Közös koncertet ad a Dohány utca Zsinagógában 2024. március 10-én Rhoda Scott, Marian Mexicanu, Lisztes Jenő és Roby Lakatos. A fellépés apropóján beszélgettünk Roby Lakatos hegedűművésszel többek között arról, hogy mennyiben jelent előnyt a gyerekkori zeneoktatás, hogyan lett Mexikó tiszteletbeli polgára, melyik volt élete legrosszabb koncertélménye, és hogy az indiai zenét valóban csak Indiában lehet-e megtanulni.
Négy világhírű hangszeres művész áll össze eddig páratlan módon Budapesten, a Dohány utcai Zsinagógában: Rhoda Scott, a Hammond-orgona egyik legismertebb virtuóza, Marian Mexicanu harmonikaművész, Lisztes Jenő világszerte ismert cimbalomművész és Roby Lakatos, az unortodox cigány fúziós zenét megalkotó hegedűművész, aki éppen egy hétperces szimfonikus darabon dolgozik. A címe: Hét perc Magyarország, a készülő klipben pedig a legfontosabb történelmi események szerepelnek majd.
A közös koncert apropóján beszélgettünk Roby Lakatossal többek között arról, hogy
Mi hoz össze négy olyan művészt egy színpadra, mint Marian Mexicanu, Rhoda Scott, Lisztes Jenő és ön?
Természetesen a zene, de hozzá kell tennem, Lisztes Jenő triója is ott lesz a színpadon – rajta kívül egy dobos és egy nagybőgős –, valamint Rhoda Scott dobosa is jön velünk. A koncert három felvonásból áll majd. Rhoda Scott kezd, utána mi jövünk Marian Mexicanuval, a végén pedig lesz egy harmincperces közös játék, amiről még tulajdonképpen mi sem tudjunk, hogy miként lesz. Szerintem a próbán fog eldőlni, de biztos vagyok abban, hogy valami klezmeres dolog is kerül bele, mivel a zsinagógában játszunk. De természetesen lesz benne sok-sok jazz – mindent jazzesen fogunk előadni.
A négy előadó ismeri már egymást?
Egyedül én játszottam már többször Rhodával, legelőször 1989-ben, Párizsban. Aztán többször felléptünk együtt Belgiumban, Franciaországban, egyszer Magyarországon is, a Marriott Hotelben, de a többiekkel első ízben fog fellépni, ami szerintem nagyon érdekes lesz.
Lisztes Jenővel és Marian Mexicanuval mióta zenélnek együtt?
Lisztes Jenő 18 éves kora óta velem játszik. A világ egyik legjobb cimbalmosa. Épp most jöttünk haza Amerikából, a Bostoni Filharmonikusokkal volt két koncertünk. Mexicanut is régről ismerem, sokat játszottunk együtt Párizsban. Fantasztikus emberek és fantasztikus muzsikusok. Hatalmas improvizatív készséggel rendelkeznek, ezért is lesz könnyű ez a koncert. Rhoda Scott is ilyen, annak ellenére, hogy már 86 éves, mégis fantasztikusan játszik. Nagyon jó jazz lesz.
A hangszer és a hangszeres közti kapcsolat minden művésznél más – van, akinek több hangszere van, más egyre esküszik. Ha jól tudom, ön – hatévesen – Dankó Pista emlékkoncertjén az egykori művész hangszerén adhatott elő. Mennyit tesz hozzá a hangszer a művészhez? A hegedűnél hogyan írná le ezt a kapcsolatot?
Én úgy emlékszem vissza az említett fellépésre, hogy az egy normál méretű hegedű volt, ami még nagyon nagy volt nekem, nehéz is volt rajta játszani egy kisgyereknek. Abban az időben még csak negyedes vagy feles hegedűn játszottam... De általában nézve a kapcsolatot, a vonós hangszereknél – mint a hegedű vagy a cselló – jelenik meg az, hogy úgy kell rajtuk játszani, mintha a testünk darabja lenne. Gyerekként először a pozíciókat kellett megtanulnom, az izmok használatát, a gerinctartást. Nagyon nehéz volt. Amikor annak idején édesapám bevitt Badár Béla tanár úrhoz, hosszú heteken, hónapokon keresztül csak ezt tanultam, ami elég fájdalmas dolog. Ráadásul a tanár úr nagyon szigorú volt, két méter magas, ősz hajú ember, akinek mindig recsegett a cipője, ahogy bejött a terembe.
Akkor döntöttem el, hogy inkább dobos szeretnék lenni.
