A bolognai Nemzeti Galéria (Pinacoteca Nazionale di Bologna) története ugyanolyan lenyűgöző, mint a benne lévő műalkotások. 1808-ban alapították, eredetileg a Képzőművészeti Akadémia része volt, amely már a XVI. században elkezdte gyűjteni az értékes darabokat. Az évek során, különféle beszerzések és adományok révén a galéria gyűjteménye ugrásszerűen gyarapodott, ezért végül a Palazzo Poggi-i jezsuita noviciátusba kellett költöznie, ahol ma is található.

Története alatt a Pinacoteca számos átszervezésen és felújításon esett át, amelyek mindegyike fokozta kulturális és oktatási intézményként betöltött szerepét. Bologna művészeti öröksége nemcsak a művészetek tárházává teszi a galériát, hanem élő bizonyítéka annak is, hogy a város tiszteli kulturális gyökereit. 

Reneszánsztól a barokk korig

A bolognai Nemzeti Galéria 1728 és 1735 között épült, és a neves bolognai építész, Alfonso Torreggiani tervezte. A Pinacoteca azonban csak 1885-ben nyílt meg a nagyközönség előtt. 1997-ben pedig átfogó felújításon esett át, és Olaszország egyik legmodernebb és legjelentősebb nemzeti galériájává vált.

A gyűjtemény számos figyelemre méltó alkotással rendelkezik a reneszánsz, a manierizmus és a barokk időszak kiemelkedő olasz művészeitől, mint például Giotto, Raphael, Perugino, Tintoretto, Tizian, Carracciék, Guercino és Guido Reni.

Az olasz barokk alapító atyjai

A Pinacoteca remekművei között őrzi a XVI. század végi Carracci család alkotásait: az Annibale (1560–1609) és Agostino (1567–1602) testvérek, valamint unokatestvérük, Ludovico (1555–1619) műveit. Az olasz barokk művészet alapító atyjaiként tekintenek rájuk.

Felrázták a manierista festészet régi, fáradt stílusát. Visszahoztak néhány klasszikus hangulatot a reneszánsz korszakból, de az életből és a természetből merítettek ihletet. Az alkotásaikban a természet keresése mellett a meztelen emberi testet is tanulmányozták, s ezeket igyekeztek harmóniába hozni koruk érzésvilágával. Művészetüket a túlkomponáltság, a széles pózok és gesztusok jellemzik, de az erős fény és az árnyék is meghatározza. Műveik vallási témájúak.

Ők hárman alapították a bolognai iskolát, amelyet később Carracci-iskolaként neveztek el, mert sajátos stílust fejlesztettek ki, amelyet a tanítványaik átvettek tőlük. 1582-ben együtt nyitották meg Bolognában az  Academia degli Incamminati festőiskolát (jelentése: helyes útra tértek), amely bár magán családi akadémia volt, mégis komoly pedagógiai programmal működött, miután elméleti és gyakorlati szinten is zajlott a művészeti oktatás. 

a Sacra Famiglia con i Santi Giovannino, Orsola e Mattia (A Szent Család Jánossal, Ursulával és Mátyással) című festményt az olasz kulturális minisztérium 2022-ben vásárolta meg.

A művet Manuela Mattioli műhelyében restaurálták. A megsárgult lakkrétegek alatt a Ludovico Carraccira jellemző élénk színek épek maradtak – elbűvölő látványt nyújt a karakterek részletes ábrázolása. A köntösök olyan hatást keltenek, mintha valódiak lennének. Azt is izgalmas szemlélni, ahogyan a szeszélyes és felhős égboltot a függöny keretezi. A kép tele van érzelemmel, a szereplőket melegség járja át, ahogy egymásra néznek. Mint például Mária, aki Szent Orsolya vállára teszi a kezét, vagy ahogy Szent János szemléli a többieket. 

Egyébként Annibale volt hármójuk közül a legtermékenyebb, a leggazdagabb képzeletű és a legváltozatosabb életművet létrehozó festő. Temperamentumos művész lévén féltékeny volt bátyja, Agostino sikereire, és gyakran összetűzött vele. Formanyelve eleinte főleg Correggióra emlékeztetett, de naturalisztikus elemekkel. A barokk stílusjegyeket legjobban a Krisztust sirató Madonna című képén figyelhetjük meg: a halott Krisztus testén játszadozó fény idegen a reneszánsz szellemétől, hamisítatlanul barokk.

A bolognai kiállításon megtekinthető még Guido Reni Strage degli Innocenti (Az ártatlanok mészárlása) című alkotása is, amelyet főként hatalmas mérete miatt nem lehet kihagyni: csaknem három méter magas. A művész 1611-ben a bolognai Beró arisztokrata család számára festette. A festmény azt ábrázolja, amikor Heródes király kiadta a parancsot, hogy minden fiúgyermeket meg kell ölni. 

Ezt a jelenetet a középkortól egészen a modern korig széles körben ábrázolja a művészvilág. Jól látható az anyák kétségbeesése, amint gyermeküket magukhoz szorítva próbálnak menekülni, miközben a földön több halott csecsemő fekszik. S hiába a sok szín, főként a köntösökön, a jelenet mégis rettenetes, tele reménytelenséggel. 

Guercino a stúdióban

A Pinacoteca Nazionale a Guercino a stúdióban című kiállítást is bemutatja, amely kísérletet tesz a művész zseni alkotói folyamatainak feltárására. A teremben elhelyezett alkotások a művészről szóló legújabb kutatásokon alapulnak. A tárlat két részre oszlik: az első a Szent Vilmos áldása című monumentális oltárképet állítja középpontba, amely vázlatrajzok segítségével rekonstruálja a festő fejlődési útját. A tárlat második része Guercino (1591–1666) vállalkozói tehetségét emeli ki, s bemutatja, hogy egy jól szervezett művészeti stúdiót vezetett, amely műalkotások széles skáláját készítette, oltárképeket, történelmi festményeket, csendéleteket, portrékat és tájképeket, valamint másolatokat. Nem mellékes, hogy művei akkoriban is népszerűek voltak, nagy igény volt rájuk.

A galéria széles gyűjteménye olyan neves művészek munkáit is tartalmazza, mint Giotto, Tiziano vagy Raphael. A hosszú folyosókat járva egyértelműen kijelenthető: abszolút menedéket nyújt a művészet szerelmeseinek, akik szívesen elmerülnek a kreativitásban és az innovációban. 

A helyszín amúgy döntő szerepet játszik a műtárgymegőrzésben és az akadémiai kutatásban. Fontossága pedig a bolognaiak büszkeségével is mérhető. Néhány helyivel beszélgetve kiderült, hogy a Pinacoteca a kulturális identitásuk egyik alapja. A műalkotások megtekintése után az egyetemi negyed bájos utcái és történelmi kávézói pedig tökéletes helyszínként szolgálhatnak, hogy az ember elgondolkodjon azon a szépségen, amelynek tanúja volt. 

(Borítókép: Kiállítás a bolognai Nemzeti Galériában 2018-ban. Fotó: Roberto Serra – Iguana Press / Getty Images)