ki a költségvetést. A nemsokára mozikba kerülő Most vagy soha című magyar film esetében ez az arány olyan 0,3 százalék
– fogalmazott a rendező, majd hozzátette, hogy nem félnek a negatív visszajelzésektől sem, hiszen azzal talán mindenki egyetért, hogy Budapest és az ország bármely más része között áthidalhatatlanul nagy a szakadék; és hogy egy privilegizált városi és egy mélyszegénységben élő falusi ember között óriási a távolság lehetőségekben, életszínvonalban, valamint oktatáshoz, munkához, kultúrához való hozzáférésben.
Szerinte az is látszik, hogy az elitnek nem érdeke, hogy ezt megszüntesse, hiszen csak akkor érdekli őket a vidéki ember, ha a szavazatukra van szükség. Ez persze mindennemű hatalomra igaz, tehát a kormányra is, de a helyi polgármesterekre is – tette hozzá.
Azt gondolom, hogy ez a film nemcsak felfelé mutogat, hanem egy elég pontos képet ad arról, hogy milyen ez a feudális rendszer, amiben élünk, miközben az értelmiségnek a felelősségét is fókuszba állítja.
Arra a kérdésre, hogy megpróbáltak-e támogatást kérni az NFI-től, úgy válaszolt: „A teljes transzparencia jegyében csak az Inkubátor programban próbálkoztunk, de ezt egyből elutasították. Őszintén szólva hálás lehetek, hogy nem jutott olyan sorsa a film, hogy kiválasztásra kerül a szakmai zsűri vagy közönség által, majd egy tollvonással megvonják a támogatást, ahogy ez megfigyelhető volt tavaly. A nagyjátékfilmes pályázatra pedig nem adtuk be, mert nem vagyunk azért naivak, evidensek a tendenciák.”
A film ötlete magától a rendezőtől származik, és amikor már volt egy egyoldalas szinopszisa a történetről, akkor bevonta a munkába Szántó Fanni forgatókönyvírót is, akinek a nevéhez fűződik a – Netflixen is elérhető – Külön falka is. Először konzulensként, majd pedig írótársként, egyenrangú partnerként vett részt a forgatókönyv megírásában.
Számomra inspirációként és forrásként közéleti események, valós, ismert alakok, bűnügyek szolgáltak, de legeslegelsősorban vagy legalább ilyen fontos mértékben a személyes élmények is számítottak. Szóval volt egy kutatómunka, meg számos konzultáció, de volt egy olyan személyes élményem is, ami korábbi közösségi projektemhez kötődik: egy falu fiataljaival dolgoztunk együtt még 2017-ben, és erről készítettünk egy közösségi dokumentumfilmet. Természetesen a Nyersanyag ellentmondásos, tragikus kimenetele nélkül
– mondta Boross Martin. Ez a falusi és városi emberek közötti szakadék meg a kívülről jövő beavatkozásnak a dilemmái már ott is jelen voltak, valamint az a kérdés is, hogy mi történik, ha nagyobb nyilvánosságot kap egy alapvetően zárt közösség.
Arra is oda kellett figyelniük akkoriban, hogy óvják meg magukat és másokat is attól, hogy ne keltsenek illúziókat a saját munkájuk fontosságával kapcsolatban, és hogy ne gondolják azt a városból jövő vendégek, hogy a városiak jobban meg tudják oldani egy közösség problémáit, mint ők maguk. A rendezőt az a kínzó élmény foglalkoztatta leginkább, hogy minden kis faluban van sok kreatív, érzékeny, intelligens, szeretni való fiatal, ám ők sokszor ignorancia áldozatai lesznek – amiben a politikának is nagy szerepe van –, és nincs esélyük kibontakozásra pusztán azért, mert oda születtek, ahová.
Bár Boross Martin szerint nagyon-nagyon súlyosak a fent említett problémák, úgy gondolja, nem kell apátiába süllyedni, mert nincs teljes reménytelenség. Szerinte első lépésnek jó lenne, ha a szolidaritást erősítenénk önmagunkban és a környezetünkben, és nem hagyna minket nyugodni, hogy az ország fele nélkülöz és méltatlan függési viszonyrendszerekben él.
Most nem szakértőként, hanem aktív állampolgárként mondom, hogy le kellene számolni a hatalmi visszaélésekkel, a szegénységgel, a korrupcióval és azzal, hogy izolálva legyenek emberek. Nagyon-nagyon sokan vannak izolálva ebben az országban. Ez a mobilitás hiányát jelenti, ami azért baj, mert nem látszanak, nincsenek szem előtt azok, akik áldozatok, és nincs kitől segítséget kérniük, nem is tudják, hogyan kell. Éppen ezért ez az eszközzel rendelkező értelmiségnek vagy az eszközzel rendelkező szemtanúknak lenne a feladata elsősorban
– tette hozzá a rendező.
