Dublin közkedvelt turistahely, elsősorban a kocsmái miatt híresült el. Való igaz, hogy az ír főváros neve és történelme elválaszthatatlan a sörtől, de más – kulturális – helyszínt és programot is érdemes útba ejteni, ha arra jár az ember. Néhány napot töltöttünk el az ír fővárosban, mutatjuk, mit találtunk.
Mielőtt Írországba utaztam, sosem gondolkoztam el igazán azon, hogy az „idegenekben” vajon milyen kép él a szigetország lakóiról. Még annak ellenére sem foglalkoztatott túlságosan a kérdés, hogy angol két tanítási nyelvű általános iskolába jártam, ahol természetesen az ír történelemmel és kultúrával is megismerkedtem, aztán alapszakon is ezt az irányt választottam: a brit, az amerikai, a kanadai – és egyéb angolszász – kultúrák mellett természetesen rengeteget tanultam Írországról, az ír nyelvről is, több tucat ír regényt, több száz ír verset olvastam az egyetemi éveim alatt, és persze azóta is.
Rajongok Oscar Wilde-ért, James Joyce Ulysses című regénye életem egyik kedvenc olvasmánya, W. B. Yeats és Seamus Heaney verseit álmomból felkelve is kívülről fújom. Tudom, mi az az IRA és a burgonyaéhség, mikor volt az Easter Rising és a véres vasárnap. És mégis: máig nem gondolkoztam el azon, mit is mutatnak valójában magukból az írek a külföldieknek, annak a rengeteg turistának, aki az apró szigetországba utazik.
Utunk először Dublinba visz, véletlenül kifogjuk az időpontot, amikor Niall Horan koncertezik a fővárosban, így a repülőt elsősorban One Direction-pulcsis kamaszlányok és szüleik – s csak másodsorban jellegzetes külsejű írek – népesítik be. (A jellegzetes külsőbe most ne menjünk bele...)
Három dublini programot szerveztem le az utazás előtt:
Az íreket hamar gáláns, nagyvonalú és pozitív embereknek könyveltem el, ugyanis mindhárom, fejenként – alaphangon – nyolcezer forintos belépővel kecsegtető programra ingyen és bérmentve beengedtek, mi több, elmondásuk szerint nekik volt öröm és megtiszteltetés, hogy egy budapesti kulturális újságíró érdeklődik az események iránt. A szeszfőzde még a kísérőm jegyét is állta, pedig neki semmi köze az újságíráshoz. Igaz, esetükben bőven van mit a tejbe aprítani, de erről majd később.
Lepakolunk a szálláson, és rögtön a Trinity College felé vesszük az irányt: a The Book of Kells Experience-re invitált minket az egyetem. Az immerzív (látványos, virtuális, interaktív) kiállítás a nevéhez híven a kellsi kódex történetét mutatja be. A másfél óra alatt megjárható kulturális túra nemcsak tanulságos, de az immerzív résznek hála vizuálisan is roppant izgalmas élmény, ráadásul az eredeti kódexet is megnézhetjük. A míves könyv egy sötétített szoba közepén sejlik fel, speciális fénnyel világítják meg, fotózni azonban nem szabad, még vaku nélkül sem.
A kódex a IX. század elején készült, az ír nemzeti örökség egyik legjelentősebb nyelvi emléke. A korabeli ír miniatúrafestészet és kalligráfia mintapéldánya, ezért is őrzik féltve a Régi Könyvtárban. A kódexes szobát csupán néhány lépcsőfok választja el a híres-neves Long Roomtól, amely a dark academia szerelmeseinek kedvelt célpontja.
Bár az utolsó turnusban érkezünk, a terem még mindig tele turistákkal. Minden bizonnyal a rengeteg látogató miatt került egy hatalmas földgolyó is a terembe. Luke Jerram Gaia című alkotásával a művész szándéka az, hogy felhívja a figyelmet a bolygó egészségére, arra ösztönözve a látogatókat, hogy megkérdőjelezzék egyéni és kollektív szerepüket a Föld gondozásában.
A könyvtárat éppen rekonstruálják, a polcok fele üres, több mint kétszázezer régi könyveknek csak hűlt helye maradt, közben már egy-két újabb, hófehér mellszobor világít a megsárgult filozófusok és irodalmárok másainak sorában. Minden bizonnyal Milton és Newton szobrait is hamarosan kicserélik majd...
Bár James Joyce életének csak töredékét töltötte Dublinban, mégis ő az írek – és a város – első számú írója. A dublini James Joyce Centre több túrát is szervez a legendás szerző nevével fémjelezve. Ulysses-rajongóként bejelentkezem a Footsteps of Leopold Bloom Walking Tourra. A kétórás gyalogos túrát Dr. Josh Q. Newman vezeti, aki nemhogy nem dublini, de még csak nem is ír: a fiatal kutató a New York-i Buffalóból származik, James Joyce-fanatikusként azonban az ír fővárosban tanult és dolgozik.