Persze hatalmas balhé volt otthon, mert ugyebár nem lehetett. Pedig mindig is nagyon szerettem dobolni, így hát eljártam a barátaimhoz titokban gyakorolni. Érdekes, mert mondhatni most élem a második gyerekkorom, hisz jelenleg három dobom is van, és játszom is rajtuk. Nagyon szeretem, de persze csak hobbiszinten. Viszont a két utolsó lemezemen dobolok is pár számot.
Önök mindnyájan már fiatalon belevetették magukat a zenébe. Mennyiben számít előnynek, ha valakinek a tehetségét fiatal korban felfedezik? Ha pedig csupán később veszik észre, akkor be lehet hozni ezt a „lemaradást”?
A gyerekkori beépülés nagyon fontos, főként a hegedűnél. Ez olyan hangszer, amit nagyon korán el kell kezdni. Én is két-három éves koromban kezdtem, ezért játszottam már hatévesen színpadon. Úgy vagyok ezzel, hogy volt a gyerekkori karrierem, utána pedig elkezdődött egy másik életem, amikor 19 éves koromban elmentem Belgiumba. Idestova 38 éve lakom Belgiumban, az utóbbi négy évben pedig már Budapesten is megfordulok. Akkor egy újfajta élet kezdődött, lehetőségem volt, hogy egy zenekart felállítsak, és kimenjek velük külföldre játszani. Ez 1985-ben történt, és utána 1992-től egy másik karrierem kezdődött, amikor különféle szerződéseket kaptam lemezcégektől.
Mi hozta meg a sikert?
Yehudi Menuhinnak köszönhetem, aki a mentorom is volt. Nagyon örülök, hogy találkozhattam vele, és együtt játszhattunk. Egyszer azt mondta nekem, hogy: „nagyon sokat járok a világban, mindenhol ismernek téged, de nem a nagyközönség, hanem csak a muzsikus körök. Valamit ki kellene találni, hogy a nagyközönség is megismerjen”. Erre az volt az ötlet, hogy tartsunk három koncertet együtt Brüsszelben, Párizsban és Londonban – ez volt az egyik legfontosabb mérföldkő –, innentől jöttek a különböző szerződések. Most megint új életem lett – azóta, hogy négy éve itt vagyok Budapesten. Magyarországon nem játszottam sokat, 18-20 éven keresztül nem léptem fel itt, nem is ismertek. Én is most kezdem megismerni a magyar közönséget, mostanában van egyre több koncertem Magyarországon, aminek nagyon örülök.
A cigányzene minden kultúrában más, mégis akadnak hasonlóságok. Mit tapasztalt, mekkora a különbség országonként?
A magyar cigányzenét mindenhol ismerik a világon. A nyolcvanas évek második felében azon gondolkodtunk, hogy az úgynevezett kávéházi cigányzenét miként lehetne színpadra vinni, hogy azt két órán keresztül hallgassák az emberek. Ehhez újítások kellettek, ezért abban az időben kitaláltam egy új stílust, ami ma már egy világszerte ismert ágazat. Ennek az lett a neve, hogy unortodox cigány fúziós zene.
Ezt mi először 1986-ban játszottuk.
Abszolút végtelen stílus, mindig jönnek be új elemek. Ha leülnek az emberek, itt két órán keresztül nem lehet unatkozni, mert minden percben történik valami. Három elemből áll össze: mindenfajta cigányzene, amely létezik a világon – ebbe beletartozik a Django, a flamenco, a balkáni, illetve a magyar és a francia cigányzene – összekeverve jazz- és a klasszikus zenével.
Az önök által indított irányzat hogyan terjedt el a világban?
Nagyon örülök, mert akárhová megyek, mindenhol találkozom olyan zenekarokkal, akik ezt az utat járják. Magyarországon főleg a fiatalok, az új generáció az, amely ebben a stílusban alkot, ugyanakkor hallottam már Kínában, Koreában, Japánban, Franciaországban és Belgiumban is.
Ahhoz képest, amit önök létrehoztak, mennyiben alakult át a cigányzene a világ különböző pontjain?
Természetesen mindenki továbbviszi, csak kicsit veszélyes összekeverni a különféle stílusokat, mert bizonyos kereteken túl ízléstelenné is válhat. Ennek pont az a lényege, hogy miként lehet ízlésesen összerakni a stílusokat. Koreában például van egy kiváló szájharmonika-zenekar, amely abszolút az én programomat játssza, mégis, ilyet még soha nem is hallottam. Hatalmas basszus-szájharmonikától elkezdve mindenféle harmonikán adnak elő az én lemezeimről darabokat, és hihetetlenül jók. A fiatal generáció nagyon-nagyon szereti ezt a stílust, mert ebben minden van, de közben fontos az improvizáció is. Nekem ez az életem. Sosem játszottam két ugyanolyan koncertet.
