Lélekdráma. Megtörtént eseményeken alapul. Két ember barátságáról szól, olyanról, amiről talán el sem hisszük, hogy barátság, tán több is annál, miközben lehetne gyűlölet is. Ennyire erős emberi drámát csak a sors képes írni. És persze Cyril Gely drámaíró. A Díj című színdarabját, egy Nobel-díj, valamint Lise Meitner és Otto Hahn történetét Herendi Gábor rendezésében láthatjuk Budapesten, a Rózsavölgyi Szalonban.
Messze járunk az időben, 1946-ban, a naptár december tizedikét mutat. Kedd van, Stockholmban vagyunk. Ma este adják a Nobel-díjat Otto Hahn kémikusnak. Az atommaghasadás felfedezéséért, leírásáért kapta még 1944-ben, csak akkor a második világháború miatt elmaradt az ünneplés. Rá egy évre pedig Otto Hahn nem tudta átvenni a díjat, mert a szövetségesek „vendégszeretetét” élvezte Angliában. Arra voltak kíváncsiak, hogy a német tudós náci volt-e, vagy csak tudós a náci Németországban.
A színpadkép egy stockholmi szálloda szobája, de olyannyira otthonos, hogy lehetne a Rózsavölgyi Szalon része is. A díszletbe (Enyvvári Péter munkája) akár a néző is beülhetne, és alighanem éppen ez a lényeg. Herendi Gábor – akinek ez élete második színházi rendezése, 2010-ben a Madách Színházban a Diploma előtt című drámai vígjátékot állította színpadra – olyan közel akarja hozni hozzánk a történetet, amennyire csak lehet. Seress Zoltán (Otto Hahn) és Kiss Mari (Lise Meitner) párbeszéde mintha bennünk szólna, őszintén és visszafojtva keresik az igazságot, a beismeréshez és a megbocsátáshoz szükséges szavakat.
A színdarab valójában két ember monológja. Mert bár Meitner és Hahn beszélget egymással, mégis mintha mindketten csak a magukét mondanák. Olyan párbeszéd zajlik közöttük, amit évek óta folytatnak egymás között, csak most jutottak el odáig, hogy egymás szemébe nézve is elmondják közös történetük személyes narratíváját.
Lise Meitner ugyanis a náci Németországban nemcsak zsidónak számított, hanem nő is volt – és ez a kombináció Adolf Hitler hatalomra kerülését követően egyenlő volt a halálos ítélettel. Még úgy is, hogy Lise Meitnert a világ egyik leghíresebb fizikusaként tartották számon.
Seress Zoltán maga Otto Hahn. Mintha tényleg a kémikust látnánk a színpadon. Lehetne büszke is arra, hogy hamarosan átveszi a legkiválóbb tudósoknak járó díjat, mégsem örül. Inkább tépelődik. Olyan embert látunk, aki minden bizonnyal lángoló elme, emberként mégis megtört. Vívódik. Nem azért, mert ne járna neki a díj, hanem mert talán önmaga sem biztos abban, hogy a Nobel-díjat tényleg ő kapja. Csakis ő. Ráadásul németként.
Otto Hahn karaktere egyszerre éretten bölcs és gyermekien esendő. Egészen megrendítő látni a tudós vívódását, és Seress Zoltán olyan mélységbe fojtja vissza az emberben, a kémikusban lakozó, amúgy minden mondatban fellelhető érzelmi erupciót, hogy a legszívesebben azt kiáltanánk felé, hogy ordítsd már ki magadból a fájdalmat és a bánatot! És mennyire, de mennyire őszintén, szinte pőrén áll előttünk, amikor átöltözik szmokingba öregen és megtörten. Íme, az ember...
Egészen döbbenetes, megrázó, ahogyan Kiss Mari Lise Meitnerként megjelenik ebben a színdarabban. Mert ha Seress Zoltán maga Otto Hahn, akkor Kiss Mari maga Lise Meitner. Azt tudjuk, hogy Ottót meglátogatja, még a díjátadó előtt meghagyta üzenetben. Hahn felesége, Edith (Szorcsik Kriszta) nem is akar vele találkozni, aminek oka van, nyilván évtizedes féltékenység feszíti a lelkét, de jó feleség. Tudja, ebben a házasságban ő is a tudományt szolgálja. Tűr, összeomlik, felépül, tűr, rendes asszony. Olyan, aki a cipőt is föladja urára. Mert szereti. Mert a tudóst látja benne, a Nobel-díjast.
