Nem sok monográfia létezik, amely tíz évvel az első kiadás után másodjára is megjelenik. Szilágyi Zsófia Móricz Zsigmond-monográfiája ezek közé tartozik. Ez részben annak is köszönhető, hogy a kötet nemcsak azokat életrajzi adatokat és dokumentumokat mutatja be másképp, mint ahogy eddig ismerhettük, hanem a szépirodalmi művek újraértelmezésére is kísérletet tesz.
Az Írók Boltjában megrendezett könyvbemutatón a szerzőt és Mészáros Sándort, a Kalligram vezetőjét Károlyi Csaba, az Élet és Irodalom főszerkesztő-helyettese kérdezte.
Az ember mindenféle írónaplót olvas, de olyat nem, amikor valaki egy baráti vagy kollegiális borozgatás után leül gépelni, elkezd inni, egyre többet, és azt is dokumentálja, amikor melléüt. Vagyis amikor a szöveg tandorissá változik. Szintén lejegyzi, hogy egyszer jó lesz neki, józanul majd tudja használni. Ez jó példa Móricz állandó önmegfigyelésére, amelyet mindig csinált. Magát és a környezetét is tárgyként kezelte
– kezdte Szilágyi Zsófia, aki elmondta: tudja, hogy elég mélyen benne van a Móricz-univerzumban, amelyben szeret elmerülni, éppen ezért figyelt arra, hogy minden ponton túl magasra emelje.
„Érdemes kilátni belőle, és nem azt gondolni, hogy minden döntése hibátlan, minden szövege remekmű. Ráadásul kimondottan érdekelnek a kudarcai, azok a döntések, amelyeknél utólag azt gondoljuk, hogy rossz, de lehet, hogy akkor jónak tűnt. Rajta keresztül egy egész korszakot próbálok látni, és el kell tekinteni arról, hogy csak a szövegeit nézzük.”
Érdekes volt hallgatni, ahogy Szilágyi Zsófia arról beszélt, miért őrül meg attól, amikor a „móriczi hagyomány” fordulatot meghallja. Az írót ugyanis sokszor emlegetik népi íróként, s vele kapcsolatban rendszeresen előkerül a falu, a szegény ember kifejezés és azoknak különböző változatai. Ő ilyenkor mindig visszakérdez, hogy mi az, melyik műre gondolnak, amelyben a szerző realistán mutatja meg a népi, paraszti világot Magyarországon.
Tele vagyunk parasztokkal, de nem tudjuk megmondani, mi is a móriczi hagyomány. Miközben kétségtelenül szeretnénk, ha ez nem így lenne. Ha a Sáraranyra gondolunk, amelyben Turi Dani puszta kézzel tép szét több embert – nyilván ez mélyen realisztikus
– mondja némi szarkazmussal Szilágyi, aki szerint Móricz ezeket a helyzeteket nem személyes, főleg nem belső tapasztalásokból írja. Azért sem, mert nem paraszti sorban nőtt fel.
Oravecz Imre nála sokkal parasztibb író volt. Annak ellenére, hogy ő csak gyerekkorában tapasztalhatta meg azt a világot, amely aztán széthullott. De Móricz még úgy sem.
Mészáros Sándor megfogalmazása szerint a népi irodalom válságát is jelenti, hogy ebből a szempontból Oravecz Imrét vagy Krasznahorkai Lászlót nem vették észre. „Elmulasztották, és azóta áthatóan lebutították ezt a hagyományt.”
Károlyi Csaba ebben a kérdésben így vélekedett: „A falukutatók és népi írók lehet, hogy mesterüknek gondolták, a legnagyobbnak, de Móricz távolságot tartott tőlük. Furcsa, mintha évtizedekig bele akarták volna nyomni ebbe a szerepbe, hogy ő a népi írók vezére.”
Az esten egyebek mellett Móricz és a Nyugat szerepéről is beszélgettek. Izgalmas volt hallgatni, ahogy megvitatták, miért leegyszerűsítés azt mondani, hogy ő volt a Nyugat egyik legfontosabb embere. A monográfiából ugyanis kiderül, hogy ezen kívül ezer más szál volt, amelyhez szorosan kötődött. Szilágyi szerint ez azért is összetett kérdés, mert valóban volt olyan időszak, amikor meglazult ez a szál, de úgy látja, Móricz büszke volt arra, hogy a lelkében mindig nyugatos maradt.
Mészáros Sándor kiemelte, hogy a kötetben sokféle beszédmód van. „Ma már jóval kevesebben olvasnak monográfiát, ezért érthetően kell beszélni. Lehet, hogy ez is hozzájárult a második kiadás megjelenéséhez. Az emberek ugyanis már nem keresik a hardcore elemzéseket.”
Szerző: Szilágyi Zsófia
Cím: Móricz Zsigmond
Kiadás éve: 2023
Kiadó: Kalligram Kiadó
(Borítókép: Károlyi Csaba, Szilágyi Zsófia és Mészáros Sándor. Fotó: Dzsubák Tamás / index)