A harminchoz közeledve a legtöbb zenész már túl van két-három együttesen. Aki ennyi idősen is bandaszinten zenél, arról elmondható, tényleg mindent feltesz arra, hogy azzal foglalkozhasson, amit szeret: a hobbi munkává válik. Az NLP srácai (Fehér Holló énekes, Kovács Zoltán „Zeller” énekes, Rosta Márk dobos és Streer Dániel gitáros) kicsiny hazánkban meghonosították a trap metal műfaját, amely a trap zene és a metál házasságából született. A zenekarral a kezdetekről, a hazai underground helyzetéről, valamint a jövőbeli tervekről beszélgettünk.
A No Last Page zenekar énekese, Zeller egy tehetségkutató fesztiválon találkozott Hollóval, a két fiú elkezdett együtt zenélni, hamarosan pedig már zenekari szinten is összekapcsolódtak: a No Last Page NLP-vé rövidült, a projekt kiegészült két másik taggal, Márkkal és Danival is, akik a dob és a gitár mellett a zenekar média (és vizuális) részével foglalkoznak.
Nagyon szerettük volna, hogy az, amit mi képviselünk, ez a trap metal dolog zenekarral legyen megtámogatva, mert ilyet még nem csináltak itthon. Ha körbenézek az országban, hogy ki az, aki ezen a pályán mozog, akkor talán csak Geddót tudom mondani, és itt meg is halt a névsor
– mondja Holló, aki szerint az a jó a stílusban, hogy a metál részre lehet rappelni, a trap részre meg lehet üvöltözni. A lényeg, hogy a balansz meglegyen.
Amikor elkezdték a közös zenélést, nagy kérdés volt, hogy mennyire lesz befogadó a hazai közönség. Az NLP turnézni kezdett Hundred Sinsszel, fellépett Bongorral, a fiúk pedig le is vonták a következtetést: egyszerre tudtak jelen lenni a metálban és a populárisabb, hiphopos közegben. A fesztiválokon már egymás előtt játszik Hundred Sins és az OTL-tagok, például Ekhoe, akiknek a közönsége jócskán fedi az NLP-jét, de Pogány Induló rajongói is éneklik a zenekar szövegeit – vagyis megvan az átmenet az underground és a poposabb hangzásvilág között.
Az elején inkább trapesebb volt a hangzásuk, ami azt eredményezte, hogy a popszerető közönségnek nyomták a metál dalokat, akik kajálták is, amit a srácok eléjük tettek: az NLP az első rock/metál élménye csomó olyan arcnak, aki legfeljebb a Linkin Parkra nyomatta korábban. De van már featjük Bongorral és Lil Frakkal is, vagyis a hiphop szférába a metálos sztorival is beférkőztek.
A vizuális és az élő látványtechnika saját kezükben van, a hangmérnöki, technikai részekért Holló és Zeller felel, míg Dani és Márk a médiában vannak eléggé ott – videókat, fotókat, reklámtartalmakat készítenek. Márk egyébként tizenöt éve zenél, oldschoolosabb karakternek vallja magát, mint a csapat legtrendibb, „legbetegebb” tagja, Holló. Ami a stílusát illeti, eric moonos, dzsesszes hiphop dobolást „dob be” a közösbe, ezzel inkább a trap vonalat erősíti, míg Dani a punk-hardcore stílust képviseli.
A dalokat stadionra hangszerelik, mintha a bulijuk egy végtelenített DJ-szett lenne. Eltekintenek a gagyi, a produkcióhoz semmi többletjelentést nem adó táncosoktól, szikragépektől, inkább zeneileg igyekeznek flow élményt adni a közönségnek. Minden számhoz vizuál készül, Holló szerint itthon ez kevés előadónál van meg.