Mi a különbség aközött, amikor egy zenész családon belül tanul és viszi tovább a zenei örökséget, amikor egy külső mester kezei között fejlődik, vagy amikor a kollégái vannak rá olyan hatással, amiből építkezik?
Abban az időben, amikor még gyerek voltam, teljesen más világ volt. Sokkal szigorúbb volt a zeneoktatás. Én a tradíciókat követve tanultam. Hegedűsnek kellett lennem, mert mindenki hegedűs volt a családban, így hát ezt kellett továbbvinni. Amikor kikerültem Belgiumba, és létrehoztuk ezt a stílust, az volt a lényeg, hogy a tradíciókat megváltoztassam. Ezért is lett unortodox, mert szembement a szokásokkal. Például, amit a régi magyar muzsikusok, a legnagyobb cigányzenészek gyorsan játszottak, azt én kipróbáltam lassan, mindent „negatívumba” tettem. Így alakult ki a stílusom. Ami ebben nagyon fontos volt, az az állandó utazás, mert
amikor utaztunk, és más kultúra zenéjét hallottuk, az mindig beépült a mi zenénkbe is.
Volt időszak, amikor nagyon sok tangó volt a zenénkben, máskor a flamenco vagy a mariachi volt az őrület, a legutolsó elem pedig, ami bejött a zenénkbe, az az indiai hatás. Felvettem kint egy lemezt, és onnantól kezdve tudunk játszani ott is. Előtte nem ment, pedig mindig szerettem volna, de azt mondták, hogy ezt nem lehet megtanulni, ahhoz ott kell lenni, együtt játszani a zenészekkel Indiában – és ez valóban így van. Tulajdonképpen az indiai zene egy állapot. Amióta ezt a lemezt felvettük, a mi zenénkbe is belekerült.
De nem csak Indiában szeretik a zenjüket. Úgy hallottam, hogy önt Mexikóban tiszteletbeli állampolgárra avatták.
Nagyon sokat játszottam és szoktam is játszani Mexikóban, és az ottaniaknak van egy szokásuk, hogy minden koncert után adnak valamilyen elismerést, kitüntetést vagy díjat. Otthon, nálam a szoba fala szinte csak ilyen mexikói elismerésekkel van tele. Legutoljára, amikor Veracruz államban voltam – ez nyolc éve történt –, akkor kaptam ezt a Cavalier de la Veracruz nevezetű kitüntetést, amely annyit tesz, hogy Veracruz lovagja. Ezzel automatikusan jár a tiszteletbeli állampolgárság, csak azóta se vettem még át, mert ahhoz el kellene mennem Xalapába, a fővárosba, és nem volt még rá lehetőségem.
Visszatekintve, ha hirtelen kell mondani egyet, melyik az a koncertélménye, amely pozitív vagy negatív értelemben kitűnik a többi közül?
Játszottam egy 54 koncertes turnén szimfonikus zenekarral Belgiumban, Németországban és Hollandiában, ahol minden koncerten 50-60 ezer néző volt. Egyszer történt egy nagyon kellemetlen dolog. Kimentem a színpadra játszani, és a hegedűmnek kiugrott a nyaka. Egy régi hangszer volt nálam, és mivel a levegő nagyon párás volt, elengedett a hegedű. Nem történt nagy gond, hisz megvan, hogy ilyenkor mit kell csinálni: kicseréltem a hegedűt a koncertmesterrel, és tudtam is folytatni. Ilyen dolgok szoktak történni, de ott kell lenni fejben.
És valami pozitív?
A legcsodálatosabb talán az volt, hogy játszhattam Stéphane Grappellivel. Felvettünk együtt egy lemezt, és több jazzfesztiválon játszottunk közösen. Gyerekkoromban nekem ő volt az egyik legnagyobb példaképem, hogy így mondjam, valami elérhetetlen. Folyton az ő lemezeit hallgattam. Sok évvel később jó barátok lettünk, annak ellenére, hogy nagy volt köztünk a korkülönbség. Nagyon idős volt, de még rengeteg helyen játszott. Egy kocsiban ült, és a fesztiválokon csak nekem engedte meg, hogy tologassam. A közös idő nagyon csodálatos élmény volt az életemben. A gyerekkori álom valóssággá vált.
(Borítókép: Roby Lakatos. Fotó: Roby Lakatos)