A Lavina című svéd–dán–norvég játékfilmet itthon is nagy sikerrel játszották a mozik: ezt a történetet alkalmazta színpadra Tim Price, az Orlai Produkció pedig bemutatta a Belvárosi Színházban. Most viszont vonatkoztassunk el a 2014-es filmtől, és csak arra hagyatkozzunk, amit a színpadon láttunk. A film – és a darab – a festői francia Alpokban svéd emberekkel a főszerepben általános emberi kérdéseket feszeget, a színházban, Pelsőczy Réka rendezésében mégis valami nagyon magyar történetet látunk, mert magunkának érezzük.
A színdarabban minden karakter sportosan elegáns, fehér dzsekiben, sínadrágban, menő sisakban és síszemüvegben feszít a főszereplő család is. Egy francia síparadicsomban vagyunk, mindenki síbakancsban trappol, és miden nagyon drága, az a minimum tehát, hogy a család jól akarja érezni magát – ha a fene fenét eszik, akkor is.
A gyerekek azonban nyilvánvalóan nyavalyognak, csúnyán beszélnek, elhagyják a szemüvegüket, nyomkodják a telefonjukat, nem is akartak jönni, ha pedig a szülőkből egyébként is csak a feszültség árad, akkor szegényeknek esélyük se lesz arra, hogy jól érezzék magukat.
A gyerekeknek ugyanis olyan radarjaik vannak, hogy azonnal megéreznek mindent, ahogy a darabbéli anyuka, Ebba (Járó Zsuzsa) magyarázza: nem kell hozzá nagyobb megrázkódtatás, hogy, bár nem tudják, mitől, de pocsékul érezzék magukat. Innen indulunk, de aztán mit ad Isten, bekövetkezik a nem várt (majdnem) katasztrófa is, ami csak felszínre hozza az egyébként is meglévő problémákat.
A katasztrófa egy lavina képében érkezik, és bár életveszélyes rombolást nem okoz, valódi katasztrófát jelent a szülők házasságára nézve. A férj, Tomas (Mészáros Béla) ugyanis a hatalmas hófal közeledtét először kedélyesen videózgatja, majd egyszer csak a telefonnal a kezében elrohan, míg Ebba próbálja menteni, védeni, vigasztalni a gyerekeket. Tomas aztán visszatér, mintha mi sem történt volna, próbál jópofizni, mint eddig, de többé semmi nem lesz olyan, mint a lavina előtt volt.
A darab széles skálán mutatja be azokat a helyzeteket, emberi drámákat, amelyek nehézzé tudják tenni a kapcsolatainkat. Tomasnak és Ebbának szembe kell néznie azzal, hogy mi történt – pontosabban Tomasnak Ebbával kell szembenéznie, mert a férfi simán túllépne a lavinás eseten. Ki tudnak-e törni valaha abból az őrjítő helyzetből, hogy „másképp emlékeznek” a történtekre (ez Tomas narratívája),
el tudnak-e indulni valamiféle belátás, változás vagy a kényszerű szétválás felé.
De ott van a többi karakter, az elvált Mats (Száraz Dénes) az új barátnőjével, Jennyvel (László Lili), Charlotte (Ullmann Mónika), a családja nélkül síelgető anyuka, aki mindig talál partnert, hol a sípályán, hol a szállodában, az influenszer lány (Tóth Zsófia) és a bárban táncikáló barátnői, akiknél a generációs különbségek is megjelennek: a bárban békésen sörözgető családapák már nem tudnak eligazodni a kommunikációjukon. Régen elég volt feltenni egy napszemüveget, a „ki kinek jön be vagy nem jön be” kérdésre ma már ennél egyértelműbb – ezzel együtt megalázóbb lehet a válasz.
Mészáros Béla a sisak által elnyomott hajával azt a tipikusan lúzer családapát hozza, aki úgy akarja játszani a nagymenőt a családja előtt, és úgy akarja őket is bevonni ebbe a „játékba”, hogy észre sem veszi, mennyire szánalmas. A feleségét játszó Járó Zsuzsa a finom energiáival a közelébe sem tud férkőzni, mintha egy (hó)fal választaná el őket. Olyan kommunikációs – és érzelmi, világnézeti – szakadék tátong közöttük, hogy nem is értjük, hogyan húzták idáig.
Száraz Dénest jó színpadon látni, ő az az elvált, laza barát, aki már az új, sokkal fiatalabb barátnőjével síel, de ha közöttük is kirobban a generációs különbségből adódó kommunikációs konfliktus, csak alkohollal tudja csillapítani a benne lévő feszültséget. Az előadás mozgását Duda Éva koreografálta – ez Mats „megőrülési jelenetéhez” ad hozzá talán a legtöbbet, ahogy spiccesen, a síeléseken megszokott norvég mintás pulóverben meg feszülős aláöltözetben mórikálja magát (jelmeztervező: Juristovszky Sosa).
Barátnője, László Lili tényleg nem érti, mi a baja: csak olaj a tűzre, amikor – mentésként – a köztük lévő korkülönbséggel magyarázza a „félreértést”. Ullmann Mónika dekadens anyukája pedig még bátran próbálkozik a fiatalabb versenyzőknél is, de félő, hogy lassan lepattan róluk ő is.
Pelsőczy Réka színészként is nagyon tudja, hogyan lehet az élőbeszéd hatását keltve rendkívül viccesen vagy idegesítően kommunikálni – ezt most rendezőként a szereplőknél is el tudja érni. A néha már-már túltolt káromkodások, a finom nézések, hangsúlyok, a hol bumfordi, hol a lelki rezdüléseket is kirajzoló, finom mozdulatok olyan élővé teszik a figurákat, mintha a szomszédjainkat néznénk Eplényben vagy Szlovákiában.
Mert hiába a néha angollal kevert szöveg, a francia környezetre való utalás, a sztori mélyen magyar (is) a magával szembenézni nem tudó – vagy ha mégis, akkor még elviselhetetlenebb – apával, a gyerekek és a kezelhetetlen férj között őrlődő anyával, a tanácstalan barátokkal, a flörtölgető szépasszonnyal és a kuponkódok bűvöletében élő TikTok-nemzedékkel. A díszletül szolgáló házikó, ami hol hálószoba, hol lift, hol szauna (Tihanyi Ildi munkája), a Mátrában is lehetne, nem kell érte a francia Alpokig menni.
(Borítókép: A Lavina című előadás. Fotó: Éder Vera)