Hazudni márpedig nem szabad. Valamiért így tanítják már kölyökkorban, miközben nincsen olyan ember ezen a bolygón, aki még soha ne hazudott volna. Legfeljebb azt hazudja, hogy még soha nem hazudott. Nos, Lelio Bisognosi biztosan nem ilyen figura. Alighanem modellt állhatna a hazugság szobrához. Carlo Goldoni nem véletlenül írt róla színdarabot még a XVIII. század közepén. Pontosabban a hazugságról akart tanmesét írni, olyat, amelyik kinevetteti azt, valamint azt is, aki hazudik. Írt tehát egy vígjátékot A hazug címmel, amelyet most, 2024 februárjának végén a Pesti Színház mutatott be Horváth Csaba rendezésében. Kérdés, tudunk-e nevetni ma is a hazugságon és leginkább a hazugon.
Horváth Csaba semmit nem bízott a véletlenre. Leginkább Goldoni történetében nem bízott, és abban, hogy karakterei pusztán lényükkel, tetteikkel és szavaikkal is képesek megnevettetni bennünket 270 év távlatából. Ezért aztán – elvégre a rendező egyben táncművész és koreográfus is – a színpadon a színészek gyakran úgy mozognak, mintha karakterük paródiái volnának, máskor táncosokhoz hasonlatos módon söndörödnek, forognak, nyújtóznak egy-egy díszletelemhez, mintha ez rendesen nem is menne nekik.
Persze, menne ez, megy is, csak a koncepció az, hogy söndörödjenek, araszoljanak, ívbe hajoljanak, kecsesen-darabosan illeszkedjenek. Így aztán már – vagy még? – akkor is így tesznek, amikor erre nincs is szükség. Persze ezzel azt érik el, hogy minden átfordul nagyon abszurdba, ám ha a művészek fullba nyomják az elvontat, a túltoltat, a kacagtatásra késztetőt, s mindezt folyamatosan, akkor annak lehet olyan hatása, hogy a néző ugyan nevet, mert amit lát, az mulatságos, csak éppen nem azért, amiért Goldoni szerint lehetne vagy kellene vagy érdemes volna. Amiért a hazugot ki lehetne kacagni.
Ettől függetlenül lehet ez a fajta mozgáskoordinálatlanság a rendezői koncepció része, a jelenkor reflektálása a barokk túldíszítettségére, az akkori színjátszás modorára. Ebben az esetben az elképzeléssel nem is lehetne vitába szállni – csak e fizikailag is megterhelő színpadi jelenlét kap még egy terhet, olyat, amellyel a színészek lényegében elveszik a díszletmunkások kenyerét.
Kalászi Zoltán és Kiss Benedek Kristóf, a két díszlettervező igen jó munkát végzett. A színpadi kép, az összerakható és szétszedhető elemekből álló, kellően túl- és sokszínezett, stilizált velencei látkép jó terep egy vígjátékhoz. Játszótér. Az elcsúsztatható oszlopos balkon ötlete pazar, ahogyan a félbevágott hengerívdarabon ringatózó gondolák gondolata is, és abban sincs kivetnivaló, hogy a panelekre szedhető színes díszletet a színészek darabjaiban mozgatják. Csakhogy annyit mozgatják, mert eszközként használják, szerepük van a történetmesélésben, hogy olykor ez kőkemény fizikai munkát is elvár attól, akinek még a szövegre, a színjátszásra, a dikcióra is figyelnie kell. Arra, hogy a poén üljön. Ne pedig izzadva huppanjon.
Vagyis mindez együtt talán soknak tűnik, még akkor is, ha a rendező szándéka érthető, hiszen egy vígjátéknál mi másra vágyna a néző, mint hogy nevessen, szórakozzon.
Ám a kérdés az, lehet-e nevetni a hazugon. Ki lehet-e nevetni a hazugságot? Goldoni Lelio Bisognosija azt mutatja, hogy igen, de valójában soha nem az összehordott hazugságain nevetünk, hanem azon a képtelenségen ámulunk, ahogyan ennyire könnyedén vezet bárkit az orránál fogva, még a saját apját, Pantalonét (Lukács Sándor) is, valamint az ennek következtében teremtett torz és félreértett szituációk komikus sorozatán derülünk. S ha a történet végén nem érkezne a feloldozás, a bűnhődés, A hazug bizony komoly dráma lenne, nem komédia. Persze, így is dráma, csak az a fajta, amin nevetni lehet.
