A Színház- és Filmművészeti Egyetem és a Nemzeti Filmintézet filmklubja különleges vetítést tartott az Uránia Filmszínházban. Ternovszky Béla 1986-os, kultikus animációs filmjét, a Macskafogót mutatták be, a moziélményt pedig egy beszélgetés követte az alkotóval, ahol a résztvevők is feltehették kérdéseiket a rendezőnek.
Nem véletlenül viseli a mai napig a filmszínház nevet az Uránia, hisz a színházi közeg ódon pompája találkozik a mozi varázsával. Kevés ilyen hely maradt, pláne, amit ilyen szépen felújítottak – ez a nagybetűs moziélmény. Az alagsorban található Csortos teremben hamar telt ház lett.
Az NFI Filmklub vetítésén elsősorban a Színház-és Filmművészeti Egyetem diákjai vettek részt. Voltak tanárok, kísérők, moderátorok is, majd elhaltak a fények, megremegett a hangrendszer mélynyomója, és elindult a szélesvásznú varázslat.
A Macskafogót bemutathatnánk, de talán nem kell, hiszen 1986 óta az egyik legismertebb magyar animációs film. Egy hatalmas alkotógeneráció legnagyobbjai dolgoztak rajta, hisz a jó filmhez dukál az ízes szinkron és a profi animátori munka.
Benedek Miklós és Hamuann Péter halála után keserédes hallgatni Fritz Teufel és Safranek párbeszédeit, amelyek ma is ugyanolyan ikonikusak, mint 38 évvel ezelőtt. Érdekes, ahogy egy olyan generáció figyeli a mozivásznon ezeket a jeleneteket, amelynek zöme nem Vukon vagy Mézga családon nőtt fel, mégis hangos nevetésben tör ki egy-egy sor hallatán.
Ennél több talán nem is kell ahhoz, hogy a film megmutassa, milyen is, ha egy alkotás időtlen.
Csupán másfél óra a film, de zenéi és a története magával ragadja az embert, elveszti idő- és térérzékét. Épp ezért is volt szokatlan élmény most a vetítés utáni beszélgetés, ahol nem más volt a vendég, mint a Macskafogó rendezője, Ternovszky Béla. Érződött, hogy a közönség lassan ocsúdik fel a film hatása alól, de az alkotó történetei, anekdotái hamar magával ragadták a nézőket.
Ternovszky Béla kicsit olyan, mint valamelyik történetének figurája. Ritkán találkozni hozzá hasonló emberrel, akiben egyszerre megvan a könnyed, barátságos humor és a karakán, határozott, keretes világáglátás. Utóbbi az ars poeticájában köszön vissza, amely egyszerűnek hangzik, de sok alkotó számára nehezen emészthető:
Az animációs művész nem azért van, hogy csupán magának alkosson. A közönségre is figyelni kell.
Nem könnyű feladat, de annál fontosabb, hiszen amikor az ember a saját művére tekint, meg kell próbálnia olyan szemmel vizsgálni, mintha a közönség soraiból nézné. Nem szabad hagynia, hogy a művészi „lila köd” befolyásolja a józanságát. A rendező szerint semmilyen filmfesztiválon szerzett díj sem garancia arra, hogy a közönség szeretni fogja az alkotást, elsősorban a nézői visszajelzés a fontos – amikor a Macskafogó a mozikba került, ő is vett rá jegyet, és beült a nézők közé.
A rendező szerint nem elég a jó ötlet és a tehetség, szükséges a dolgok szerencsés együttállása is egy ekkora produkció kivitelezéséhez. Ők például nem kaptak állami támogatást, de nem is gátolták őket a munkában. Ekkor jelent meg egy külföldre elszármazott, olajban utazó magyar mecénás, aki éppen olyan művészeti projektet keresett, amelyet támogathat. Vérbeli üzletemberként fontos volt számára, hogy a projekt megtérülhessen, legyen benne nemzetközi potenciál.