A túra nyomon követi a főhős, Leopold Bloom pontos útvonalát a kötet Laisztrügónok című fejezetében. Idegenvezetőnk elmagyarázza Bloom különböző megfigyeléseit az életről, a városról és az epizód témájáról, vagyis az ételekről. Megállunk az O'Connell hídnál, a Trinity College-nél, a Bank of Irelandnél, a Grafton Streeten, a Davy Byrnes előtt – ahol máig rendelhető Bloom menüje, a gorgonzolás finomság –, végül a Nemzeti Múzeumnál zárjuk a sétát.
Newman olyan beleéléssel adja át a tananyagot, hogy valósággal visszarepülünk az időben, és magunk előtt látjuk a korabeli Dublint. Spanyol, amerikai és angol turisták vannak a csoportban, mindegyikük olvasta a könyvet – még szerencse, hisz, bár a Ulysses ismerete nélkül is roppant élvezetes a séta, csak a sztorit ismerve éri meg igazán.
A szállásunktól néhány perc sétára található Dublin talán leglátogatottabb épülete, a Guinness Storehouse. A fekete sörről híres város központjában magasodó monstrumba szó szerint percenként engedik be a csoportokat.
Hétemeletnyi látnivaló VÁR egy épületben, ahol már több mint 250 éve főzik a sört.
A sörfőzési folyamatot szerencsére művészi, mégis felettébb kortárs köntösbe bugyolálva tálalják. Az interaktív kiállításon a látogatók elmélyülhetnek az ikonikus Guinness-reklámok világában, szelfipontokon pózolhatnak, megtanulhatják, hogyan igyák helyesen a sört, illetve azt is, hogyan kell csapolni a sötét nedűt. Az épület tetején végül ingyenes kóstoló várja az ínyenceket: itt nyer csak igazán értelmet a túra. Bár a Guinness látszólag nem mindenkinek ízlik – sokan szinte érintetlenül hagyják a pulton a teli korsójukat –, mások sorra húzzák le az édeskés habú, mégis keserű italt.
És ha már alkohol, nem mehetünk el szó nélkül az ország talán leghíresebb pubja, a Temple Bar mellett sem. Be is térünk egyik este a centrumban pöffeszkedő kocsmába, ahol pontosan azt kapjuk, amire számítunk: nyomorgást. Na persze nem anyagi értelemben. Valóságos tömegnyomor van a pubban, nemhogy egy tűt, de egy atommagot nem lehet leejteni az épületben. Ha valaki ezt élvezi – márpedig látszólag sokan –, az hazudik. Fullasztó az egész, úgy préselődünk össze, mint sprotni a konzervben.
Az estéhez élő zene dukál, Lady Gaga és Bradley Cooper híján egy alkoholmámorban úszó ír gitáros adja elő a Shallow című slágert, a szintén bódult állapotban levő közönség úgy borul le a zenész elé, mintha az Úristen állna előttük. Magyar kocsmában ilyet még nem tapasztaltunk...
Mi azonban fellélegzünk, a friss levegő megtölti a tüdőnket: az épület közepén egy nyitott teraszba lépünk, ahol legnagyobb meglepetésünkre még ülőhely is akad, gyorsan le is huppanunk. Mellettünk whisky-kólát szürcsölő helyiek poénkodnak egymással, ölelgetik a pincért, aki kényszeredett mosollyal tolja el magától a részeg fazonokat. Szemben egy fiatal srác szenved, hogy befűzze randipartnerét, de szemlátomást nem igazán nyűgözi le a lányt.
Másik oldalunkon a város legszebb nője bagózik. Magányosan ücsörög, a telefonjába mélyed, közben elszív egy cigit, felkeni a csillámló szájfényt a kirúzsozott ajkára, aztán elmegy. Öt perc múlva visszajön, megismétli a rutint, majd ismét eltűnik a tömegben. Végül egy ordítozó csapat vágódik le az asztalunkhoz, a sör majdnem felborul, mekkora szerencse, hogy éppen indulunk a mosdóba, ahol Fuck the English!-t ordibál két huszonéves fiú, mi meg elégedetten könyveljük el, hogy a Temple Bart is kipipáltuk.
Egyik nap azért átugrunk a sziget nyugati partján fekvő Galwaybe, hogy Írország másik felébe is belekóstolhassunk. Örömmel látjuk, hogy a kisváros – amelyet 2020-ban Európa kulturális fővárosává választottak – pezseg az élettől, és mindenhol Claddagh-gyűrűket kapni. Bár Ed Sheeran sehol, Galway Girl szobra mellé bárki beülhet a főutcán, ahogy Oscar Wild mása mellé is.
A bohém kisváros remek éttermekkel és piaccal, érdekes kiállításokkal, rengeteg street arttal, vintage boltokkal és tengerparti sétányokkal igyekszik magába szippantani az embert, ami sikerül is: teljesen más hangulatot kapunk itt, mint a fővárosban. Ha pedig a nap is süt, az ember vissza sem vágyódik Dublinba...
(Borítókép: Dublin, Irország 2021. április 8-án. Fotó: Artur Widak / NurPhoto / Getty Images)