És Goldoni ebben jó: képes bárkit megnevettetni. Történetének szereplői éppen olyanok, mint azok, akik őket nézik. Legfeljebb még nem tudják, hogy ugyanolyanok. Ám nevetni mégis felszabadultabb érzés, pedig közben sírhatnánk is.
A hazug története nem bonyolult. Florido (Brasch Bence), az orvosnak tanuló bolognai fiatalember szerelmes Rosaurába (Radnay Csilla), Balanzoni (Kőszegi Ákos) velencei orvos lányába. Brasch Bence tökéletes esendő, bár mondanánk inkább gyávának, aki képtelen az érzéseit megvallani, ezért inkább bizalmasára, Brighellára (Telekes Péter) bízza még a szerenádot is.
Felbukkan azonban a színen Lelio Bisognosi (Ertl Zsombor), a hazug, aki mindent összezavar. Mert ő nem félszeg, és azt is el akarja venni, amire nincs is szüksége, mert neki csak könnyed szórakozás bármi, remek manipulátor, olyan ördög, ami nem csupán a válladra ül, és a füledbe duruzsol, hanem a bőröd alá bújik. Megszédíti Rosaurát, és hazugságainak sorozatával olyan közel jut a szívéhez, hogy majdnem feleségül is veszi.
ezen valójában nem is kellene nevetni, félni kellene tőle.
Lelio inasa, Arlecchino (ifj. Vidnyászky Attila) hűséges, csak éppen nagyon éhes. Menne Lelio után, másolná is őt, de ügyetlenebb hazug, és nála inkább csupán játék a talmiság. A vére viszont ugyanúgy meglódul, amikor megpillantja Balanzoniék szobalányát, Colombinát (Bach Kata).
A doktor úr másik lányára, Beatricére (Petrik Andrea) Ottavio (Orosz Ákos) padovai lovag pályázik, de Lelio, persze, még ebbe a vonzalomba is belerondít hazugságainak özönével.
Brasch Bence tényleg tökéletes béna szerelmes. Pedig csak félszeg. Szemüvegében még inkább esendő, aki képtelen megmondani szeretett nőjének, hogy érte tényleg bármit megtenne. Benedek Mari jelmeztervező rá is pontos ruhát szabott, Brasch Bence a pulóveres egyetemista a könyvtárból, aki úgy bámulja szerelmének alanyát a könyvtár másik sarkából, hogy tudjuk, soha nem fog felállni a székből, hogy elkérje a nő telefonszámát.
Telekes Péter már merne, ő határozott, cselekszik is, maga a megtestesült normalitás, és úgy érezzük, sokkal könnyebben elnyerhetné Rosaura kegyeit. A barátok éppen ilyenek, mint ő, nem visz túlzásba semmit, nem pakolgat feleslegesen díszletet, nem rángatózik kocsonyakéz módjára. Ő a nyugvópont.
Akárcsak Lukács Sándor, aki egyszerre szerető apa, s bár nagyon sok időt nem töltött a fiával, a mindenség lelkiismeretét éppúgy megjeleníti, mint a hazugsággal megvezethető lelket. Következetes mintapolgár, akinek még fontos az adott szó, a becsület. Úriember a színpadon.
Kőszegi Ákos jó apa, ugyanakkor hiszékeny. Finom hangsúlyokkal hozza elénk a lányainak szép jövőt remélő apát, valamint az anyagi biztonságra vágyó figurát, akit olykor csak a bankók lapozgatása nyugtat meg.
Randay Csilla és Petrik Andrea kezdetben éppen ugyanolyan. Stilizált, eladósorba került velencei hölgyek ők, akiket fogva tart a korszellem minden erkölcsi elvárása. A balkonok még szinte ikrek, együtt is mozognak, együtt is beszélnek. Olyanok, akár a plázacicák, akik a felső szintről figyelik az odalent sündörgő kérők hadát. S aki szépen énekel, az vajon kihez dalol szerelmetes nótát? Versenytársak ők, a leánykérők ligájának trófeái.