Lapunk kérdésére Dér Zsolt Junior Prima díjas színész elárulta: attól tartott, hogy a film esetleg negatív, dehonesztáló vagy felszínes képet fest a társadalomkutatással, szociológiával foglalkozó, ténylegesen a terepen dolgozó szakemberek életéről, civil szervezetek munkájáról. Azonban az első vetítéseken több ilyen szakember is részt vett, és a visszajelzések pozitívak voltak.
Ahogy a filmről készült beszámolónkban is írtuk, a Dér Zsolt által alakított Tamás a bántalmazó-korrupt-elnyomó polgármester lebuktatására fókuszál, akár másokon átgázolva. A színész úgy fogalmazott, ő ilyen módon a való életben nem vitte volna végig azt, amit az általa alakított szereplő gátlástalanul megtett. Ugyanakkor úgy véli:
Mindenki, aki hatalmi, nagy kontrollal járó pozícióba kerül, legyen szó tudományos, politikai, művészi vezetői pozícióról, annak előtte szerintem el kell végeznie egy nagyon nehéz belső, terápiás munkát. Hogy tisztában legyen a saját mozgatórugóival. Én például politikai tisztséget nem adnék ki pszichés felkészültség nélkül. Egy terápiás munka éveket jelent, és a cél, hogy egy csoportot irányító bármilyen vezető tisztában legyen a szándékaival, szükségleteivel.
A film vége kifejezetten erősre sikeredett, hiszen nem kapunk választ a kérdéseinkre, és a megoldást sem látjuk. Dér Zsolt szerint nem lehet a Tamás által alkalmazott eszközökkel megoldani a problémát egyik pillanatról a másikra.
Ugyanúgy, ahogy az egyénnek el kell végeznie ezt a belső, mély munkát és erős önvizsgálatot, a rendszernek is meg kell tennie. Az a cél, hogy a szociális rendszer átalakuljon, és hogy olyan eredményeket érjünk el közösen, amik változást hozhatnak.
Neki azonban szakemberek azt mondták, a mostani generációknak bizonyos szempontból már mindegy. „A most végzett munka nem a most élő embereken fog segíteni, hanem a következő generációkon. Az is kérdés egyébként, hogy nekem fehér, budai, fővárosi magyarként dolgom-e segíteni, kell-e segítenem egy vidéki cigány magyar életén, vagy más módokat kéne találni ezekre a problémákra” – fogalmazott.
Szerinte van egy látszólagos harc két megoldási iránnyal: a szegregáció egy körbejárt téma, és tudjuk, hogy miért nem megoldás. Hiszen csak újratermeli a gazdasági és kulturális problémákat. Ugyanakkor az integráció is felvet rengeteg ilyen kérdést.
Egyrészt annak a pökhendiségnek a kérdését, hogy van-e jogunk nekünk, fehér magyaroknak az integráció igényével odaállni olyan népcsoportokhoz, amelyek – mondjuk – több mint ötszáz éve ugyanígy itt élnek. Vagy hogyan lehetne közös élettereket kialakítani. De olyan mély kulturális különbségek vannak – és nem a szegénységről beszélek, hanem a fehér magyar és a cigány magyar közötti kulturális különbségekről – amelyek sokkal bonyolultabb kérdéseket vetnek fel annál, hogy én most válaszokat adhatnék rájuk egy mondatban.
Hozzátette: a mostani rendszer azonban nem törődik a mélyszegénységben élőkkel, a szegényebb fehér magyar vagy cigány magyar vidékekkel, hanem más célokat és más szükségleteket elégít ki nemzet- és kormányzati szinten. És társadalmi, valamint politikai akarat hiányában a változás sem fog bekövetkezni egyhamar.
A politikai felső vezetésnek való kiszolgáltatottságból fakadóan nagyon nevetséges, szomorú és kaffkai állapotok uralkodnak az országban.
Végezetül a színész a jövőbeni terveiről is beszélt: Jelenleg egy új, közösségi, szociokulturális tér alapításán dolgozó csoport tagja. A „Mindenki mozija” egy különleges projekt lesz, ami többek között ingyenes filmvetítést biztosít szociálisan, kulturálisan, gazdaságilag nehéz helyzetben lévők, illetve fogyatékkal élők számára.
(Borítókép: Boross Martin. Fotó: Bartha Máté)