Már régen a szemünk előtt zajlik az egyik leghatalmasabb kulturális forradalom. Olyan, amiről a közélet legtöbb szereplője azt hiszi, hogy irányítani, uralni tudja. Az influenszerekre ugyanakkor többé már nem lehet úgy tekinteni, hogy „jól van, barátom, elvagy te a virtuális térben″. Előléptek onnan, és demonstrációt hirdettek ma estére Kiállás az áldozatokért, a gyerekekért, az egészséges társadalomért címmel.
Előjöttek az influenszerek a virtuális térből, és utcára szólították követőiket. Elsőre tűnhet úgy, hogy persze, helyzet van. Miért ne lehetne így? Novák Katalin köztársasági elnök lemondása, Varga Judit távozása, és a kétes kegyelmi ügy nyomában sok kétely, erkölcsi és morális űr támadt a társadalomban – amit, úgy tűnik, hagyományos hatalmi eszközökkel nem lehet üzenettel megtölteni.
Az influenszerek azonban maguktól aligha akartak volna kijönni a virtuális térből. Legalábbis nem most. A Facebook, az Instagram, az X, a YouTube, a Reddit vagy a TikTok világából.
A történtek vákuumként szippantották ki őket onnan. Ide, valós utcákra, konkrét terekre.
Immár szemtől szemben, egymás mellett állnak azok, akik eddig a távolból üzentek egymásnak. Videókkal, zenékkel, idézetekkel, emojikkal tartották a kapcsolatot rajongókkal, követőkkel – köztük nagyon sok anonim gyűlölködővel és ellenségeskedővel is.
Most sokan lehetnek olyanok, akik azt mondják, hogy ha az influenszerek előjöttek, akkor majd vissza is mennek virtuális játszóterükre. Ha nem, vissza kell őket gyömöszölni oda. Miközben tudják, hogy
a lefejt tejet sem lehet a tőgybe visszatölteni.
Annyiban, persze, lehet igazuk, hogy a virtuális tér megmondói nem feltétlenül állnának helyt egy ország, egy város, de még egy sportklub működtetésében sem. Törvényt sem tudnak hozni, sem költségvetési forrást elosztani, adót beszedni, vagyis társadalmat államszerűen működtetni. De az influenszerek ereje nem is ebben rejlik.
A virtuális tér arcai és hangjai közösséget tudnak építeni. Nem is akármilyet. Ezer, tízezer, százezer követővel. Milliónyival. Módszerük sokszínű és eklektikus, egyvalamiben különösen erős: a kötődés kialakításában. Különösen egy olyan világban, ahol a közösség tagjai gyakran azt tapasztalják, hogy már a szüleik sem találják a közös hangot, ahogy a tanáruk sem a fenntartóval, orvos a nővérrel, képviselő a választóval. Azt látják, hogy a jog és erkölcs ollószára megállíthatatlanul nyílik, és sok esetben a valóságot hiszik igazságnak.
Az influenszerek világa ebben erős. Könnyű és gyors közösségélményt nyújt elbizonytalanodottnak, útkeresőnek, sodródónak, a mást is másként gondolónak. A felelősségük ugyanakkor éppen ezért óriási, és a mondás ma már inkább így szól:
könnyű prófétának lenned a saját csatornádon.
Ez, persze, nem jelenti azt, hogy az influenszerek kihasználnának mindent és mindenkit csak azért, hogy elmondhassák, náluk nagyobb ható- és vonzerő nem létezik a közösségi térben. Sőt. Teremtett világuk éppen a sokszínűsége miatt nem egységes. Miközben tevékenységüket, üzeneteiket éppúgy meghatározzák azok a társadalmi problémák, amelyeket fizikai, szellemi és mentális valóságukban megélnek. Még az is lehet, hogy azoktól próbálnak menekülni, másként megélni, felváltani, kiváltani.
És közben kereskednek – vagy nem is titkoltan politizálnak. Sokféleképpen, de mindig nagy hangsúlyt fektetve erkölcsi alapvetésekre, érzékenyen reagálva kirekesztettségre, megbélyegzésre, vélt vagy valós igazságtalanságokra.
Egy ilyen szerteágazó közösséget nem könnyű még nagyobb, egységes közösséggé formálni. Egyszer már az utcára vonult az internet népe, 2014-ben, amikor adót akartak kivetni az internetszolgáltatásra. 2008-ban is volt ilyen kísérlet, de akkor a parlamenti szakaszban megbukott. Hat évvel később pedig akkora tömeg vonult az utcára, hogy az előterjesztést végül visszavonták.