Randay Csilla démoni. Merész ruhája nem rejti el bájait, nem csoda, ha megakad rajtuk a szem. Ezért merész. Kissé ugyan bugyuta karakterképet aggattak rá, a naiv vágyakozóét, de ezt hibátlanul jeleníti meg.
Petrik Andreának – úgy tűnik – szintén egy kissé klisésen megrajzolt, vidékre szorult – miközben Velence Itália gyöngye – leányt kell megformálnia, ám ebben a szerepben is igéző. Csacsog, gépies, szinte szenvtelen, de aligruhája alatt érezni, hogy érző szív dobog.
Bach Kata pedig határozott szolgáló, amolyan házi és emberi dolgok kimondója. Kár, hogy úgy kell beszélnie, ahogyan a velencei szolgálók tán soha nem szólalnak meg, úgy istenien falusiasan. Nyilván a kontraszt miatt kell ez, csakhogy ha ezt az előadást már amúgy is ennyire eltolták abszurdba, azt remélve, hogy ettől lesz még inkább vígjáték a komédia, tolták volna még ezen is túl. Bach Kata könnyedén elbírna azzal a karakterrel is.
Orosz Ákos az előadás végére olyannyira belejön a furcsa rángatózásba, hogy ha valamiért, ezért megérte megálmodni ezt a mozgáskoncepciót. Ha csupán ő tenne így, az sem volna baj, sőt. Színpadi jelenléte olyannyira erős, hogy vibrálását akkor is érezni, ha éppen távol van – és ez csakis az ő érdeme, mert nyomot hagy megvezetett és kétségeiben vergődő karaktere.
Ifj. Vidnyánszky Attila barokk rapper, utcakölyök, street dancer. Amint színre lép, mindent ural, sapkában és szemüvegben is élő arcot formáz, görnyedt tartása egyszerre mulatságos és emléket hagyó stílusjegy. Olyannyira könnyedén formálja maivá Arlecchino alakját, hogy Goldoni alighanem tapsolna örömében.
Ertl Zsombor pedig lényegében letol egy komplett maratont a színpadon. Karakterét szinte az operettek világába repíti, azt várnák, hogy egy-egy széttárt karos pillanatnál dalra fakad. Olyan hazug ő, aki képtelen nem hazudni. Látjuk benne a ragadozót, a beteges hazudozót, a csodálkozó lényt, aki ugyan tudja, hogy amit tesz, az tényleg kóros, mégis lényének eleme ez. Másként élni nem tudna, és nem is akar. A szemünkbe néz, úgy hazudik, mint a vízfolyás. Mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga.
Az előadás végén pedig jön a példázat, hogy a becsapottak mindörökre az igazság szerelmesei maradnak, s hogy a hazugok példáján már megtanultuk, hogy a hazugság nevetségessé, árulóvá tesz minden embert.
És itt jön a dilemma... Az árulók ugyanis a legkevésbé nevetségesek, a hazugság pedig a legkevésbé szórakoztató. Ami a bőrünkre megy, azt meg is érezzük, s ha hagyjuk, hogy becsapjanak bennünket, legkevésbé azon kellene nevetnünk, aki ezt tette velünk. Magunkon, persze, nevethetnénk, illenék is, de az már sokkal nehezebb feladat. Pedig ha kacagnánk, úgy tiszta szívből, talán nem csapnának be minket olyan könnyedén a hazugok.
Ha valamit hátrahagyott Goldoni nekünk A hazuggal, az alighanem éppen ez a gondolat – csak úgy látszik, még mindig inkább másokon nevetünk, ha nevetünk egyáltalán. Miközben néha elegendő volna egy mosoly is. Az őszinte.
(Borítókép: A hazug / Brasch Bence, Radnay Csilla, Bach Kata, ifj. Vidnyánszky Attila, Orosz Ákos, Kőszegi Ákos, Petrik Andrea, Telekes Péter / Fotó: Dömölky Dániel)