„Nem értem, hogy olyan hazai, vagy akár amerikai produkciók, akiknek lehetősége van járni az országot, meg több százezer ember előtt fellépni, hogy tehetik meg, hogy kiraknak egy logót, ami hat másodperces loopban megy, és akkor ennyi a vizuális élmény. Ilyenkor mindig elgondolkozom, hogy mire megy el a pénz, meg mire ez a hatalmas hype” – elemez Holló, aki
ellenpéldának felhozza Azahriáht, Majkát, a gombaszobros Dzsúdlót és a ketrecben repkedő Krúbit, a Bagirát megjelenítő Beton.Hofit, a külföldi bandák közül pedig a Muse-t.
„Ezek mind olyan elemek, amitől valami nagy show lesz, amitől egy másik világba kerülünk. Ezt a kicsit színházas vonalat én is szeretném beépíteni a projektünkbe, mert azt érzem, hogy nagyon kevés az, amit a zenekarok nyújtanak, közben az NLP meg nulla pénzből mindent magának csinál. Mi tényleg küzdünk azért, hogy a zenekarunk befusson. Van egy ilyen dalunk is, hogy mi meghalunk a projektért” – teszi hozzá.
A trap metal itthon nem egy népszerű valami, a srácok szerint, ha valaki olcsó zenét akar csinálni, akkor nagyjából annyi a dolga, hogy rakjon össze egy trap dob kitet, egy agyontorzított 808-at, azt torzítsa be még egyszer, tegyen alá egy basic metalcore gitárt, arra rappeljen és üvöltözzön, aztán meg is van. Itt válik el azonban, hogy mennyire egyedi az adott produktum. A legnagyobb nehézség, hogy a zenekar teljes mértékben úgy adja el a számot, hogy a színpadon és a Spotifyon is működjön.
Holló producerként is dolgozik, népszerű magyar előadóknak segít a technikai dolgokban. Sokszor látja, hogy csomó, alapvetően tehetséges arc azért nem jut sikerhez, mert a „másolatnak a másolata”, vagyis letölt egy beatet, beletesz egy szöveget, és sajátjaként adja el. A sample-özés megint más dolog, inkább azzal van a probléma, amikor valaki „telibe leszed egy Bring Me the Horizon szöveget, és átírja magyarra”.
Témát már mi is vettünk át más zenekaroktól, de telibe nem húztunk át szöveget. Van olyan metalcore banda ma itthon, amelyik igen. Viszont sokkal gázabb, amit G.w.M csinál, hogy beírja a netre, hogy Juice WRLD Type Beat meg Travis Scott beat, és meghallod a dalokat, amiknek az elején ott van a G.w.M Music Production. Akkor gondolkozom el, hogy mi a music production ebben? A nyolc hangból álló melódiát leszedi hatra, vagy nem csinál vele semmit, csak fölgitároztatja újra, mert nem veszi meg a beatet. Biztos van olyan beat is, amit megvesz, de azokra is rárakja a teget. Nem értem, hogy miért rak teget arra, amit nem ő csinált. Aztán ott vannak azok, akik Artisjus-bejelentőlap nélkül haknizzák végig a vidéki bulikat. És nagy nevekről beszélünk…
– emeli ki Holló.
A laikus is érezheti, hogy az elmúlt években az underground lett a pop, a mainstreambe betörtek a hiphop előadók, amihez a mai fiatalok nyitottsága és életfelfogása kellett. Érdekes azonban, hogy egyes előadók esetében máshogy érhető tetten a népszerűségbéli ugrás.
Ott van például Manuel: egy időben mindenki szidta, ciki volt, aztán csinált egy dalt Azahriáhval, egyet Ekhoe-val, és hirtelen az OTL-fanok is kegyeikbe fogadták. (A manueli példához hasonlít az AWS esete is: A Dal után menő lett nekik szurkolni).
Azonban a mainstream is kezd kettészakadni, a fiatal előadók profilja között egyre nagyobb szakadék tátong. Bruno x Spacc és Valmar nemcsak a kamaszoknak, de szüleiknek is mond valamit – ők inkább a kereskedelmi televíziózás által lettek sztárok. Ezek a fiatal duók egészen más képet adnak magukról, mint az új hullámos rapgeneráció képviselői.
Nem állnak bele társadalmi vagy politikai diskurzusokba, teljes mértékben a mainstream piacra korlátozzák magukat:
valódi, megalkotott showmanek, nem pedig megmondóemberek.