Azóta pedig csak még inkább megerősödött az interneten kommunikálók tábora, számos influenszer nőtte ki magát netes véleményvezérré. Ugyanakkor minden közösségi csatorna táborának tagjait más és más kötőanyag, érzelmi hurok tartja egyben. A ma esti demonstrációban főszereplő influenszerek közül például
Van bennük valami közös: változtatni szeretnének azon, ami szerintük nem működik jól. Ki az érzelemre, ki az értelemre hatóan. Ma este együtt demonstrálnak, és kerestek egy közös többszöröst, nevezzük közös erkölcsi halmaznak, amely magában foglalja mindazt, ami szerintük eltűnt a társadalomból. Ilyen a szolidaritás (Kiállás az áldozatokért, a gyerekekért), illetve az állam és az állampolgár kapcsolatának, vagyis a szolgálat és a hozzájárulás fogalmának újraértelmezése (és az egészséges társadalomért).
Most még nem tudni, mire mennek egymással az utcára vonuló influenszerek és követőik, de annyi bizonyos, hogy ez a tömeg nem a tér egyik sarkától a másik sarkáig mérhető. A közösségi média útjai az idegrendszerhez hasonlatosan futhatnak a virtuális végtelenben, ugyanúgy lehetnek köztük érző, inter- és mozgató neuronok. A lényeg az információ áramoltatása, aminek az eredménye a hatás: a kiváltandó, az elvárt, a remélt. Legyen az bevétel, vagy a közösség létszáma, és az ebből fakadó erő. Ha úgy tetszik: hatóerő.
És itt érünk el az egyik legfontosabb részhez, és ahhoz a kérdésfelvetéshez, hogy
az influenszerek térnyerése mennyire változtatja meg, válthatja ki akár az állam működtetésében eddig nagy szerepet játszó pártok és érdekképviseletek szerepét.
Az amerikai Forbes 2023-as influenszerlistája eléggé beszédes. A listán szereplő első „50 helyezett összesen több mint 2,6 milliárd követőt vonzott be a karrierje során – és több mint 700 millió dollárt, azaz nagyjából 257 milliárd forintot keresett az elmúlt egy évben. (Csaknem húsz százalékkal többet, mint 2022-ben.)”
A követők létszáma nyilván nem jelenti azt, hogy ez a közösség azonos érdek-, véd- és dacszövetséget alkot, de az adatok elgondolkoztatók. Olyannyira, hogy az említett cikk idézi Erin Lanutit, a reklámpiaci nagyágyú Omnicom PR Group innovációs vezetőjét, aki úgy fogalmaz, hogy
az influenszerek hitelesebbek a közönség számára, mint a hirdetések. Percek alatt elkapkodják a termékeiket. Olyan tömegeket vonzanak, ami egy nagyvárost is megbénítana.
Mi ez, ha nem erő? Olyan, amelyik most itthon, Magyarországon is kilépett a virtuális térből. Egy éve az Index is írt arról, hogy a magyar listán az akkor 19. helyen álló Radics Péter csak a filmes jelenetek és Facebook-kommentháborúk szinkronizálásával szerzett egymillió követőt.
Mi ez, ha nem hatóerő? Még akkor is, ha nem feltétlenül egy irányba tartó. Ma már egyetlenegy influenszer sokkal több követővel bírhat, mint amennyi híve egy-egy politikai közösségnek van, sokkal gyorsabban és hatékonyabban tudja őket megszólítani.
Nem mint párt, hanem mint hatóerő.
És ha képesek arra, hogy elérjék azt, hogy vegyünk tőlük bármit, terméket, gondolatot, életérzést, vajon milyen messze vagyunk attól, hogy befolyásolják a választói hajlandóságot, a szavazólapi tollmozgást?
Éppen ezért, amikor az influenszerek kilépnek a virtuális térből, arra nem tekinthetünk másként, mint kulturális forradalomra. Mert jönnek, és hallatják a hangjukat. Mert véleményük van. Mert valamivel elégedetlenek. Mert szólni akarnak. Sokan vannak, fiatalok, másként kommunikálnak, más hangsúllyal beszélnek ugyanarról, mint amiről a politikusok, a gazdasági élet vezetői.
Hozzájuk képest a magyar politikai pártok szinte őskövületek, nehezen mozdulnak, régi nyelven beszélnek. S bár érzik a virtuális tér erejét, amikor csatlakoznának az influenszerek világához, leginkább olyannak tűnnek, mint a fényre gyűlő lepkeraj.
Vagyis lehet, hogy a ma esti demonstráció után sokak szemében tűnik majd úgy, hogy nem sokra jutottak, miközben a szemük előtt zajlik az influenszerek kulturális forradalma. És erre egyetlen párt vagy hatalom sem tekinthet úgy, hogy „jól van, barátom, legalább megpróbáltátok”.
Az influenszerek ugyanis kiléptek a virtuális térből, és már tudják, milyen itt...
(Borítókép: Guyás Márton, Pottyondy Edina, Nagy Ádám, Tapasztó Orsi és Azahriah. Fotó: Bődey János, Huszti István, Németh Kata, Papajcsik Péter / Index)