Miután Edith elhagyja Otto szállodai szobáját, Hahn megpihen. Kiss Mari ekkor érkezik. csöndben, puhán, úgy, mintha ő is a szállodai szoba lakója volna. Mintha mindig is Otto Hahn életének része volna. Beleolvas Hahn készülő ünnepi beszédébe, nézi az alvó kémikus arcát, szinte végigsimít rajta. Lise Meitner a tudós álmának is része. Eljött, hogy számonkérje Otto Hant. Kiss Mari egyszerre élő és szellem a múltból, minden és mindenki lelkiismerete. Arcán mélységes szomorúság és visszafojtott öröm.
Aztán Otto felébred, és elindul véget nem érő párbeszédmonológjuk. Őszinteségről, hazugságról, elhallgatásról, félreértésről, felfedezésről, tudományról, meg nem értettségről, barátságról, talán annál is többről. Otto lelkét szinte égeti a szó, ahogyan Lise kimondja „a díjat”. Ha nem fájna az igazság, ott legbelül, vajon akkor is bántónak találná azt, ahogyan Lise kimondja azt, hogy „a díj...”?
A Díj érvek és ellenérvek kilátástalan, ám nagyon is tanulságos monológja. Nem áll egyik oldal mellé sem. A színdarab nem keresi az örök igazságot, hiszen a minek. Ezen a bolygón csak az számít, amit teszünk, és nem mellesleg, amit arról gondolunk. Ehhez az örök igazságnak nem sok köze van.
A Díj című előadáshoz kapcsolódóan rövid üzenet írt a 2023-ban Nobel-díjat kapott két magyar tudós.
Karikó Katalin (orvostudományi Nobel-díj)
Most sincsenek könnyű helyzetben a kutatónők, de Lise Meitner korában sokkal, de sokkal nehezebb volt az életük. Amikor 2022-ben a Solvay-díjat nyertem, és a Solvay-házban végignéztem a hajdani Solvay-konferenciákon készült, kiállított csoportképeket, próbáltam elképzelni, mennyi nehézséggel kellett Madame Curie-nek és Lise Meitnernek megküzdenie, amikor ennyi férfi tudós vette őket körül. Ismervén a tudományban aktív férfiakat, hát nem jellemző rájuk, hogy szerények és megértőek lennének. Curie és Meitner öntudatos, okos és határozott egyéniségek voltak. Sok sikert kívánok az előadáshoz. Bizonyára minden nézőt magával ragad a történet, és elgondolkodnak majd azon, hogy mennyi mindent tehetnek azért, hogy a jelenben is tapasztalható igazságtalanságok, a nők háttérbe szorítása, mellőzése végleg megszűnjön.
Krausz Ferenc (fizikai Nobel-díj)
Lise Meitner személyének, munkásságának nagy tisztelője vagyok, és nagy örömömre szolgál, hogy tragikus történetét ezzel a darabbal is megörökíti az emberiség az utókornak, ezzel is tisztelegve egy Nobel-díjra érdemes kutató emléke előtt. Köszönöm, hogy ezt a nemes és bizonyára nem egyszerű feladatot felvállalták, és tiszta szívből kívánok sok sikert a bemutatóhoz!
Amitől azonban igazán emberi Herendi Gábor rendezése, különösen egy ilyen szűk térben, az a sok finom utalás, amitől nem csupán érezzük, de szinte tudjuk, hogy Lise Meitner és Otto Hahn között sokkal több lehetett, mint tudós és tudós kapcsolata. Ilyen az, amikor Seress Zoltán elővesz egy szivart, és Kiss Mari kérdés nélkül a táskájába nyúl gyufáért – és meg is gyújtja. Ilyet így csak az tesz, aki nem először csinálja. Mert egykor a mindennapjainak része volt.
De ilyen jel az intonáció is, ahogyan ez a két, élete zenitjén már túllendült ember a legnagyobb feszültség hevében is beszél; vagy a csönd ereje, amikor egymásra néznek. Ahogyan a másikat megérintik. Mennyi-mennyi fájdalom és elfojtás lehet egy ilyen pillanat mögött. Évtizednyi vágy és és kibeszéletlen boldogtalanság.
A színdarab végén Otto és Edith a színpadon áll, indulásra készen, és egy gyűrű alakjában Lise Meitner is helyet kap a záróképben. Egy tárgyban, amely a bizonyíték arra, hogy Lise és Otto elválaszthatatlan. Még akkor is, ha a zafírgyűrű, amit Otto 1938-ban, a menekülés éjszakáján Lisének adott, hogy ha bármikor megszorulna, eladhassa, most visszatért.
A Díj című előadás úgy ér véget, hogy nem ér véget. Persze lezárul, taps, meghajlás, de a történet mintha soha véget nem érő volna. Mert az is. Senki nem tudja megmondani, hogyan érhetne véget. Talán ezért is kell mindig és újra elmesélni...
(Borítókép: Rózsavölgyi Szalon, A Díj, Szorcsik Kriszta, Seress Zoltán és Kiss Mari / Fotó: Molnár Miklós)