Az NLP szerint a baj inkább az, hogy sokan – miután a metálszférában befutnak – elszállnak, nagy lesz a kabát, és hirtelen elfelejtik, honnan jöttek. A trapes közeg, mint mondják, sokkal inkább befogadó, mindenki szereti és segíti egymást. Az igazi underground, például a hardcore irányzatokat összefogó közösség az újabb – vagy mainstream – dologra mindig is fújt, ehhez pedig a magyar virtus is hozzájárul.
Ha ennyire változatos műfaj, az emberben felmerülhet a kérdés, miért nincs több trap metal zenész vagy együttes hazánkban. A Juice WRLD-féle számok külföldön már rég lejártak, itthon sokan csak most próbálkoznak vele, bár Holló szerint az NLP hatására több trap metal csapat is feltűnt.
Jobb, hogy mi metál zenészekből állunk, mert a metálnak a technikai része sokkal nehezebb. Tóth Geri nyilatkozta egyszer, hogy nem véletlenül metálosok vannak az összes nagyobb produkciójában, mert a popzene is csak rockkal tud megszólalni. Élőben arra van igény, még Dzsúdló is metálosan szólal meg élőben, holott a lemezen nem.
A fiúk első albumként egy 24 számból álló „szörnyet” dobtak piacra: valódi útkeresés volt a procedúra. Csak írták a dalokat, többet nem tudtak elengedni, de visszahallgatva már érzik, hogy ma mely számokat kukáznák ki. Így viszont látták, a közönség hogyan reagál az egyes dalokra. A metalcore-osabb számokat például kevésbé kapták fel a hallgatók, mint azt előre gondolták a srácok.
Dallistájukon látszik, hogy mindenképp featekben, közreműködésekben gondolkoznak, Holló hisz a közös zeneírásban és előadásban. Lil Frakk is azért tudott ekkorát menni, mert annyi featje van, hogy egyszerűen mindenhol ott a neve – már marketingszempontból tök nagy sikersztori.
Krúbi Interjú című számánál sincs állandóan feltüntetve, hogy Giorgio, Beton.Hofi meg Azahriah – napjaink top előadói – is énekelnek a dalban. Ugyanez igaz a Tárgyalás a nők vezérigazgatójával című muzsikánál, ahol Sisi működik közre a produkcióban. Holló vallja, hogy a feateléssel a másik előadó jelzi, hogy támogatja az eredeti előadót, és „beleáll a dologba”, nem feltétlenül az önreklámozás miatt vállalja a featet, sokkal inkább bajtársiasságból.
Dalaikban általános témákat énekelnek meg – szerelem, társadalomkritikák, bordalok –, de az egyik legmainstreamebb számuk a Hundred Sinsszel közös Backroom a szorongásról, a depresszióról szól, arról, hogy sokszor azt érezheti az ember, nem lesz jobb. Holló szerint aki depressziós, az hajlamos nem észrevenni azt, hogy vannak barátai, azt, hogy foglalkoznak vele, hanem csak azt érzi, hogy egyedül van, senki nem segít neki, annak ellenére, hogy mindenki támogatja őt. Az idő múlásával megtanulták fiókba tenni a dalokat, csak akkor adnak ki egyet, amikor már megtalálták rá a felületet, ha van hozzá klip vagy videóanyag.
Ami a jövőt illeti, egy év után már kezdik felismerni, hogy mi működik, zenekarként szeretnének minél nagyobb közönség előtt megmutatkozni, minél több emberhez eljutni. Bár menedzsmentjük még nincs, nem akarnak a dolgok fölé lőni: inkább töltenek megy egy ötszáz fős termet, minthogy félig üres helyszíneken zenéljenek. Új zene, új album is szerepel a tervekben, featek már vannak a tarsolyban: a következő Závodi Marci „Dzsindzserrel” lesz, a dal pedig a Sátán címet kapja.
(Borítókép: Az NLP zenekar. Fotó: Tövissi Bence / Index)