Beszállt a klasszikus zene finanszírozásába, de mást is keresett. Majdnem a pécsi balettre esett a választás, de Ternovszkyék „szerencséjére” azt túl messzinek találta, így döntött az animáció mellett. El is indult a folyamat, de azért a külföldi befektető némileg beleszólt. A filmrendező szerint a két ötlet, ami hozzá köthető:
Ezután nem sokkal eltűnt a befektető, ami a kreatív folyamatok szempontjából jó volt, de idővel a pénz is elapadt, és ez komoly gondot jelentett. A film már nem volt messze attól, hogy elkészüljön, a meglévő jelenetsorok alapján pedig sikerült hazai támogatást szerezni, így végül be tudták fejezni a filmet.
Ternovszky Béla szerint addig, amíg csak az alkotók, a barátok meg a család látja a filmet, még nem biztos a siker – a pozitív vélemények ellenére sem. A munkafolyamat során számára az egyik legjobb visszacsatolás az volt, amikor a zenét vették fel a jelenetekhez. Nem telt sok időbe, és számos olyan ember is összegyűlt a stúdióban, akik nem az ő „brancsukból” voltak, külső, szűz szemek.
Az ő pozitív visszajelzésük igazán jelentős volt, mutatva, hogy jó úton haladnak.
Sajnos számos kollégája már nem él. Alig pár napja halt meg a Macskafogó zeneszerzője, Deák Tamás. Ternovszky Béla talpig feketében volt a közönségtalálkozón, mindössze a film néhány karaktere színesítette felsőjét. Elmondta, hogy noha kívülről hallott valamennyit a zenéből, nem volt bent a vége főcím alatt – akkor nem tudna olyan felszabadultan beszélgetni a közönséggel.
A rendező jó pár történetet elmesélt, többek között azt, hogy miként vált belőle animációs művész, mi a jelentősége az előszinkronizálásnak – amikor az animációs film előtt veszik fel a színészek közötti dialógokat –, vagy épp mit gondol
a magyar animáció jelenéről, jövőjéről.
Noha az eseményen nem csupán a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói vettek részt, jó néhány témakör elsősorban nekik szólt. Ezek közül is talán kettőt érdemes leginkább kiemelni. Az egyik a már korábban említett ars poetica, a közönség megszólítása, a másik pedig Ternovszky Béla munkásságának kezdeti évei. Utóbbi remek példa, hisz nem mindig lesz mindenből szerelem első találkozásra, és így volt ez közte és az animáció között is. A rendező, aki korábban festészettel foglalkozott, távolinak érezte új feladatát.
Ahhoz képest, hogy olajjal aktot festettünk, nem tűnt túl vonzónak
– mesélte Ternovszky Béla, visszaemlékezve, milyen volt az első figuráit megrajzolni. Tűhegyű eszközzel, egy vonallal kellett precíz munkát végezni, ezt pedig számtalanszor megismételni. Sokszor azért is kaptak a fejükre, ha a nyári melegben ujjlenyomatot hagytak a papíron.
Noha javított a munkamorálon a jó fizetés, a csinos hölgyek, a színészek szórakoztató történetei és társasága, de igazán akkor esett szerelembe a szakmával, amikor először látta a karaktereit megmozdulni. Ahogy a halott kép megelevenedik, ahogy
az animációval az ember „lelket lehel az álló rajzba”, az számára meghatározó élmény volt.
A rendező számos alkotásban és produkcióban vett részt az évek során, nevéhez kötődik Pumukli és Doktor Bubó karaktere, vagy a Dióbél királyfi és a Mézga család. Jelenleg a Nemzeti Filmintézet döntőbizottságának tagja, a támogatások odaítélésében vesz részt, szabadidejében pedig két hobbijának, a tenisznek és a lovaglásnak él.
Úgy véli, az animáció technikai oldalon sokat fejlődött, s noha évekkel ezelőtt úgy vélte, hogy a magyar animáció halott, mára bizakodó. Lát olyan művészeket, akiknek az ötleteiben vannak lehetőségek. A közönség kérdésére elmondta, „egymilliós kérdés” hogy a jövőben születnek-e még olyan kultikus, időtálló alkotások a magyar animáció világában, mint a Vuk vagy a Macskafogó, de a lehetőség adott.
(Borítókép: A Színes Város Csoport Ternovszky Béla Balázs Béla-díjas magyar rajzfilmrendező Macskafogó című film karaktereit ábrázoló falfestménye a VIII. kerületi Szigony utcában, egy 15 emeletes panelépület tűzfalán, 2020. január 8-án. Fotó: Balaton József / MTI)